7 dolog, ami hasonló a szélsőjobboldal homofób és drogellenes narratíváiban

Nem arról van szó, hogy az azonos neműek közötti kapcsolat és a droghasználat ugyanaz a jelenség lenne. Nyilvánvalóan nem azok. Sokkal érdekesebb azonban, hogy a szélsőjobboldali politikai kommunikáció milyen feltűnően hasonló retorikai eszközökkel beszél róluk.

1. A „gyermekek védelmére” való hivatkozás

Mindkét téma esetében próbálják átkeretezni a vitát, mint ami nem az érintett felnőtt emberek jogairól és szükségleteiről szól, hanem arról, hogy állítólag a puszta létezésük is fenyegetést jelent a gyermekekre. Mintha minden meleg potenciális „pedofil ragadozó” lenne, és minden fűszívó potenciális gyermekeknek áruló díler. Pedig egyik esetben sincs így. A gyerekekre semmivel nagyobb ártalommal nem jár az, ha látnak egy meleg párt kézen fogva sétálni a parkban, mintha ugyanezt egy különböző nemű párral látják. És önmagában az sem, ha szembesülnek azzal, hogy felnőtt emberek a szabadidejükben nem csak sört isznak, hanem füvet is szívnak. A kérdés a megfelelő tálalás: pont ezért van szükség korszerű szexuális nevelésre és drogprevencióra az iskolákban, és a fiatalokat célzó, egészségtelen üzeneteket közvetítő marketing korlátozására. Hogy ne online pornóból tanuljanak a szexről és ne alakuljanak ki egészségtelen közösségi normák a szerhasználattal kapcsolatban.

2. A láthatóság és a népszerűsítés, az elfogadás és promóció összemosása

Gyakori logikai lépés, hogy pusztán egy jelenség nyilvános megjelenítését, az érintettek jogainak védelmét magának a jelenségnek a reklámozásaként, „térítésként” értelmezik. A Pride felvonulás „magamutogatás” és „reklámozás”, ha valaki ártalomcsökkentésről van kannabisz-reformról beszél, akkor „drogozásra buzdít” és „népszerűsít”. Pedig ez éppen olyan butaság, mint azzal vádolni a mozgáskorlátozottak vagy éppen az idősek jogait, érdekeit képviselő csoportokat, hogy mindenkit mozgáskorlátozottá vagy időssé akarnak tenni. A hátrányos helyzetű kisebbségek jogérvényesítésének fontos állomása a láthatóság: amíg a többség nem szembesül a problémáikkal, addig a problémák megoldása sem lehet prioritás. Az, hogy elismerjük egy kisebbség jogait, nem jelenti azt, hogy akkor a kisebbséget akarjuk megtenni az új többségi normává.

3. Az identitás vagy viselkedés moralizálása vagy patologizálása

Mind az azonos neműek közötti kapcsolatokat, mind az illegális szerek használatát gyakran egyszerre skatulyázzák be erkölcsi bűnként, devianciaként és betegségként, aberrációként. Pedig a tudomány álláspontja világos: az átlagostól eltérő szexuális orientáció vagy nemi identitás természetes variáció, gének és környezeti tényezők összjátéka, nem választott. Erkölcsi elítélése nem értelmesebb, mint elítélni valakit a hajszíne miatt. A tudományos konszenzus már régen nem tartja ezeket betegségnek sem. Azt is tudjuk, hogy azok a fiatalok, akik kipróbálnak valamilyen illegális szert, nem különböznek sokban az átlagtól, legfeljebb kíváncsiabbak és kísérletezőbbek. Ellenben azok, akik akár legális, akár illegális szertől függővé válnak, számos más szempontból is különböznek. A függőség nem erkölcsi gyengeség eredménye: feldolgozatlan traumák, pszichiátriai zavarok, gyenge szociális háló és instabil családi háttér magyarázza.

4. Morális pánik/civilizációs hanyatlás

Mind az átlagostól eltérő szexuális orientációt és nemi identitást, mind a droghasználatot előszeretettel tartják a civilizációs hanyatlás tünetének. A szenzációhajhász, démonizáló médiaprezentáció mindkét jelenségből kialakítja az egzotikus Mást, ami fenyegeti a társadalmi normákat – ezáltal az azonos neműek kapcsolata vagy a fűszívás nem egyszerűen csak a tipikustól való eltérésként, hanem a társadalom szövetét felbontó veszélyként jelenik meg. Egyfajta apokalipszist idéz elő. A valóság az, hogy a történelemben a hasonló morális pánikokról mindig kiderült, hogy indokolatlannak bizonyultak: volt idő, amikor a válás legalizálásától vagy a nők szavazójogától is világvégét vizionáltak. Azokban az országokban, ahol az azonos neműek házasságát vagy a fűszívást legalizálták, nem szakadt le az ég és nem szabadult el a pokol.

