Ezt is túlgondoltam

“Nem vagyok meglepve. Én is húzom a szám a hosszú könyvekre, mert nehéz. Írni jobban szeretek, mint olvasni.” – Mici

Ahány ház, annyi szokás, azt biztos. Nekem a kettő nagyon durván kéz a kézben jár, szerintem maga az olvasás és az írás ugyanazt a valamit pöcköli meg a kreatív állományomban, így az egyik húzza magával a másikat. Ha nagyon nincs ihletem írni, akkor leülök és olvasok valamit, vagy leülök és írok a Writecastbe. Egyik vagy másik tuti beválik! Újabban a Writecast a befutó metódus, a könyv amit olvasok nem túl jó, de félbehagyni nem fogom, mert az nagyon bántja az ócédémet.

"Talán az a legjobb, hogy Gizmo kapcsolódik hozzánk és az írásai alapján mi is kapcsolódunk hozzá, tehát amit itt csinálunk az fertőz, mint a pestis. (Jó értelemben). Köszönjük Gizmó!" -- Mici Gizzzmo a Wattpadon kapta el a pestist, Larothiel meg a Tumblin. Ki kéne írni a profiljainkra, hogy Vigyázat, nincs ellene védőoltás! 

“Az írásnál is érzem ezt, talán most már egyre kevésbé, de azért még jelen van.” – Mici

Szerintem nem erre gondoltál, de engem végtelenszer megtalált már az imposztor szindróma. Aztán beszélgetek emberekkel, esetleg olyanokkal, akik már sikeresebbek, több tapasztalatuk van stb. és rá kell jönnöm minden egyes alkalommal, hogy mindenki a fake it til you make it módszert alkalmazza. Igazából nincs senki, aki mindenben holtbiztos és vér profi, csak csinálják lesz, ami lesz alapon. Nekem ezt még tanulni kell minden bizonnyal. 

“Melyik az a reklám, ami agyonidegel a social médiában?” – Mici

Számomra a legidegesítőbb maga az algoritmus működése, ha rákattolok valamire, onnantól jön a teljes agyhalál, és orrvérzésig nyomja az airfryer, nyári bő nadrág és írótanfolyam reklámokat. De van benne valami jó is. Hamarabb leteszem a telefont, mert felcseszi az agyamat ez a rengeteg irányított marketing. De jó is volt régen, mikor az instagram csak azoknak a képeit mutatta, akiket tényleg követtem, és ha nem volt új tartalom az oldal végén nemes egyszerűséggel közölte, hogy “sajnálom, nincs több új tartalom”. Good old days. Jó öreg nosztalgia, here we go again.

“A végére, mert már rég volt kvíz: Quiz: Melyik desszert vagy te? Fedezd fel személyiséged most! Nagyon izgatott vagyok mi leszel.” – Mici

Az összes eddigi eredmény közül ez passzol hozzám leginkább, még ha a megfogalmazás kicsit viccesre is sikerült. Az almáspitéről egyébként nagymamám jut eszembe, mindig ő sütött nekünk almás süteményt, ami teljes mértékben rezonál az egyszerűbb időkkel és a nosztalgikus hangulattal. Ha a nosztalgia mellé kellene tenni egy képet az értelmező kéziszótárban az én értelmezésemben egy nyár esti kép lenne a szülővárosomról, háttérben az öreg gabonatárolóval. Szinte érzem az orromban a szántóföldek poros illatát, érzem a bőrömön az augusztusi napsugár perzselő erejét, közben hallom, ahogy a távolból már dörög az ég, és izgalommal tölt el, hogy éjszakát vihar fogja elmosni.

“Az a legnagyobb félelmem, hogy túlmagyarázom az írásaimat, és bár még nem dolgozom rendszerszinten a sztorimon, már előre stresszelem magam a jövőt illetően.” – Mici

Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy Tolkien húsz oldalon keresztül írt arról, hogy az erdőben a fa mögötti fűszál épp milyen szögben dőlt, mikor arra jártak Frodoék. Na. Mi ez, ha nem túlmagyarázás? Mi ez, ha nem irodalom? Csak a mai trendekbe ez ugye nem annyira fér bele. Az emberek nem szeretnek általánosságban ilyen mélységekbe belemenni, ami 600 oldalas fantasy az is azért annyi, mert a cselekményszál rohadt összetett (néha már erőltetetten). Ha a Gyűrűk Urát vesszük alapul, maga a cselekmény nem volt annnnyira kesze-kusza, csak maga az út volt rohadt hosszú. Ha kivennénk a leíró részeket, máris megtizedelnénk a művet, de akkor vajon lett volna ekkora sikere? Szerintem nem. 

“Én már annyi mindenkinek próbáltam írással kapcsolatos eszközöket adni, hogy mit és hogyan csináljon mire rájöttem, hogy talán emberek fel sem fogják a mondanivalómat.” – Mici

Na meg az akarás. Engem pont akkor kaptál el ezzel, mikor nagyon akartam, hogy működjön az írás. Ez is olyan, mint bármi más, ha az illetőben nincs meg az elhatározás te fejen is állhatsz, az sem fog segíteni.

