Dylan Thomas (1914 –1953)

Do not go gentle into that good night,

Old age should burn and rave at close of day;

Rage, rage against the dying of the light.

Though wise men at their end know dark is right,

Because their words had forked no lightning they

Do not go gentle into that good night.

Good men, the last wave by, crying how bright

Their frail deeds might have danced in a green bay,

Rage, rage against the dying of the light.

Wild men who caught and sang the sun in flight,

And learn, too late, they grieved it on its way,

Do not go gentle into that good night.

Grave men, near death, who see with blinding sight

Blind eyes could blaze like meteors and be gay,

Rage, rage against the dying of the light.

And you, my father, there on the sad height,

Curse, bless, me now with your fierce tears, I pray.

Do not go gentle into that good night.

PIETÀ | 1498-99 | by MICHELANGELO

This is a marble sculpture that depicts the VIRGIN MARY holding the dead body of JESUS CHRIST on her lap. It is located in St. PETER’s BASILICA in VATICAN CITY and is one of the most famous and beloved works of the Italian Renaissance.

The composition of the PIETÀ is a perfect example of balance and harmony. MARY’s body is larger than JESUS’, emphasizing her role as a mother and protector. Her head is tilted towards JESUS’ face, expressing her deep sorrow and grief. The figures are positioned in a pyramidal shape, with MARY’s head at the apex, creating a sense of stability and unity.

The emotion portrayed in the PIETÀ is one of profound sadness and grief. MARY’s face is filled with sorrow and her hand gently cradles JESUS’ lifeless body. Her expression and body language convey a sense of acceptance and resignation to the tragedy of her son’s death.

MICHELANGELO’s mastery of anatomy is evident in the realistic depiction of both MARY and JESUS’ bodies. MARY’s face and hands show signs of aging, while JESUS’ body is depicted with a level of detail and realism that is almost lifelike.

Bolond, ki földre rogyván fölkél és újra lépked,

s vándorló fájdalomként mozdít bokát és térdet,

de mégis útnak indul, mint akit szárny emel,

s hiába hívja árok, maradni úgyse mer,

s ha kérdezed, miért nem? még visszaszól talán,

hogy várja őt az asszony s egy bölcsebb, szép halál.

Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok

fölött régóta már csak a perzselt szél forog,

hanyattfeküdt a házfal, eltört a szilvafa,

és félelemtől bolyhos a honni éjszaka.

Ó, hogyha hinni tudnám: nemcsak szivemben hordom

mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon;

ha volna még! s mint egykor a régi hűs verandán

a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár,

s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken,

a lomb között gyümölcsök ringnának meztelen,

és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt,

s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt, -

de hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek!

Ne menj tovább, barátom, kiálts rám! s fölkelek!

Párisba tegnap beszökött az Ősz.

Szent Mihály útján suhant nesztelen,

Kánikulában, halk lombok alatt

S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé

S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:

Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,

Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,

Szent Mihály útja beleremegett,

Züm, züm: röpködtek végig az uton

Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé

S Párisból az Ősz kacagva szaladt.

Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán

Barátom, ki azt mondod, ismersz engem,

nézd meg szobámat: nincsenek benne díszek,

miket magam választottam; nyisd szekrényemet:

benn semmi jellemzőt sem találsz.

Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom,

de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem

rég megszokta kezem dombját - völgyét,

de ő sem tud mesélni rólam.

Pedig nem rejtőzöm - csak igazában nem vagyok.

Cselekszem és szenvedek, mint a többi,

de legbenső mivoltom maga a nemlét.

Barátom, nincs semmi titkom.

Átlátszó vagyok, mint az üveg - épp ezért

Özönvíz-táj ez, tág és szédítő,

a kőkorszaknál ősibb az idő,

emlékezés sem kísér az uton --

Ekképp mesélték, csak innen tudom:

mikor pelenkám volt még és dadám

s a hold kezemnél ült az almafán,

az "ee-ee" és "papa-mama" után

az első, amit kimondott a szám:

"fű, fa, füst".

Úgy tűnik, mintha látnám-hallanám:

fölöttem süt víg napocska-anyám,

a dajkával kis kocsiban tolat

engem, reménydús fiatalurat

s oly fontos, mint nagy dörgeteg beszéd

mitől országok esnek szerteszét

és véres lesz a puszta és a rét,

hogy kimondom e szent varázsigét:

"fű, fa, füst".

