#hazaut

Tegnap elmentem a Balcsira a szüleimmel. A barátaim nem értek rá, mindkettőnek programja volt, nem tudtak volna velem találkozni. Így hát gondoltam miért ne, eltöltök egy kis időt anyámmal és apámmal, pont úgy, mint gyerekkoromban.

Mondanám, hogy jó volt, de akkor félig hazudnék. Az igazat megvallva nem volt az, sőt, valószínüleg most jó darabig nem megyek velük sehova. A ludas a bélrendszerem és apám volt. Fura páros ugye?

Pénteken elmentem a barátaimmal iszogatni, az utolsó busszal terveztem hazamenni de ez nem jött össze, hajnal kettőre értem haza mata részegen úgy, hogy tudtam, fél hatkor kelnem kell az apám korai indulási igényeit kielégítve (legyen szabad fa, ami alá letáborozhatunk, ne legyen dög meleg az út során, stb.). Ezzel nem is volt bajom, ez az én hibám volt, de baromi melós és hosszú ez a hónap és nem tudom bánni, hogy elmentem egyet a barátaimmal inni, mert jólesett.

Végülis aztán felkeltem, nem volt gond, bevettem egy algopirint a fejfájásomra, elkészülődtem és elindultunk. Apám sík ideg volt, ő vezetett és ennyire idegbetegnek nagyon régen láttam utoljára. Először az volt a baja, hogy húsz perccel később indultunk, mint ahogy tervezte. Hatalmas probléma nem mondom… aztán pedig az út során tapasztalható általános jelenségek. Nagyméretű, magas kisteherautóval mentünk, a maszek-munkaautójával. Hát ki ne előzne meg egy magas járművet, ami előtte döcög nyolcvannal? Merthogy apám nagyon óvatos, rutinos sofőr, akinek minden közlekedési szituációra van valamiféle idegbeteg üvöltözős reakciója. Ő ilyen… talán el is felejtettem ezt a dolgot, vagy csak nem vettem számba amikor elhatároztam, hogy elmegyek vele valahova. Akárhányszor megelőztek minket, annyiszor tett valami ordenáré buta megjegyzést a haladni kívánó közlekedőtársakra. Többször megjegyezte, hogy mindez azért van, mert nem indultunk el időben és ez főleg anyám hibája.

Végül kurva lassan (nem mertem mondani, de ha én vezetek akkor legalább fél órával előbb odaérünk) megérkeztünk a strandra. Apám és anyám is idősebb már, az anyámnak gerincsérve van és, hogy ne a földről kelljen feltápászkodnia minden alkalommal, béreltünk három napozóágyat. Persze fa nem igen volt már szabad, de szerencsére sikerült vadásznunk még egyet. Borzalmas kirohanásai voltak apámnak, tisztára bestresszelt, miközben a strandon másnaposan sétálgatva kerestem vele a szabad fát. Nem is tudom, mi lett volna, ha nem találunk. Letelepedtünk végül, bementünk a vízbe és azon filóztam, ha rajtam múlt volna, alszok még két órát és még úgy sem stresszelek a kurva árnyékos fák miatt, valahogy megoldom, de legalább kipihenem magam. Sebaj, majd alszom a strandon - gondoltam - alapon nem panaszkodtam, de amikor a napágyak elhozatalánál vissza kellett sétálnom plusz ezer forintért anyámhoz, akkor kicsit kiakadtam. Nem azért, mert vissza kellett sétálnom a kisajátított fánkhoz, csupán azért, mert az ,,eladó’’ előtt is anyámat becsmérelte, amiért kevesebb pénzt adott neki az ágyakhoz.

Nah valamikor ilyentájt kezdett el morogni a hasam, bugyogni a belem és lettem rosszul. Bementem a vízbe, úsztam egy negyed órát és ezután kezdődött a móka. Délután háromig hatszor kellett elmennem vécére, kb. kedvem nem volt már az egészhez és a strandon alvás sem valósult meg. Közben egyetlen pozitív megnyilvánulása nem volt apámnak, ami látszott anyun is. Őt próbáltam picit jobb kedvre deríteni két vécézés között, de látszott, hogy el lett baszva az ő napja is ezzel a folyamatos idegeskedéssel.

Egyébként nem lett volna rossz nap. Rengeteg ember volt. Nem is tudom, hogy mikor láttam utoljára ennyit egy helyen. Talán ez volt kicsit zavaró a hasmenés mellett. Láttam nagyon sok szép nőt, ami nekem, főleg úgy, hogy már jó ideje nincs senkim, egy kínzással is felért. Próbáltam a figyelmem mindig másra terelni, amikor megláttam egy baromira formás feneket, de hát nehéz volt. Gondolkodtam is ezen, hogy mennyire übergáz vagyok, de hát na… azért voltak nyálcsorgató jelenségek és ilyenkor mindig nyeltem párat. Baromi meleg volt és a víz sem igen hűtött, de nem volt rossz megmártózni sem. Le is égett a hasam, ettem egy hekket és ittam egy almapálinkát is a gyomorbaj helyrehozása érdekében. Közben néha írogattam a nővel akinek valószínüleg gyengén/teljesen feleslegesen udvarolok, de az alvás nem jött össze.

Valahogy aztán eltelt a nap, jött a vihar és minden ember elkezdett pánikolni. Akkor nevettem először a nap folyamán. Pszichopata volnék? Ott vagy a kibaszott strandon, vizes vagy, harmincnyolc fok van és az emberek beszaladnak a büfék alá az eső elöl. Imádtam!! Összeraktam a cuccokat a fa tövébe és a napágyon ülve élveztem az esőt és a szelet. Lehet el vagyok baszva alapjáraton, de egész nap nem esett jobban semmi, mint az a rohadt vihar. Apám persze akkor is hepciáskodott, pakoltunk és indultunk. Szerencsére volt kábé húsz percem. Amíg ő pánikolt, duzzogott és világvégét játszott, volt egy kis időm, amíg tudtam gyönyörködni a tóban (emberek nélkül) és fel tudtam végre igazán frissülni.

A legrosszabb része a hazaút volt a napnak. Szerintem senkinek sem hagyta el annyi szitokszó a száját, mint ezalatt a két óra alatt apámét. Addigra már jóformán undorodtam.

Nem írtam még apámról, de tudni kell, hogy ő ilyen. A munka mindig fontosabb volt számára a gyerekeinél, beszélgetést sosem tudtam vele folytatni és ahogy öregszik, úgy tűnik, úgy válik egyre rigolyásabbá és idegesítőbbé. Egyedül anyámat sajnálom, aki vele maradt/vele van. De rajta is látszik, hogy többre vágyik. Kevesebb feszkóra, több törődésre, normálisabb értékrendre. Ez kibaszott szomorú számomra, főleg úgy, hogy anyám mindig ott volt nekem. Többet érdemelne.

A munkával és a sok pénzzel kitörölheti az ember a seggét, ha közben idegbeteggé és jóformán elviselhetetlenné válik. Sosem szeretnék olyanná válni, mint apám.

Mindenkinek alanyi joga a könnyebb utat választani

ennél jobb képet sosem fogok tudni csinálni, amúgy meg