#drgrptr

Vitályos Eszter Digitális Polgári Kört indított Nők a bántalmazás ellen néven. Elgondolkodtam, hogy vajon milyen eszközökkel kívánnak fellépni a nők bántalmazása ellen egy olyan országban, ahol a miniszterelnök nőügyekkel nem foglalkozik, ahol egyetlen nő sincs a kormány tagjai között, ahol dacból nem ratifikálták az Isztambuli Egyezményt, ahol a rendőrség rendszeresen elszabotálja a nyomozást családon belüli erőszak eseteknél, ahol fekete komondorokban buknak fel kormánypárti politikusok nejei és ahol egy nőgyülölő szövegeiről ismert rapper a digitális polgári körök egyik kampányarca?

Lenne pár ötletem adekvát eszközökre, kedves nemzetes asszonyságok... 🤔

Szókratész úgy maradt meg a kollektív emlékezetben, mint egy méltóságteljes és köztiszteletben álló bölcs. Nem éppen úgy, mint ahogy ez a kép mutatja: amint éppen a felesége, Xanthippe egy rosszul elsült házastársi vita után vizet önt a fejére.

Xanthippe a "házsártos feleségként" vonult be a kollektív emlékezetbe - pedig teljesen érthető a nő perspektívája: ugyanis nem díjazta túlzottan, hogy a férje naphosszat csak filozofálgat ahelyett, hogy valami "tisztességes" munkát végezne és segítene neki a mindennapi gondok elhárításában. Szóval Szókratésznek nem ment túlzottan jól az, amit manapság magánélet és munka egyensúlyának hívunk...

Ma már hajlamosak vagyunk úgy visszatekinteni a múlt meghatározó gondolkodóira, mint akik mentesek voltak mindattól a mindennapi egzisztenciális bizonytalanságtól, ami minket kínoz. Mintha ők valamiféle tisztán spirituális lények lettek volna akik nem követtek el hibákat és ne szorongtak volna azon, mi lesz holnap.

Pedig Szókratésznek élete során a rossz házassága mellett rengeteg egyéb emberi konfliktusa és problémája is akadt. Egy rendkívül turbulens időszakban élt, amikor a peloponésszoszi háború éppen kifordította Athén politikai valóságát a sarkaiból. Ő maga is szolgált katonaként, nem volt ismeretlen számára, hogy az élete veszélyben van.

És már mint filozófus rengeteg konfliktusa volt: a Hatalom nem nézte jó szemmel, hogy megkérdőjelezett egy csomó hagyományt és konvencionális igazságot. A fiatalságot megrontó destruktív alaknak tartották. Egy olyan válságos időszakban, amikor eluralkodott a gyankvás és bűnbakkeresés. Szókratész pedig, aki kétségkívül bölcs filozófus volt, gyakorlati diplomáciai érzékkel alig rendelkezett. Ez végül az életébe került.

Brilliant! Hiánypótló videó!

Belenéztem a Csernussal készült Partizán interjúba. Hát Imre nem vállalta be. Mármint, hogy őszintén feltárja, hogy vajon ma hogy látja a szereplését a 2000-es évek elején, amikor a súlyosan traumatizált, abúzív nevelőapját megölő Simek Kittyt kicsinálta a TV-ben. Én akkoriban egyetemista voltam, nem sokat tudtam arról, hogy miként kellene egy terápiás kapcsolatnak kinéznie, hogy mik ennek a szakmai, etikai vonatkozásai. De már akkor is borzasztóan irritált Csernus stílusa (aki egyébként nem is pszichoterapeuta), aki gyakorlatilag az Amerikában a 80-as, 90-es években divatos konfrontantív, megszégyenítő módszert alkalmazta. Amiről ösztönösen éreztem, hogy valami nagyon nem klappol vele - aztán ezt megerősítették az olvasmányaim is. Ebben a történetben nekem nem Csernus személye az, ami érdekes. Inkább az, hogy sajnos ez a konfrontatív módszer még mindig jelen van Magyarországon (is). És továbbra is csak azt tudom javasolni mindenkinek, aki bármilyen pszichés vagy viselkedési problémával segítséget keres, hogy messze kerülje az olyan helyeket és segítőket, ahol, akik megszégyenítik, megalázzák.