“A jelenetekhez, azaz a POV íráshoz is kell az a bizonyos flow, mert különben csak nézem a fehér képernyőt.” – Mici

Most ez lehet hülyén fog hangzani, de POV-ból csak úgy tudok írni, ha az a bizonyos kiskapu épp nyitva van az agyamban a karakter felé. Ha be van zárva, hiába rángatom, nem fog kinyílni. Csak hát szar ügy, hogy épp akkor nyílik ki, mikor egyáltalán nincs lehetőségem leülni megírni. Bezzeg ha itt ülnék a gép előtt egész nap.. tuti nem nyílna ki, még résznyire sem.

“Tanácsolni tudom, hogy írj annyi novellát amennyit jól esik…” – Mici

In progress

“Remélem Gizzzmo olvasónk, azt a művet is követni fogja. Vicces lenne, vagy inkább megtisztelő? Nem is tudom.” – Mici

Először azt hittem te vagy a profil mögött. Mondom biztos poénkodsz, hogy rajtunk kívül is olvassa valaki a writecast-et. Gizzzmo, ha ezt olvasod, bocsi, hogy nem hittem el, hogy létezik ember, aki rátalál erre a kezdeményezésre és még el is olvassa, ÉS még inspirálódik is belőle. Köszi nagyon!!

Tegye fel a kezét, akit érdekelne egy olyan projekt, amiben kezdő írók műveit elemeznénk. ÉN!

Nyolcadik epizód – első rész

Emlékeztetnem kell magam minden egyes alkalommal, amikor elkezdek egy részt írni, hogy itt nincsenek elvárások, azt írok ide, ami éppen eszembe jut, nem kell túldimenzionálni. Ezt még szokom. Mert általában mindent túldimenzionálok. Ha megkérnek, hogy írjak egy egyszerű bemutatkozást, azt is megcsavarom háromszor, aztán lesek, hogy a visszajelzés a következő: nem erre gondoltunk. 

Akkor most éppen azt szeretném ideírni, hogy a flow írás igenis elősegíti az alkotói fejlődést. Igaz a tervezettnél kevesebbszer tudok a Writecasttel foglalkozni, de határozottan állítom, hogy az első epizód óta írt egyéb írásaimhoz hozzájárult a projekt. Szerintem egy író életében (elnézést mindenkitől, aki ezen felhördül, de én annak tartom magam, nem profinak, de írónak) nagyon fontos, hogy a mélypontokon át tudjon lendülni, megtalálja a megfelelő eszközt az átlendüléshez. Nekem Mici tolta az arcomba ezt az eszközt, amit azóta igyekszem használni és saját szájízem szerint alakítani.

“Remélem mindenkinek jól teltek a húsvéti ünnepek. Utólag is kellemes együtt töltött POLITIKAMENTES, perceket kívánok! “ – Mici

Az utóbbi pár hét minden, csak nem politikamentes. Ehhez csak annyit fűznék hozzá röviden: Mindenkinek boldog rendszerváltást kívánok!! zászló zászló szív szív

“Ez attól függ, hogy mi a sztori és milyen típus. Ha a regényed alapjáról beszélsz, akkor érdemes írnod a timelinet, és felfűzni, hogy miket szeretnél megírni, illetve miket írtál meg.” – Mici

Az utóbbi rész óta rájöttem, hogy a regényírást pihenőpályára teszem. Nem az én utam. Egyelőre. Sokkal jobban élvezem a novellák világát és nem akarom magam valami olyasmibe hajszolni, ami elveszi az írás iránti szenvedélyemet. Talán emiatt nem is baj, ha soha nem ez lesz a kenyérkereseti forrásom. Ha az ember a hobbiját munkává kovácsolja előbb utóbb megutálja azt, nem?

“Nem tudom magam elképzelni egy írói talin, alkohol nélkül.” – Mici

Ezen a mondaton egyként felhördült az összes szépirodalmi kör. Pedig nem kell képmutatónak lenni, az összes nagy név használt valami szert, élt alkohollal és az összes úgy pöfékelt, mint a gyárkémény. Legtöbbjük nem is élt túl sokáig. Van ebben valami igazán szívfacsaró, hogy lelkironcsnak kellett lennie a múlt emberének, hogy olyasmiket tudjon papírravetni, amit még száz évekkel később is nagy becsben tartanak a művészet kedvelői. Én igyekszem egészséges ember lenni, főként mentálisan, mert a cukorról nem tudok lemondani. De azt meg kell hagyni, hogy egy pohár bor után teljesen másképp nézek az üresen megnyitott word dokumentumra, mint egy pohár víz után. 

“Most meg fogsz lepődni, de a paradicsomnak vagina íze van vagy a vaginának van paradicsom íze.” – Mici

Plusz egy ok, amiért jobban kedvelem a női nemet, mint az erősebbiket.

“A gyöngyszemet a végére hagytam. Volt egy jó ötletem amikor ezt a részt elolvastam tőled. Szerinted tudom, hogy mire gondoltam?” – Mici

Ezt a felvetést el is felejtettem idő közben, pedig nagyon csinálnám!! Ha egész nap ilyesmivel tudnék foglalkozni már lehet itt sem a nyolcadik részt írnám, hanem a huszonnyolcadikat. Ostorozom magam, hogy amíg lett volna lehetőségem több időt fordítani az írásra, addig nem tettem. Az ember ilyen furcsa teremtmény, nem? Mindig akkor akar dolgokat csinálni, mikor rohadtul nincsenek meg hozzá az eszközei, meg az ideje. Szeretünk úgy élni, hogy valami ne klappoljon teljesen. Hiszen, ha minden klappolna, nem lehetne yappingolni. Az emberek mozgatórugója a yappingolás. El is gondolkodtam mi lesz, ha itt pár évtizeden belül normálisan fognak működni az országban a dolgok. Normális egészségügy? Színvonalas oktatás? Használható vasúthálózat? Támogató szociális háló? A magyar ember nincs felkészülve arra, hogy valamin ne lehessen bosszankodni. 