5. A fertőzés metaforája

Egy másik jellemző módszer, hogy az egészséges szervezetet megtámadó fertőzésként beszélnek azokról a nézetekről, amelyek normálisként fogadják el az átlagostól eltérő szexuális orientációt, nemi identitást, vagy droghasználati preferenciákat. Ezeket valamiféle idegen ideológiai fertőzésként azonosítják: közvetlen kapcsolatot feltételezve ezen jelenségek előfordulása és valamiféle állítólagos ideológiai indoktrináció között. „Terjed a drogliberalizmus”. „Megfertőzte az LMBTQ/gender-ideológia.” Pedig ez butaság: az emberek nem úgy kapják el melegséget, mint az influenzát, és nem is ideológiai agymosás eredményeként szívják el az első spanglit. Nincs egységes „gender ideológia” vagy „drogliberalizmus” – azok a nézetek, amiket ilyen skatulyákba próbálnak beleszorítani, valójában nagyon is sokfélék, és leginkább az köti össze őket, hogy megkérdőjelezik ezen jelenségek démonizálását. A társadalom sem valamiféle homogén biológiai szervezet, amelyben minden változás csakis valamiféle kívülről rá támadó vírus lehetne.

6. A tudományos bizonyítékok szelektív kezelése

Mind a homofób, mind a drogellenes narratívákban gyakran megfigyelhető, hogy az ideológiai vagy morális meggyőződés – p. a homoszexualitás bűn, a fűszívás rossz – megelőzi a bizonyítékokat. Ehhez a meggyőződéshez válogatják össze az azt alátámasztani látszó bizonyítékokat, gyakran a kontextusból kiragadva és félreértelmezve. Olyan kutatásokat emelnek ki, amik a kívánt eredményt mutatják, az ellentmondó bizonyítékokat figyelmen kívül hagyják, az elszigetelt eseteket általánosítják, a korrelációt ok-okozati kapcsolatként mutatják be. Ezen a fronton persze egyre látványosabb vereséget szenvednek, hiszen a tudományos bizonyítékok fényében egyre tarthatatlanabb az álláspont, hogy az azonos nemű párok által nevelt gyerekek ártalmat szenvednének, hogy a tűcsere ösztönözné a droghasználatot vagy hogy a szigorú büntetés visszatartaná az embereket a droghasználattól.

7. Extrém esetek felnagyítása, kiragadása

Nem véletlen, hogy egy Pride-felvonulás több ezres tömegéből az ellenséges médiában mindig ugyanaz a néhány extravagáns jelmez vagy szexuális utalás jelenik meg. Hogy egy vitatott drag show vagy egyetlen tanár kirívó viselkedése alapján vonnak le következtetéseket az egész LMBTQ közösségre. Vagy hogy egy marginális internetes aktivista álláspontját úgy mutatják be, mintha az összes meleg, leszbikus vagy transz ember véleményét képviselné. Az sem véletlen, hogy a problematikus, súlyosan függő használó válik a „drogos” prototípusává – miközben tudjuk, hogy a legtöbb szerhasználó alkalmi fogyasztó és szinte semmiben sem különbözik a szomszédjától. Nagyon ritkán előforduló balesetekből általános halálos veszélyt vizionálnak, szélsőségesen felelőtlen, antiszociális emberek viselkedését a szerhasználat szükségszerű következményeként mutatják be. Ugyanez a logika működött történelmileg számos kisebbség vagy társadalmi csoport megbélyegzésében. A politikai kommunikáció szempontjából rendkívül hatékony, mert az emberek történetekre és képekre reagálnak, nem pedig statisztikákra. A kérdés ilyenkor mindig ugyanaz: vajon a bemutatott példa mennyire reprezentatív? Mert ha egy egész társadalmi csoportot vagy jelenséget a legszélsőségesebb 1%-a alapján ítélünk meg, akkor előbb-utóbb bárkiből lehet közellenséget gyártani.

A fenti narratívák közös jellemzője, hogy elvont szimbólumokról, nem pedig valós emberekről szólnak. Az „LMBTQ-lobbi”, a „drogliberalizáció” olyan címkék, amelyek mögött eltűnnek a hús-vér emberek, a saját történeteikkel, örömeikkel, nehézségeikkel és mindennapi életükkel. Sokkal könnyebb félni egy absztrakt fenyegetéstől, mint attól a szomszédtól, kollégától, baráttól vagy családtagtól, akit személyesen ismerünk.

Éppen ezért ezeknek a narratíváknak a leghatékonyabb ellenszere rendszerint nem a még hangosabb ideológiai vita, hanem a láthatóság és a személyes történetek ereje. Amikor az emberek találkoznak valós LMBTQ emberekkel, megismerik egy azonos nemű pár mindennapi életét, vagy meghallgatják egy felépülő függő, egy alkalmi szerhasználó vagy egy ártalomcsökkentő szakember történetét, akkor a sztereotípiák fokozatosan elveszítik az erejüket. A démonizált Másik helyén megjelenik egy ember, akinek az élete sokkal inkább hasonlít a sajátjukra, mint azt korábban gondolták.

A társadalmi előítéletek történetében újra és újra azt látjuk, hogy a láthatóság önmagában nem old meg mindent, de nélkülözhetetlen feltétele a változásnak. Nehéz gyűlölni vagy félni valakitől, ha ismerjük az arcát, hallottuk a történetét, és felismerjük benne a saját emberi tapasztalataink egy részét. Ezért a megbélyegzésre épülő narratívák legnagyobb ellenfele nem egy másik propaganda, hanem a valóság: a valós emberek, a valós közösségek és a valós történetek láthatóvá válása.