Gabriel W.

Üdvözöllek az antiszociális média korában, ahol egy gátakkal és félelmeikkel kitöltött buborékban tengődve válunk képtelenné az egymással való valódi kommunikációra.

Szövegalapon kommunikálunk szavak helyett, egyéniségünk cafatjait örömmel kenjük szét hüvelykujjainkkal a képernyő fényében, ahol az etikett azt követeli, hogy mindig süssön a nap, s mindig azt súgja egy belső hang, hogy nem is vagy ember, hogyha nincsen minden pillanatod megörökítve és publikálva. A legutolsó kávétól, a frissen felszelt epren át a piszkos tükörben lőtt tökéletes önarcképig. Ez van, ez lett. Ebben a világban hangulatjelekkel örülünk és szakítunk egymással.

Itt, az amúgy is alacsony önértékelés mellé társul a gondolat és a küzdelem, hogy mások maximalista és narcisztikus mivoltát el tudjuk viselni. Milyen lehet az élet másképpen?

A különböző randis alkalmazások elhozták a húspiac élményét.  Mindig van valami kifogás. Az egyik nem túl magas, a másik állandóan ír, a harmadik kövér. A negyedik meg túl kevés, vagy túl sok(k).

Milyen nehéz is ez! Másokat szeretni sokkal könnyebb, mint önmagunkat. Az valahogyan kevesebbeknek sikerül. Hiába néznek bele a tükörbe, a látvány inkább borzongásra ad okot kötődés helyett.  

Milyen kár, hiszen ez a legcsodálatosabb dolog ebben a létezésben, s talán még azon is túl!

Van itt minden, mint a moziban.  A körforgás végtelen, a kép pedig teljes. Teljesen homályos. Ismét vált a zene közben, nem inspirál. Vacak jazz. Nem mintha minden jazz zene rossz volna. Sőt! Kifejezetten imádom azt a műfajt, egyszerűen inkább csak ez a példány nem jön be. Váltani kéne. Azonban a váltáshoz akarat kell, csakúgy, mint mindenhez.

Villan közben Facebook. Ismerősnek jelöl egy kamuprofil. Kamu világban kamu emberek jelölgetnek és keresik egymás társaságát. Az is lehet, hogy bot vagy vírus. Ekkora mellekkel garantáltan csapda. Csapba folyik utána minden, ha jön az ebadta. Kifejezetten probléma, amikor az emberek az agyuk helyett a farkukkal gondolkodnak, így nem tudni, hogy mit hoz majd a holnap. Lesz honlap, ahol minden adatom ki van teregetve. Ja, hogy már van. Hopp.

Hogyan várhatjuk el azt, hogy másokat szeressünk, hogyha mindenféle mondvacsinált indok keresztbe húzza azt, hogy békére leljünk önmagunkkal. Így, egy világon át kergetjük sebesen a halált, és vele az életet.

A valódi ismerkedés egy egészen más massza. Mikor összeszeded a legtöbb érődet és odamész a kiszemeltedhez, akkor valami ócska szöveggel koptat, vagy foglalt és koptat, vagy nem ír vissza, vagy túl soknak talál, vagy túl furcsának, vagy túl kevésnek, vagy túl nyugodtnak és unalmasnak. A lényeg, hogy annyi ember közül választhatunk, hogy mindig van valami kifogás, hogy a másik miért nem jó. Hahó!

Képmutató és álszent emberek mindig lesznek.        Nem olvasom a blogokat, nem kommentálom semelyiket sem.  Nem nagyon érdekel a korcs magamutogatás. Van elég dolgom a külvilágban, hogy ne ez kösse le az időmet.

Elkerülöm ezáltal, hogy a saját haragom rabjává váljak. Az adrenalin függő ember a legelveszettebb és a legveszedelmesebb. Megkeseredett, mindenben a harcot látja, mert csak az tartja a víz fölött nyomorult kis létezését.  Az ilyeneket marja az, ha a másik egy cseppet is jobban érzi magát nála. Sajnos ez letükröződése a hazai néplélek állapotának. Hiszen, ha nekem szar, akkor legyen szar a másiknak is. A hibás, pedig mindig más. Önkritika az zéró. Így nem jutunk egyről a kettőre soha.  Mindenben az elcseszettséget látod? Ha semmi sem jó, akkor nem sok értelme van az életnek. Igen, rengetegen esnek ebbe bele, hogy mindig valami mást kergetnek, valamilyen érzés ott motoszkál bennük, hogy amiben vannak jelenleg az egy trágya, de valahol máshol létezik, valami jó. Tétovázva várnak arra, hogy majd jön valaki, aki kirángatja őket ebből a posványból és megmutatja nekik azt az áhítozott jót. Közben eltelik az egész életük. Senki sem jön. Senki nem fog másik világképet mutatni. Ez van, ebben kellene meglelni valami szépet.  Jó neked, hogy mindenben a szart látod és keserű vagy? Mikor nevettél utoljára úgy igazán valamin?