Azért az elég komoly, hogy máris április van. Eltelt negyedév 2026-ból. Januárban azt gondolja az ember, mikor a fogadalmakat nyálazza egymás után, hogy RENGETEG idő van arra, hogy eleget tegyen ezeknek az esküknek. Az jutott erről eszembe, mikor kilencedikben a legeslegelső töri órán megszólalt a tanárnő: “Nyakunkon az érettségi!” Az egész osztály röhögésben tört ki a nonszensz kijelentés hallatán. Aztán nagyokat pislogtunk, mikor az érettségin ülve konstatáltuk, hogy rohadtul igaza volt. A napok hosszúak, az évek rövidek.

“Azt érzem, hogy lekerült a vállamról egy olyan projekt, amit már csak muszájból írtam. Elhatároztam, hogy lezárom, de még hetekig gondolkodtam rajta. – Mici”

Ez a mondat elindított egy gondolatfolyamot: vajon ha már teherként gondolok egy sztorira, akkor mindenképp le kell zárni? Vagy ha elég kitartó vagyok, akkor át tudom magam tolni ezen az érzésen, felül tudok rajta kerekedni, hogy befejezzem? Nem sok hosszú történetet írtam eddig, talán hármat. Abból egyet írtam meg elejétől a végéig. Azt viszont kijelenthetem, hogy egy velős történethez muszáj, hogy legyen az emberben kitartás. Nehéz eldönteni, hogy hol végződik a kitartást és hol kezdődik az erőltetés.

“Egy szaftos társadalmi pornót lehetne írni ebből, ami egy külön részt elvinne. – Mici”

Tényleg szeretnék megtanulni az állatok nyelvén. Nem lepne meg, ha kiderülne, mennyivel civilizáltabban állnak egyes dolgokhoz. Mondjuk a szaporodás lehet nem tartozik ezek közé.

“Létezik könyvtár tágas helyekkel, de privát alkotói térség miért nem? – Mici”

Gondolom azt feltételezik, hogy ez legtöbbeknek otthoni kereteken belül megadatik. Bár a mai ingatlan piacnak köszönhetően sokaknak még az otthon fogalma is elérhetetlen, aztán, hogy az hány szobás vagy összkomfortos-e, már csak részletkérdés. #köszi3százalékos #köszicsok

“Amúgy a kukoricás rizsa a kedvencem. – Mici”                                             

Micsoda meglepetés, hogy nekem is az a kedvencem! 

“Ez a Writecast legyen a digitális naptárunk. Amióta elköltöztem még nincs naptáram, és sosem tudom mikor viszik a papírt. Nálatok mikor viszik? Ott is kéthetente? Őszintén lehet jobb lenne, ha a hűtőre írnád fel miket akarsz írni, és ide a bevásárlólistát, legalább tudnám mit főzzek én is. Mert nem lehet minden nap muffint enni!! BAZINGA – Mici”   

Beváráslólista:

1 hét szabadidő

24 óra magány

30 perc meditálás

1 ütős ihlet egy májusi határidejű pályázatra     

Nálunk is két hetente viszik a papírt és már most éppen kifolyik a kukából a szelektív hulladék. Nem értem miért nem lehet heti szinten szállítani. Bár ez a szelektív hulladékgyűjtés is nagyjából arról szól, hogy nyomjuk rá a kis emberre a felelősség terhét: ha nem gyűjtöd külön a papírt a többitől, előbb omlik össze a bolygó ökoszisztémája.                  

“Ui: Resti kifejezéstől úgy érzem magam, mint Petőfi a Pilvaxban. Elég luxi.”          

Az nem tudom mennyire abnormális, hogy már az outfitet is kitaláltam, miben jelennék meg a két személyes író talira, csak hogy passzoljon ehhez a Pilvaxos vibehoz. Ideje előkapni a bölcsész szetteket. Hosszú ballonkabát, svájci sapka, bőr bakancs, egy kötet Pilinszky összessel a hónom alatt.                                

“Eddig minden tesztem negatív volt. Mármint nemibetegség, kábszer, alkohol, de a gyümölcs tesztben egy kibaszott paradicsom vagyok. Nálam ez is abszolút negatív, ugyanis a paradicsom egy zöldség. – Mici” 

Szerintem még sosem volt ilyen igaz egyik teszt végeredménye sem, mint a paradicsomos. Minden szava rád illik és az is vicces, hogy a gyümölcs világban te fogod magad és inkább zöldség leszel. Sokáig nem szerettem a paradicsomot, szerintem már 25 is elmúltam mire rájöttem, hogy milyen finom, főleg ha koktélpari, az olykor tényleg annyira édes, hogy gyümölcsnek is elmenne.