Erik Satie zeneszerző keményen piált.

Imádta az abszintot, a századfordulós Párizs bohém művészvilágának ikonikus italát, amit gyakran neveztek zöld tündérnek (La Fée Verte). Azzal kereste a kenyerét, hogy a Montmartre kabaréiban zongorázott, ahol a szesz szinte munkaeszköz volt. Minden este kapatosan ült a zongorához.

"Bohém élvhajhász" - mondhatják rá sokan. Pedig az élvezetnek kevés köze volt ahhoz, amit magával művelt. Önpusztítása valójában arról szólt, hogy legalább egy kis időre ne legyen önmaga.

Józanul ugyanis Satie meglehetősen magának való, sőt, egyesek szerint kiállhatatlan figura volt. Egy igazi különc, aki nagyon kevés embert engedett igazán közel magához. Sokan zárkózottságát arroganciának vélték. És bizonyára gyakran növesztett tüskéket a világ ellen. Még korábbi jó barátjával, a kortárs zeneszerző Debussy-val is sikerült összevesznie. Olyannyira, hogy még a temetésére sem volt hajlandó elmenni.

De ez a magának való, morózus kagylóhéj, amit viselt, valójában egy nagyon összetett és érzékeny lelket takart. Egy sérült lelket, aki már korán, gyermekkorában, anyja halála után megtapasztalta, milyen úgy igazán magadra maradni és elhagyatva lenni ebben a világban. Mostohaanyjával nem jött ki, a zenei konzervatóriumban a tanárai az egyik legtehetségesebb és egyben leglustább tanulónak tartották. Akit hamarosan kirúgtak, mert nem teljesítette a szigorú elvárásokat.

Életében egyetlen szerelmi kapcsolata volt Suzan Valadonnal, a legendás festőnővel. Egy másik sérült lélekkel, aki hat hónap után otthagyta Satie-t. "Semmi mást nem hagyva maga után, mint jeges magányt, ami a fejet ürességgel, a szívet pedig szomorúsággal tölti meg." Ezután még magának valóbb lett, a külvárosba költözött egy olyan lakásba, ahol élete végéig egyetlen vendéget sem fogadott.

Maradt a pia. A kiszámítható, a kényelmes menekülés, ami mintha egy kicsit, talán egy kicsit meglegyintette annak az illúziójával, hogy valóban képes más emberekhez kapcsolódni. Az illúzióval, ami a következő másnapos reggelen átadta a helyét a keserű kiábrándulásnak.

"Érzékeny, könnyen befolyásolható ember, gőgös, valójában egy szomorú gyermek, akit olykor az alkohol képes derűssé tenni," mondta róla egy ismerőse.

És ez a társadalom által "lecsúszott alkesznak" bélyegzett alak egy valóságos zenei úttörő volt, aki előkészítette a modern zene kibontakozását. Ott található az avantgárt, az ambient gyökereinél. Leszámolt a romantika cicomáival, visszatért az egyszerűséghez, visszafogottsághoz. Ő alkotta meg a „meuble musique” (bútorzene) fogalmát: háttérzene, ami nem uralja a teret, hanem átlebegi, átlényegíti azt.

Amikor először meghallottam Erik Satie zongoraműve, a Gnossiennes dallamit, mintha egy időtlen, álomszerű térbe kerültem volna. Mintha fájdalmas nosztalgiát éreztem volna egy régmúlt, vagy sose volt nyár iránt. Szinte libabőrös lettem: hogyan képes egy alapvetően monoton, önismétlő, önmagába záruló, sehová sem vezető dallam ennyire mélyen megszólítani?

Mintha benne lenne az egész emberi létezésünk tökéletlensége, múlandósága és tragikuma.

Vajon felépülhetett volna Satie, ha megfelelő támogatást kap? Meggyógyulhatott volna a lelke? Talán igen. Szeretném hinni, hogy senki sem menthetetlen. De ilyen támogatás az ő korában még nemigen volt. 1925-ben bekövetkezett, amire már régen számítani lehetett: halálra itta magát.