Ha meghozok egy döntést, amiről úgy gondolom, hogy így lesz jó, akkor mégis miért szenvedek tőle? Ezért félelmetes már magának a döntés hozatalának gondolata is. Nem akarok szenvedni. Senki sem akar szenvedni. Valahol tudat alatt a döntés és a szenvedés közé egyenlőségjelet tettem. Akkor inkább nem döntök.  

Hagyom, hogy csak úgy sodorjon a sodródás. Mint a vad ár, amely nem ismer kegyelmet, az élet szikláinak neki-neki csap és mardos. Majd, amikor az árból egyszer-egyszer feleszmélek és látom, hogy az életem elsodródik mellettem, akkor meg agyon ver a híg fos. Milyen most? Mi jön most? Merre menjek, mit cselekedjek?

Annyi sok a nehézség, hogy inkább nem cselekszem semmit. Aztán egyszer csak az egész kártyavárként omlik majd össze. Rá a fejemre. DE NEM AKAROM, HOGY FÁJJON. Valaki oldja meg helyettem, kérem! Ekkor jön a felismerés. Szükségem van valakire. Aki ott van mellettem. Aki majd vezetget erre, meg arra. Gondjaimat, egycsapásra felfalja.

Milyen rendes, milyen kedves először, de héééé…miért kezd kritizálni?  Miért bánt? Bántottam én őt?  Ez az egész egy nagy tükör, de amit látok nem tetszik. Miért irritál ez ennyire? Nekem megoldás kell és nem önámítás. Nem vacak önarckép, ami minden percben emlékeztet arra, amit el akarok fedni.

Tiszta frász. A másikban látom magam bukását, és ezért Ő engem menekülésre késztet. Mi elöl menekülök? A másik ember tényleg ennyire borzasztó? Vagy csupán a helyzetem ennyire lehangoló, hogy azt a másikra kenem. Nem élvezem, de azt érzem ezzel a háborgást elcsitítom, ha a másikat messzire tolom. Magam elől, azonban nincsen hová menekülni. Lehet innen messzire repülni, a bánatom, a bukásom és az elfeledni kívánt nyomorom utánam liheg.

A férfi és a nő kapcsolata miért olyan bonyolult, vagy csak mi tesszük azzá?

Áldozatokat hozunk, áldozatokká válunk vagy azzá generáljuk magunkat?

A sorrend általában a következő:

1.Megismertem, de nem akartam találkozni.

2.Találkoztam, de nem akartam közel engedni.

3.Közel engedtem de.....

Az a fránya DE. Mert a NE, az nem megy. Úgy könnyebb az áldozatot játszani, és úgy mindig lesz valami kifogás és hárítás, amin fel lehet kapni a vizet. Mások fele hárítva, de igazából saját magunkkal szemben. Ezt tapasztaltam általában.

Miért alakul így? Úgy gondolom, hogy szeretünk tetszelegni az áldozat szerepében. Akkor nem érezzük annyira nyomorultan magunkat.  Illetve mégis, de az indokokat egy legyintéssel a másik személyre kenjük, hogy legalább Ő is rosszul érezze majd magát, hogy pofátlanul beletolakodott a mi kis törött életünkbe és megkavart mindent.

Közben valahol legbelül ott motoszkál az a nagyon halk kis hang, amit igyekszünk elnyomni: tök jó fej vagy, meg minden, de ne is merészelj hozzám közelebb kerülni, mert…mert…nem vagyok én olyan…tény, hogy az előző x darab pasi / csajszi, akinek mindent megadtam magamból azonnal, hát…akkor ott sem voltam igazából, minden a másik hibája, hiszen csak megesett na, csak megtörtént, de most ne történjen meg ismét, mert homályos lelkiismeretem már nincsen hova kenjem.  

Maximum rád. Szóval te vagy minden borúmnak az oka. Nem is akarok már veled beszélni soha. Az összes hibád mindössze annyi, hogy túl mélyen akartál bennem kutatni.

Jusztifikáltam általad saját hülyeségem és szenvedésem, így hát doblak azonnal. Mielőtt bele kéne néznem végre abba a fránya tükörbe, amit anno ököllel vertem szilánkosra. Pá. Hagyj már békén! Nem érted? Te ott maradnál másnap is mellettem, és bele kéne néznem a szemedbe, az meg nehéz. Nem akarom, mert akkor szembesülök saját magammal.

Azt meg végképp nem akarom, mert akkor előjön minden szarom. Ezért te vagy a hibás! Nem én. Én soha. Pá, ismét. Itt vagy még? Mér’? Egy kalap szarnak érzem magamat, de közben elhitetem veled, hogy te vagy az.  Mindeközben belül zokogok, hogy nem szeret senki. De.. de.…de.…én közben vágyom a szeretetre, meg arra, hogy valaki maradjon végre. Ezt szajkózom kifele, miközben mindenkit eltaszítok, aki közel akar merészkedni.  

Hogyan szeressen más, hogyha nem szeretjük saját magunkat?