“Ez gondolom annak is köszönhető, hogy nem a kezdő írok; kezdő írói álltak össze egy mentális pingpongra." – Mici

“Hű! Eltelt egy hét úgy, hogy nem történt semmi, és mégis minden. Hét hónap után sikeresen lezártam a Szóhányást a #26 epizóddal. Őrület volt ez az idő. Minimum úgy érzem magam, mint aki most tért haza Tibetből egy fél éves önismereti expedícióról. – Mici”

Furcsa kapcsolatot ápolók a szóhányásaiddal. Mikor megemlítetted, hogy lezárod,  szó szerint meg kellett gyászolnom, hogy ennek vége. Pedig nem is én írtam. Az egész Writecast és a személyem is mondhatni a te szóhányásaiddal elindított univerzum mellékzöngéi vagyunk. Aztán elolvastam a záró epizódot és teljességgel megértettem, hogy miért kellett pontot tenni a végére a sorozatnak. Tökéletes ívet vezettél az elmúlt hét hónapban, taníthatnád a Netflix íróinak, hogyan fejezzenek be valamit úgy, hogy a fogyasztó közönség ne azt érezze, miután elsötétül a képernyő, hogy “ez mi a jó büdös szar volt?” Ahogy olvastam az utolsó sorokat egyfajta elégedettséget éreztem és csak remélni tudom, hogy te is hasonló érzelmekkel publikáltad az utolsó szóhányásodat. De azért bevallom, ahogy írom ezeket a sorokat elkapott egy kisebb keserédes hangulat. Olyan, mintha pár nappal ezelőtt olvastam volna az első epizódot és máris nosztalgiával gondolok rá vissza. Nem vagyok jó abban, ha búcsúzni kell.

“Bellango te milyen ital vagy? Ajánlom, hogy töltsd ki egyszer, majd egy héttel később is. – Mici”

Hát itt mindent leírtak, ami az én személyiségemmel teljességgel nem megegyező. A cidert lehetne lónyálnak is becézni. Talán nyolcadik osztályban ittam utoljára, amitől aztán úgy tettem, mintha nagyon be lennék rúgva. 

“Hogyan szenvedhet valaki, aki képes azt mondani négy év közös világépítés és tervezés után, hogy: „Ezt csak miattad csináltam.” – Mici”

Megoldatlan rejtélyek ezek. Az utolsó szóváltásom arról szólt a régi “nagy” barátnőmmel, hogy majd keres, mert nagyon szeretné ápolni a barátságunkat. Hát: azóta is keres. “That’s all folks!” 

“A sima szaporodásból eddig még nem történtek csodák. – Mici”

Azt hiszem pont ez választ(ana) el minket bármely más emlős élőlénytől, de még nem sikerült megugrani ezt a mércét sem.

“Én kurvára azt érzem, hogy egyszer elkap egy lendület és akkor mindent szeretnék csinálni. Dekor, Writecast, AP, Sims, tanulás és mellette még háziasszony teendőimet is. (Még szerencse, hogy nem vagyok asszony). És akkor a hullám véget ér, elmegy az összes lelkesedés az életkedvemmel együtt. Megjelenik a „majd holnap megcsinálom” halogató rémálom, ami hetekig is eltarthat. – Mici”

Egész márciusban azt éreztem, hogy az év eleji lendület teljes mértékben elfogyott. Mintha egy gumiszobába zártak volna, amiről lepattan az összes motiváció és ihlet. Az írói létnek nem az a nehéz része, mikor már ott ülsz a gép előtt és írod a sorokat, falod az oldalakat egymás után. Az azt megelőző napok, hetek, rosszabb esetben hónapok vagy évek, amik arról szólnak, hogy megtaláld a megfelelő hangot és elcsípd a megfelelő időt, amikor ott lobog benned a flow. Sokszor lobog bennem ezer fokon a flow de épp akkor a boltban lesem az akciós tojást, vagy a munkahelyen loholok egyik megbeszélésből a másikba, a világ amit megálmodtam pedig dübörög a szürkeállományom rozoga kiskapuján, hogy “Irj le!!!!! De most azonnal!” Aztán órákkal később leülök, de akkor már csak bottal üthetem a nyomát a kikívánkozó szavaknak. A napokban olvastam egy cikket amiben az állt, hogy egy kulcsra zárható szobára és anyagi háttérre van szüksége egy alkotni vágyó nőnek, amivel teljes mértékben egyetértek. Ha megtehetném, úgy kezdeném a kreatív életutamat, hogy elutaznék valahová, egy eldugott helyre, mondjuk egy erdőbe, egy kőházba és egy hétig csak lesnék ki a fejemből, hagynám, hogy elhiggyem: nincs más dolgom az íráson kívül. 

“Nem fogom titkolni, de ezt a részt utáltam megírni. Lassan három hete bent rohadt a docs-ban és teljesen elveszett a lelkesedésem iránta, de legalább felfűtött a lelkiismeret furdalás is. – Mici”

Ezért (is) kedvellek nagyon, mert nem rejted véka alá, ha valamivel kapcsolatban negatív érzéseid támadnak. Szívünk csücske a writecast, de még néha ezt is lehet utálni. Azt hiszem én az első résznél éreztem hasonlóan, pedig nagyon izgatott voltam a projekt miatt, mégis miközben írtam azt érzetem, hogy hűűű én csak rizsázok itt össze-vissza, van értelme egyáltalán? Tőlem elég távol állt ez a fajta írásmód, mielőtt belevágtunk ebbe az egészbe, de úgy érzem így a hatodik rész végénél már egész jól belerázódtam.