Itt hagyta nekünk a befejezetlen, szelíd disszonanciáit, az időtlen hangközeit.

Erről először is a Tanú című film jut eszembe: "Akinek meg vaj van a fején, hadd szarjon be az Illiberális Szellem Vasútján."

Másodszor pedig Richelieu bíboros, aki XIII. Lajos francia király jobbkeze volt a 17. században. Az ő nevéhez fűződik a francia abszolút monarchia kiépítése. Mestere volt a hatalom megszerzése és megtartása művészetének. Könyörtelenül lecsapott mindenkire, akiben a független - értsd: veszélyes - gondolkodás csíráit felfedezni vélte. Hogy egyébként tett-e az illető bármit törvénytelent, az nem is feltétlenül számított. Az sem, hogy gazember volt vagy becsületes ember. Csak az számított, hogy veszélyes volt-e a hatalomra nézve.

"Adj hat sort a legbecsületesebb ember tollából, és találok benne valamit, amiért felakaszthatom," jelentette ki egyszer cinikusan.

Na, hát ilyen ember ez a Lánczi is. Hideg, számító végrehajtó. Teljesen közömbös az iránt, hogy kik, mik azok a szervezetek, emberek, családok, akiknek a munkáját, az életét tönkreteszi. Teljes lelki nyugalommal forog olajozott csavarként a gépezetben. Meg van győződve róla, hogy csak az számít, amit az általa képviselt Hatalom érdekei diktálnak. A legbecsületesebb embert, szervezetet is képes befeketíteni, ha ezt az utasítást kapja felülről.

Mindig eltűnődöm, mennyire más létsíkon, mennyire párhuzamos dimenzióban élnek ezek a Lánczik. Amiben mi - rendszerellenes civilek - létezünk, az számukra totálisan idegen létezési mód. Amit nem értenek és félnek tőle. A Hatalom emberei a saját kis kocka-világuk paraméterei szerint próbálják értelmezni ezt is. Az elvszerű viselkedés annyira megfejthetetlen talány a számukra, hogy csakis valami prohintésnek, ármánynak tudják felfogni. Hiszen számukra egyszerűen csak annak van értelme, ha az ember hatalmat akar és hatalmat szolgál - és ha nem ezt, akkor biztos egy másik, idegen hatalmat ugye.

Pedig, ahogy Vaclav Havel fogalmazott: "A másként gondolkodó nem a hatalom mezején játszik. Nem akar hatalmat, hanem az igazság szerint akar élni." Nem is csak akar: ennél többről van szó, tehetném hozzá. Nem is tud másként élni. Mielőtt valaki félreértené: az "igazság" Havelnél nem valamiféle megkérdőjelezhetetlen dogmatikus Igazság (nagy betűvel), aminek a szolgálatában inkvizíciós buzgalommal szokás minden más hitűt üldözni. Hanem egyszerűen annyit jelent, hogy az ember nem képes a Hatalom által gerjesztett hazugságban élni.

„A hatalomnélküliek ereje éppen abban rejlik, hogy képesek nemet mondani a hazugságra – és ezzel megrendítik a rendszer alapjait.” (Havel)

Képen a keresztapa

A Matolcsy-klán -

.. így nevezik őket a független sajtóban.

"Matolcsy Györgyhöz szorosan köthető" üzletemberek és alapítványok - ez a prózaibb megfogalmazás. De valójában mondjuk ki, miről van szó: egy szervezett bűnözői csoportról. Maffia. Egyike azoknak a családoknak, amik a náluk is sokkal hatalmasabb Családhoz fűződő vazallusi kapcsolatuk fejében hosszú évekig szabadon harácsolhatták a közvagyont.