Fogatlan szájjal tátogattam és

érzés nélkül jött sírás-nevetés,

a sorsom nem volt könnyü vagy nehéz,

multat s jövőt még nem festett az ész,

idő nem volt, csak az örök jelen,

mely mint a pont kiterjedéstelen

s mert kezdettelen így hát végtelen --

mi áll, vagy mozdul, minden névtelen,

fű, fa, füst.

A tarka egység részekké szakadt,

rámzúdult a különbség-áradat.

Képzelj faágakat: mindegyiken

sok két- és három-magvú tok terem:

így lett lassacskán mindennek neve

párjával: tej-víz, fehér-fekete,

orr-fül, huszár-baka, fésű-kefe,

s hármasban: elefánt-zsiráf-teve,

fű-fa-füst.

Óriások közt telt az életem,

a vállukig sem ért föl a kezem.

És egy nap -- tisztán emlékszem reá --

nem fértem állva az asztal alá.

Lejjebb ereszkedett a mennyezet

és kezem-lábam megszélesedett.

Ahogy én nőttem, úgy kisebbedett,

de napjaimnak kedvesebbje lett

fű, fa, füst.

Sorsom huszonnégy esztendőt lerótt,

még végigélnék néhány-milliót:

hasztalan vággyal nézem a jövőt,

gyerek áll így a más cukra előtt.

De a kevés is jobb, mint semmi se,

az élet szép, csak bánni kell vele,

s ha félrebillen kedvem kereke,

helyrezökkenti a varázsige:

Fű, fa füst.

Szép a való! szebb, mint minden mese,

kár, hogy mindünknek hűtlen kedvese.

Azért van mind a tétlenség s a tett,

hogy tompultabban várd a végzeted.

Kinn ülök most a híg téli napon,

mint aranya körében Harpagon,

s ha mennem kell majd: tenger vagyonom

bucsuzóul még összeszámolom:

Mit málló kőre nem bizol:

   mintázd meg levegőből.

Van néha olyan pillanat

   mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,

   bezárva kincses öklét,

jövője nincs és multja sincs,

   ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal

   súrolta s tovalibbent --

így néha megérezheted

   önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,

   és később, mint az álom.

S az öröklétet ízleled

Egynemű vagyok a széllel,

folyó sodrával,

esőcsepp hullásával,

madár röptével,

fapadlón járó facipős ember lába zajával.

Levegő-e a szél?

Víz-e a folyás és a csöppenés?

A röpülés madár-e

és fából van-e a fapadlón járó facipős ember kopogása?

Megszűnik a szél,

a levegő nem szűnik meg,

de szél nélkül halott.

Elhullt a madár,

a teste új mezbe öltözött,

száz új alakba szétívódott -

de a röpte nem maradt meg

és el se veszett.

Többet nem is tudok magamról

és mire tudnék,

már több leszek annál,

hogysem tudhatnék bármit is.

Még nem vagyok egész

és mire az lehetnék,

már több leszek annál,

hogysem magamban lehessek egész.

Még nem is élek,

nem is fogok élni:

életnél teljesebb

leszek a holtom után.

Csak azt tudták, hogy oszlik már a testem,

s hogy, míg köztük jártam, mit kerestem.

Kopogtak rajtam, bajomat kilesték,

mégis elvittek nyirkos őszi esték.

Mosták a testem vízzel és közönnyel,

s anyám és húgom könnyel, csupa könnyel.

Azt hitték, engem siratnak, a holtat -

könnyeik nem rám: darab húsra folytak.

Mit tudta öcsém a városba, messze,

hogy mért gondol rám annyit akkor este,

szekrénye mitől is pattog és rezdül...

velem beszélt fél éjjelen keresztül.

Csak azt tudták, hogy szétmállott a testem

s hogy, míg közöttük jártam, hányat estem.

Azt mondták: szegény Pista, így-úgy... - és hát

nem engem szántak: testemet, a némát.

Nem engem szántak, kik engem szerettek:

magukat azért, hogy elveszítettek.

Uzsonnatájt így szóltak, könnyben ázva:

"Ha Pista is most itt, velünk teázna... "

Én téli erdőkkel vacogtam akkor,

csöpp síri mécsben égtem alkonyatkor.

Csak azt tudták, hogy csontváz már a testem