“Gondolkoztam egy sztorin, méghozzá azon, hogy: öt koktél egy éjszaka. A nő egy férfit keres, azt, akivel egyszer már találkozott. Spoiler (A nő vak, vagy nagyon gyengénlátó), ez fejlesztené az írói készség azon oldalát, ahol nem magyarázunk, hanem érzésekből írunk. Jó gyakorlat lenne, csak hát győzzem kivárni. – Mici”

A koncepció szerintem irtó érdekes, hagyd ülepedni még néhány hétig, aztán ha ki akar bújni, abból a bizonyos zsákból, úgyis megteszi! Mostmár itt van leírva, elfelejtődni sem fog. Néha ez a problémám, hogy támad egy jó ötletem, de nem írom le mert, “úgysem felejtem el”. Plot twist: elfelejtem.

“Szerintem kéne találkoznunk egyszer a jövőben, mert az agyam kezdi azt érezni, hogy egy bottal beszélek. Az AI legjobb frissítésével. Majd úgy teszünk mintha „közönség tali” lenne (úgyis csak mi olvassuk magunkat xd). – Mici”

Örülök, hogy ezt felhoztad, mert már én is játszottam a gondolattal. Igazából pont a mai napig bezárólag lehet regisztrálni arra az ápr. 12-i írós eseményre, amiről korábban meséltem. Nem tudom lenne-e kedved esetleg oda eljönni velem? Még én sem voltam soha ilyen eseményen, de biztos elég cringe lesz ahhoz, hogy előbb lelépjünk és beüljünk meginni valamit a sarki restiben. 

Végül a legutóbbi teszt eredménye:

Köszönöm minden honfitársamnak, aki merte a változásra húzni az ikszet. Akik pedig nem így tettek: ne féljetek!

https://nemvagyunkfronton.hu/

X 

#writecast

Ötödik epizód - első rész

Egész biztos vagyok abban, hogy a kenyér univerzumban a kalács és a ciabatta jól kijönnének egymással, annak ellenére, hogy első ránézésre teljesen különbözőek. Kellőképp kiveséztük ezt a kenyér témát, szóval most itt egy újabb teszt, amiből kiderül, hogy milyen italok lennénk: TESZT: melyik alkoholos ital lennél?

Huuu, elég nehezen tudtam leülni most ehhez az ötödik részhez. Az élet nem áll meg, ahogy az agyam sem és olykor ez a kettő hatás, mikor összeütközik kiüt az alkotói nyeregből. De én azért is visszamászok, kétszer, háromszor, akár ezerszer is. 

“Az egyik kapcsolatomat, pont azért vesztettem el. Teljesen más nyelvet beszéltünk. Én azt gondoltam, hogy a személyes ajándékok, amibe az időmet, energiámat és szívemet öltem az elég stabil. Ő azt gondolta: „Miért nem találkozol velem többet? Miért nem vagy elérhető?” – Ez a fajta ajándékozás beválik, de nem mindenkinek jelent annyit, mint amennyit mi belegondolunk.” – Mici

Biztosan sokunkkal megesett már a Mici által említett baráti szakítás. Velem is. Egész pontosan 23 év barátság ment a “süllyesztőbe”. A 23 év alatt lehet, hogy sosem beszéltünk ugyanazon a nyelven, csak én sokáig úgy tettem, mintha kölcsönös lett volna a kommunikáció. Nem volt az. Nem azt mondom, hogy nem voltak szép pillanataink, de többnyire gyomorideggel mentem neki a délutánnak, amikor tudtam, hogy találkozni fogunk És ez nem normális. De akkor még 12-3-4 évesen honnan tudtam volna, hogy ez nem oké? Egészen fel kellett nőnöm ahhoz, hogy pontot tegyek egy olyan igaznak hitt emberi kapcsolat végére, ami valójában kevés őszinte mozzanatot hordozott magában. Most biztos azt gondoljátok, hogy ez mennyire szomorú, de nem az. Az elfogadás harmóniát hoz a mindennapokba és én elfogadtam a múltat, elfogadom a jelent, és elfogadom azt is, amit a jövő tartogat. A különbség csak az, hogy a jövőre még van ráhatásom, a múltra pedig már nincs.

“A világ trendekre épít, és aki nem követi azzal érzékeltetik, hogy lemarad, vagy kiesik.” – Mici

Ez az ún. FOMO jelenség (feeling of missing out). Ha jól emlékszem akkor éreztem magam utoljára így, amikor 2023 nyarán nem tudtunk elmenni nyaralni bizonyos okokból. 2015 óta minden évben sikerült elmenni nyaralni 10 napra, ami olyan érzés volt, mintha az egész évnek az lett volna az egyetlen hosszúhétvégéje. Na, most nyilván ha kimarad egy jól berögzült szokás, amihez körülbelül az egész évedet igazítod és már fél évvel előtte számolod vissza a napokat, nem fog jól esni, ha valami miatt meghiúsul. Sokkal szembetűnöbbnek éreztem abban az évben a nyaralós, strandolós, kirándulós posztokat, amiket az ismerőseim instára felnyomtak. Irigy voltam és csak később jöttem rá, hogy mekkora balfasz voltam, hogy nem tudtam hálás lenni azért, amiért nem tudtam abban az évben eljutni külföldre, meg úgy igazából sehová. (Egy igen jó dolog állt ennek a hátterében, de a konkrétumokat az olvasó képzeletére bízom) Azóta igyekszem tudatosan leépíteni a FOMO érzését, akármikor próbál rátelepedni a kedélyállapotomra. Ahogy a szép magyar mondás is tartja: kivágom, mint macskát szarni.