Mai értéken 460 milliárd forint közpénzt nyúltak le és helyeztek el magánalapítványokban. Ahol aztán ez a közpénz "elveszítette közpénz jellegét". Ez akkora pénzösszeg, amit az átlag magyar nem képes felfogni. Azt még megérti, hogy az Orbán-haciendán zebrák szaladgálnak és 30 millióból beültetett ősfák virítanak. De 460 milliárd az már túl van az emberi felfogóképességen. Ennek a pénznek a nagy része a Matolcsy-klán kápóinak zsebébe vándorolt, luxusingatlanokba, zsíros céges szerződések nyelték el örökre. És persze a telhetetlen propaganda-gépezet, ami a rendszer fenntartását szavatolja.

Ugyanebben az időszakban folyamatosan vonták el a közpénzt a közoktatásból, az egészségügyi és szociális ellátásból. Csak a saját területemre, a drogterületre (függőségek megelőzése, addiktológiai ellátórendszer) még a fénykorában, az EU csatlakozás előtt sem költöttek többet, mint 2 milliárd forintot a költségvetésből. Aztán ez 2009-re lecsökkent évi egymilliárdra, 2020-ra 300 millióra, aztán egy tollvonással megszüntették ezt a költségvetési sort.

Eközben viszont rejtélyes módon arra volt pénz, hogy létrehozzanak az egyik Matolcsy-alapítvány pénzén egy ún. Drogkutató Intézetet, az MCC-birodalom részeként, ami évek óta mást sem csinál, mint kormánypropagandát terjeszt, és muníciót szolgáltat a kormány drogellenes háborújához. Aminek elsősorban nem veszélyes bűnözők, hanem egyszerű fűszívó fiatalok válnak áldozatává, mint az ilyen drogellenes háborúknál ez lenni szokott. Mint az a két tinédzser, akiket 13 gramm fű miatt hurcoltak meg a minap.

Sőt, gyakran olyanok is, akik egyszerűen csak rossz időben voltak rossz helyen. Mint például az a 30-as férfi, aki a minap a Facebook-on számolt be arról, hogy a Király utca környékén egyszer csak lecsapott rá és barátjára egy szirénázó rendőrcsapat, és szétszedték őket, drogokat keresve, de nem találtak náluk semmit. Eddig évi 6-7 ezer fiatal ellen indult büntetőeljárás kábítószeres ügyekben, várható, hogy idén ez a szám jóval magasabb lesz. Egyébiránt törvénytisztelő fiatalok ezrei úgy ismerkednek meg először az állammal, mint ami kriminalizálja őket egy olyan növény miatt, aminek a fogyasztása a világ boldogabbik felében már semmivel sem számít rosszabbnak, mint meginni egy pohár sört a meló után. És közben azt látják, hogy azok, akik talicskával tolták ki a közpénzt a közös kasszából, az igazi bűnözők, simán megússzák a felelősségre vonást.

A Matolcsy-klán ellen persze jelenleg vizsgálat folyik. De nehogy azt hidd, hogy azért, mert működik a jogállam. Ó nem. Azért, mert Matolcsy és a Család közötti kapcsolat pár éve megromlott. Ezért kell most példát statuálni vele. Ez történik veled, ha megszeged az omertát. De ez ne tévesszen meg. Amit a Matolcsy-klán művelt, az nem valamiféle elszigetelt korrupciós eset. Matolcsy 2013 óta MNB elnök, tehát 13 éve folytatta az üzelmeit a rendszer urainak teljes jóváhagyásával. Az alapítványai szervesen beépültek abba a maffiaállamba, abba a rákos daganatba, amit NER-nek neveznek.

Szóval amikor legközelebb látod a következő rendőrségi tudósítást a drogellenes háború legújabb lefoglalásáról és razziájáról, akkor jusson eszedbe, hogy mi is megy itt a háttérben. Hogy ez az egész nem a drogproblémák miatti hiteles aggódáson alapul. Csak porhintés a szemedbe, hogy közben ne kelljen foglalkoznod azzal, hogy ez az egész állam egy szervezett bűnözői csoport kezében van. Hiszen itt minden igazán nagy bűnöző státuszát az határozza meg, hogy hány kézfogásnyi távolságra van a maffia főnökétől, a Család fejétől.

Sárosi Pete