#reformkor

Szabadság, szerelem!

E kettő kell nekem.

Szerelmemért föláldozom

Az életet,

Szabadságért föláldozom

Szerelmemet.

Ne fogjon senki könnyelműen

A húrok pengetésihez!

Nagy munkát vállal az magára,

Ki most kezébe lantot vesz.

Ha nem tudsz mást, mint eldalolni

Saját fájdalmad s örömed:

Nincs rád szüksége a világnak,

S azért a szent fát félretedd.

Pusztában bujdosunk, mint hajdan

Népével Mózes bujdosott,

S követte, melyet isten külde

Vezérül, a lángoszlopot.

Ujabb időkben isten ilyen

Lángoszlopoknak rendelé

A költőket, hogy ők vezessék

A népet Kánaán felé.

Előre hát mind, aki költő,

A néppel tűzön-vízen át!

Átok reá, ki elhajítja

Kezéből a nép zászlaját.

Átok reá, ki gyávaságból

Vagy lomhaságból elmarad,

Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,

Pihenjen ő árnyék alatt!

Vannak hamis próféták, akik

Azt hirdetik nagy gonoszan,

Hogy már megállhatunk, mert itten

Az ígéretnek földe van.

Hazugság, szemtelen hazugság,

Mit milliók cáfolnak meg,

Kik nap hevében, éhen-szomjan,

Kétségbeesve tengenek.

Ha majd a bőség kosarából

Mindenki egyaránt vehet,

Ha majd a jognak asztalánál

Mind egyaránt foglal helyet,

Ha majd a szellem napvilága

Ragyog minden ház ablakán:

Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk,

Mert itt van már a Kánaán!

És addig? addig nincs megnyugvás,

Addig folyvást küszködni kell. -

Talán az élet, munkáinkért,

Nem fog fizetni semmivel,

De a halál majd szemeinket

Szelíd, lágy csókkal zárja be,

S virágkötéllel, selyempárnán

Bocsát le a föld mélyibe.

pl.: Reformkor:

A férfinak hazája volt, a nőnek otthona, a férfié a parlament, a nőé a szoba, hová a fáradt férfifő mint révbe, visszatért, hol békét, ártatlan derűt és megnyugvást remélt.

De olvastak az ifjú nők és szólt a zongora, hömpölygött, mint az áradat, reform, romantika, és szabadság és szerelem úgy összetartozott, mint a választott férfival szerelmes asszonyok.

A csitrik függönyök mögül lesték Vasvári Pált, a Szendrey-lány megszökött, lapokban publikált, rokonát, Wesselényijét imádta Polika, és Angliában agitált Pulszky Terézia – a március felpezsdített szűk otthont, tág hazát, s a reménység a lelkeket mint bor hatotta át.

Csatába ment a katona a nagy eszmék után, vele maradt a szerelem, hátramaradt a lány – dörgés, villámlás: ágyú, kard, esőz a honfivér – s amelyik nő nem menekül, mit is tehetne? Vár.

Az asszonyé a vakremény, a férfié a tett – de férfié lesz a remény és asszonyé a tett: mert leng a fekete-piros, a gyász, vér zászlaja, Világosnál lement a nap, s tán nem kel fel soha – veszve szabadság, szerelem, és harcos ifjai – a tiprott földből a remény hogy sarjadhatna ki?