“Bellangoval közösen fogjuk a fejünket, amikor a jövő gyermekeire gondolunk. ,,Hogyan fognak felnőni? Miből maradnak ki? Mi lesz velük?” – Nekem is nehezemre esik bevallani, hogy boomereskedek néha, pedig még bőven 30 alatt vagyok. Ez pontosan egy olyan spirál, amin mindegyik generáció átmegy, ha 20 évvel később elkészülnek „a frissek.”” – Mici

Nagyon remélem, hogy igaza lesz azoknak a jövendöléseknek, miszerint a Millenial és GenZ generiáció fogja felnevelni azt a generációt, akik a történelem során a legegészségesebb mentális állapottal fognak rendelkezni. Milyen szépen végig lehet vezetni a folyamatot: a boomereket olyan emberek nevelték, akik azt sem tudták mi az az érzelmi intelligencia, a nemi szerepeknek nagyon erős határai voltak, a nők “verve voltak jók”, a férfiak urakként voltak kezelve. Négy generációval később lehet el fogjuk érni, hogy kevesebb legyen a mentálisan sérült ember, mint az egészséges. Ha az egész emberiség történelmét nézem ez a négy generációnyi idő nem is olyan vészesen sok idő. Másrészt érdekes, hogy ahogy a technológia szárnyra kapott, úgy magával rántotta a felvilágosodás ezen szegmensét is.

“Másrészt tudományosan kifejtve az agyunk tükörneuron sejtjei, másolnak. Az agy nem fogja eldönteni, hogy amit lát az jó, vagy rossz, csak instant dopamint termel. A dopamin határozza meg az életünket, minden téren.” – Mici

Ezt is biztosan össze lehet kapcsolni a neveléssel és a hozott mintákkal, hiszen amíg semmilyen külsős forrás nem volt, nem is volt különösebb változás generációk között, amint belépett a mindennapokba a tévé, az internet a social media, felrobbantak a generációs szakadékok és már nem is szakadék van két gen között, hanem földrészeket elválasztó végtelen óceán. És ahogy elkezd stagnálni a technológia fejlődése, úgy fog visszazsugorodni a normál állapotára ez a bizonyos szakadék.

“Szerinted sikeres lesz a Miczi decor program?” – Mici

Azt gondolom bármit sikeressé tudsz tenni azzal az elszántsággal és háttérmelóval, amit eddig láthattam tőled. Idő kell mindenhez és az emberek nem szeretnek várni, ha valamit kitalálnak, már másnap várják a visszaigazolást, a progresst. De te pont ennek az ellenkezőjét képviseled, adsz időt az ötleteknek, hogy kiforrják magukat, nem pofázod el fűnek-fának, nem írod be random csoportokba facebookon, hogy: “szerintetek ez jó ötlet? ti vennétek ilyet?” majd ha valaki nemleges választ at a komment szekcióba, nem veszed személyes sértésnek. (Istenem, mennyire irritálnak ezek az emberek!) Szóval csak annyit akarok kinyögni, hogy tényleg minden fejben dől el, mondom ezt úgy, hogy a spiri szemlélet olyan messze áll tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől. Te már megtetted az első pár lépést, hogy a Miczi decor elinduljon, a fejedben pedig ott van, hogy majd hol fog tartani x idő múlva. Az olvasó nem is sejti, hogy ez nem csak egy egyszerű, tucat dekoros vállalkozás kezdeti fázisa.

Annyira folynak itt egymás után a gondolatok, hogy a korábbi szóhányásaidból már alig jut kapacitás kiemelni néhány szösszenetet. Most kapok az alkalmon, hogy pótoljam.

“ Itt meg mi van bazdmeg? Semmi. Írj egy négy soros párbeszédet, de ne írj hozzá semmit, tudjátok milyen ez? Mint a rosszul elkészített grízes tészta, amit a menzán odalök eléd a bajszos konyhásnéni. A gríz rajta olyan halvány, mint a halott öreganyám segge ízre meg hasonló, mint a játszótéren a homoksütemények, amiket gyerekként készítettünk… nos, nekem ilyen egy novella.” – Mici

Azóta már írtál egy novellát (ami piros betűs nap!!). Gondolkodtál azon, hogy esetleg írj egy újabbat? Én, mint “nagy” novellás, mindig azt érzem, ha épp nincs a kezem alatt egy alakuló novella sztori, hogy elvesztegetett idő, ami nyilván teljesen hülyeség. Nekem ez az egyik függőségem, hogy tudjak valami olyan történetet kreálni, amivel pályázhatok valahová, amivel - ha csak maroknyi emberben is - meg tudok mozgatni valamit. Oké, ez most adott egy löketet, hogy teljes erőbedobással keressem az ihletet a következő novellához. Kedves olvasók, ha szántok erre a kérdésre néhány percet, írjátok meg a komment szekcióban, hogy szoktatok-e novellákat olvasni? Szeretitek-e ezt a műfajt? Ha igen, miért? Ha nem, miért?

X 

#writecast

Negyedik epizód - első rész

“Te milyen kenyér lennél?” – Mici 

Csapjunk is a lecsóba. Elsőkörben poénból kitöltöttem, a méltán híres “te milyen kenyér lennél” személyiség tesztet. Az eredmény:

Most őszintén felnevettem, mert konkrétan 10 perccel ezelőtt ettem meg kettő szelet fonott kalácsot, kakaóval. Az tény, hogy semmi értelme ennek az összegzésnek, amit a kalács személyiségű emberekre szabtak, de valóban tudok azonosulni azzal, hogy egy kenyér világban, kalács legyek. Mondhatni, imádom a kelt tésztákat, legyen bármilyen ízű, alakú, ha kelt tésztáról van szó, nem tudok ellenállni a kísértésnek. De ha már kiderült, hogy én milyen pékárut képviselnék egy alternatív univerzumban, akkor arra is kíváncsiak lennénk a nagyérdeművel, hogy te Mici, mégis milyen kenyér lennél?

“A mai napig készítek kézzel írt levelet, vagy képeslapot. Számomra időtálló cselekedet. A barátnőim személyre szabott üdvözlőkártyát kapnak a születésnapjaikra. Vicces és intim egyszerre.” – Mici

Na de kanyarodjuk vissza az elejére. Nem tudom mennyire szokták értékelni ezeket a kis személyes figyelmességeket a barátaid, én személy szerint kibújnék a bőrömből, ha valakitől ilyesmit kapnék. Egy valami kiváltképp nagyértékű az ilyen jellegű ajándékokban, az pedig nem más, mint a belefektetett idő. Talán a világ legnagyobb közhelye, hogy az idő a legdrágább kincs, de valóban így van. Nem egy huszadik valamit emelsz le a bolt polcáról, hanem leülsz és rászánod az idődet, energiádat, kreativitásodat, mindezt azért, mert szeretnéd az adott személyt meglepni, mosolyt csalni az arcára. Mici for president!! Ez most tényleg megmelengette a szívemet.

“Ezért sem értem, hogy én milyen generáció vagyok. Elvileg Z, a korai verzióból, akik már felnőttek. A későbbiek, még csak most kezdenek pelyhesedni. Óriási szakadékot érzek a saját generációmon belül is.” – Mici

És akkor csodálkoznak a boomerek, hogy mennyivel másképp történik az újabb generációk szocializálódása, mikor létező az a jelenség, hogy még egy generáción belül sincs egy egységes megegyezés, úgy igazán semmiben. Én, mint millennial elmondhatom, hogy akikkel közel egy időben születtem, mi ugyan azokon a szakaszokon bukdácsoltunk át, kezdve az emo stílus térhódításától, a social media betörésén át, a kereskedelmi csatornák kontrol nélküli fogyasztásáig. Ami ironikus, mert hiába ezen nőttünk fel, szinte egy olyan millennialt sem tudnék megemlíteni az ismeretségi körömből, aki nézné a kábeltévét, sőt. Maga a tévézés fogalma egy nosztalgikus élménnyé alakult át. Az én gyerekemnek majd el kell mesélni, milyen volt az, amikor nem nézhettem azt amit akartam, akkor amikor akartam. Nem tudtam előfizetni a reklámmentes verzióra. Sőt, a zenéket is úgy kellett lekalózkodni (ráadásul piszok rossz minőségben) limewire-ről, amivel olyan vírusokat zúdítottam a családi számítógépre, hogy még az informatikus szomszéd is csak vakarta a fejét. Na jó, már megint elkalandoztam. Bár innen is vissza tudok csatolni Mici egy AI-val kapcsolatos gondolatához. Régen ömlöttek ki a világhálóra a szerkesztetlen, nyers képek. Facebookon minden hétvége után csináltunk egy mappát, amibe feltöltöttük az összes fotót, utóválogatás nélkül. Ez így 2026-ban kicsit úgy tűnik, mint egy horror sztori bevezető része, vagy egy bully sztori, ahol a bántalmazó azzal fenyegeti a bántalmazottat, hogy feltölti az összes fotót, amit a telefonjáról lopott le. Régen ezt megtettük önként és dalolva.

“Embereknek nem kellemetlen hamis képet generálni magukról? Mindenki tudja, hogy nem ők vannak a képen. Érdekelne, hogy mi zajlik le az agyukban, amikor ilyen ötleteket táplálnak a sejtjeik.” – Mici

Teljesen a ló túlsó oldala annak, mint amit mi űztünk 15-20 évvel ezelőtt. Egyik sem jó. Ezzel az önámítással és azzal a hamis képpel együtt élni, amit a facepp vagy bármilyen AI generált kép ad viszont abszolút next lvl. Abból gondolom ezt, hogy rengeteg ismert ember él ezekkel a lehetőségekkel és nem akarom elhinni, mikor a képernyőn viszont látják magukat, nem tűnik fel nekik a különbség. És mégis. Másnap ugyanúgy kiteszik az agyon filterezett, valóságtól teljesen elrugaszkodott képeiket, szóval mégiscsak felmerül lehetőségként, hogy nekik nem tűnik fel: a csokigolyó meg a szarba mártott kavics rohadtul nem ugyanaz.

“És akkor jöjjön az egymilliódolláros kérdés: „A környezete miért nem segít neki?”” – Mici

Ez a kérdés az AI és az öngyilkosság párhuzamával kapcsolatban merült fel, és csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy rengeteg, de rengeteg ember magányos ezen a világon. Vannak emberek, akik tényleg egyes egyedül vannak, mint a kisujjuk és semmilyen kilátásuk nincs, ha alapból nincsenek megáldva egy nagyon erős, karakán személyiséggel. Olyan szociális hálót kellene kialakítani, ami ezeknek az embereknek valós segítséget nyújthat, ami nem hogy gyerekcipőben jár manapság, de nem  is létezik. Nem is csoda, hogy rengetegen a ChatGPT-hez fordulnak egy-egy reményvesztett pillanatban és egy ilyen sztorinak soha nem happy end a vége.

“Túl gyakran gondolok arra, hogy mi ketten, egy érem, két oldala vagyunk. Túlgondolok anélkül, hogy olvastam volna a túlgondoltam-ot. Ettől olyan izgalmasnak tartom a partnerségünket. Teljesen más életstílusban hajtunk ugyanazért. Engem inspirál, hogy a hétköznapokban nem szétcsúszol, hanem végig viszed a teendőidet, mindezt magas figyelemmel, nem csak ímmel-ámmal. Sok ember az alap életvitelben is széthullik (sajnos), te meg emellett leülsz és Writecast-et írsz velem, vagy novellákat pályázatra. Nem egészséges másokhoz mérni magunkat, de néha még csinálom. Például, amikor azt gondolom nehéz a napom, és akkor rájövök, hogy neked sokkal energiaigényesebb.” – Mici

Egyszerűen nem tudtam kevesebbet kimásolni ebből a részletből, mert nem lenne teljes az erre adott reflexióm, ha kiollóznék egy mondatot belőle. Rendkívül érdekesnek tartom a megismerkedésünket, próbálom ezt úgy megfogalmazni, hogy ne tűnjön önfelszopásnak, de sorsszerűnek tartom azt, ahogy minket egymás felé tolt az élet. Mert kellett lennie valamilyen plusz erőnek, hiszem először csak pár mondatot beszéltünk, aztán hónapokig semmit. Alapjáraton óvatosan közelítjük meg mindketten az idegen szituációkat. Nem is sejtettem, hogy egy ennyire érdekes ember lapul a discord másik oldalán. Talán nem is éreztem ezt korábban egyetlen újonnan megismert személlyel kapcsolatban sem, hogy egész egyszerűen nem agyalok azon, mit és hogy írok le neked, nem kezdek el előre azon gondolkodni, te miként fogsz reagálni, nincsen ítélkezés, nincsenek elvárások. Nem ilyennek kellene lennie minden emberi kapcsolódásnak? Vagy ez túl naiv elképzelés? Tökéletes példa a miénk arra, hogy lehet élni kettő írtó különböző környezetben, lehetünk különböző generáció szülöttei, a céljaink, a beállítottságunk, a gondolkodásunk mindezektől függetlenül lehet nagyon nagyon hasonló. Izgalmas élmény ezzel szembesülni és a saját bőrömön tapasztalni mindezen felismerések jelentőségét.

“24 Szóhányást kellene elolvasniuk, és 3 Writecast részt ahhoz, hogy utolérjék az identitásomat. A legrosszabb vagy a legjobb (nem tudom), hogy talán nem is akarom egyiket sem. Jobb lenne, ha egyszerűen megnyílna alattam a föld és kidobna abba az idősíkba, ahol felvállhatom végre önmagam. További ötleteket elfogadok kötelező családi és nem családi eseményekre. Ahol emberek szentül meg vannak győződve a képről, hogy amit látnak belőlem az valódi.” – Mici

Néha azt kívánom bárcsak éjjeli bagoly lennék. Ilyenkor este lökdösik egymást a gondolatok az agyamban, amik egész nap ki akartak onnan szabadulni. De már elteltek azok az órák, amikor valóban produktív tudok lenni, azok a fránya gondolatok meg ott maradnak rácsok közé zárva. Már eltelt egy óra azóta, hogy magam elé vettem a notebookot, de csak bámultam ki a fejemből és próbáltam felocsúdni az egész napos nyüzsgés utáni csendből. A fél karomat odaadnám egy napért, amit egyedül tölthetnék, de tudom, hogy ha ez megtörténne, akkor egész nap azon járna az agyam, hogy na, itt van! Megkaptad amit akartál és mégsem érzed jól magad. Hálátlan dög. Én tényleg igyekszem dolgozni azon, hogy ne ebből álljon az életem. A folytonos lelkiismeret-furdalásból. Hogy mindig éppen másra gondolok és nem arra koncentrálok, ami az orrom előtt van. Nem akarok majd az utolsó perceimben rádöbbenni, hogy alig volt néhány pillanat az egész életemben, amit meg tudtam élni, amikor teljesen jelen tudtam lenni. Hogy kell ezt vajon csinálni? Biztosan van erre valami tudományos kifejezés, mikor éled a mindennapjaidat, de néha arra eszmélsz, mintha saját magadat külső szemlélőként követnéd.