Mondja tegnap egy barátom, hogy (na erre a részre tökre nem emlékszem, hogy hol és pontosan mi, de így legalább beazonosíthatatlan marad), a lényeg, hogy minden résztvevőnek kell az adott előadásról (tartalmilag, formailag, bármit lehet) mondani három dicsérő mondatot. Kötelező.
Ajj, milyen szépséges dolog ez! Egyrészt figyelni kell, különben csak olyat tudsz mondani, amit mások is mondanak és azt is csak felszínesen, másrészt milyen klassz, hogy nem ledominálják, leszólják a másikat. Az előadónak nem kell attól tartania, hogy most majd megszégyenül, nyílt színen kell kritikákat elviselnie vagy reagálni rájuk, nincs számonkérés, se sértett önérzet.
És honnan tudja, hogy mi az ami nem jó, amiben fejlődnie kell?
Hogy arról nem beszél senki, az nem kap dicséretet!
Sokat gondolkodtam ezen a beszélgetés után, hogy én nagyon szeretem elismerni a másik ember jó tulajdonságait, eredményeit, ügyes megoldásait. Akár utálhatom tiszta szívből – volt ilyen szervező ismerősöm, hihetetlenül irritált a lénye – de, hogy remek szervező volt, kiváló marketing érzékkel, azt még nála is elismertem.
A kritizálásban annyira béna vagyok, tapintatlan vagy épp konfliktuskerülő, hogy azt egyszerűen kiírom a faszba a tumblira aztán majd lesz valahogy, nekem jobb így.
A mi világunkban a dicséretnek ilyen módon, hogy csak dicsérek és az önismeretre a saját igényességre építek, ennek nálunk nincs hagyománya. Kritizálni, farigcsálni, őszintén jól odamondani, azt szeretünk. Kifejezni az ellenérzésünket, a magas elvárásainkat, az nagyon megy. Mi jobban csinálnánk, jobban tudnánk, de ha nem is, hát az ő dolga lenne, ő csinálja, ő legyen szíves és csinálja professzionálisan! Meg úgy, ahogy nekünk tetszik... ugye?!
Tanuljuk, persze, hogy minden kritika szabálya: valamit elismersz, megdicsérsz, valamit kritizálsz, és valami elismeréssel, dicsérettel zárod. Tulajdonképpen becsomagolod a súlyosabb dolgokat.
És az is nyilvánvaló, hogy félrészeg kőművesekkel ez a dolog nem biztos, hogy működik. „De szép itt ez az egy tégla hogy oda lett téve, hát igazán remek, de most akkor elmondom, hogy az egész lakás úgy szar ahogy van, de azért nagyon jó, hogy legalább a folyosót nem járkálták össze!” – nem működne, mert csak azt fognák, hogy meg lettek dicsérve valamiért.
Szóval, kell önismeret, belső igény a fejlődésre, akkor működik a dicséret hiánya a dicséretek mellett. Vagy az, hogy az ember rákérdez – inkább csak munka kapcsán –, hogy ez vagy az, abban bizonytalan vagyok, az milyen szerinted?
Magánéletben forszírozni a rossz tulajdonságainkat, rossz megoldásainkat, erről kérdezgetni a másikat, háááát, inkább provokáció egy kiadós veszekedésre.
Bár ott is működik azt hiszem a becsomagolás. Valami jó, valami rossz, valami jó.
Magánéletünkben nem vagyunk jobbak, mit egy félrészeg kőműves. :D
Anya is live and ready to show you everything. Watch her strip, dance, and perform exclusive shows just for you. Interact in real-time and make your fantasies come true.
✓ Live Streaming✓ Interactive Chat✓ Private Shows✓ HD Quality
Anya is LIVE right now
FREE
Free to watch • No registration required • HD streaming
Dorothy West (June 2, 1907 – August 16, 1998) was a novelist and short story writer during the time of the Harlem Renaissance. She is best known for her novel The Living Is Easy, as well as many other short stories and essays, about the life of an upper-class black family.
Early years
West was born in Boston on June 2, 1907, to Isaac Christopher West, who was formerly enslaved and later became a successful businessman, and Rachel Pegues Benson, one of 22 children. West reportedly wrote her first story at the age of seven. Her first short story, "Promise and Fulfillment", was published in the Boston Post when she was 14 years old, and she won several local writing competitions. West attended Girls' Latin school, now called Boston Latin Academy, graduating at 16, and went on to Boston University and the Columbia University School of Journalism.
In 1926, she tied for second place in a writing contest sponsored by Opportunity, a journal published by the National Urban League, with her short story "The Typewriter". The person West tied with was future novelist Zora Neale Hurston.
Between 1928 and 1930, some of West's other early writings were published in the Saturday Evening Quill, a short-lived annual literary magazine that grew out of a literary club of the same name, of which West was a founding member.
Harlem Renaissance
Shortly before winning the Opportunity writing contest, West moved to Harlem with her cousin, the poet Helene Johnson. There West met other writers of the Harlem Renaissance, including Langston Hughes, Countee Cullen, and the novelist Wallace Thurman. West was quoted as saying in 1995: "We didn't know it was the Harlem Renaissance, because we were all young and all poor." Hughes gave West the nickname of "The Kid", by which she was known during her time in Harlem, and she was among a group of African Americans who travelled with him on a trip to Russia in 1932 for a film about American race relations. The film never came to fruition, though she and Hughes remained in Russia for a year.
Great Depression
During the Great Depression, West's principal contribution to the Harlem Renaissance was to publish the magazine Challenge, which she founded in 1934 with $40. She also published the magazine's successor, New Challenge. Among the works published were Richard Wright's groundbreaking essay "Blueprint for Negro Writing", together with writings by Margaret Walker and Ralph Ellison.
In her later years West had become aware that, up until the Harlem Renaissance, it was almost impossible for a black female to sustain a career in writing. She was in fact one of the first female writers of color to have her works published. This later served as a permanent reminder that African-American women were not always recognized. West had explained in an interview that, due to the publishers' lack of interest, the audience never had a chance to be present. She also attributed her spark of inspiration, to her aunt's subscription to the NAACP's magazine Crisis. Two years before she died, West won an Anisfield-Wolf Book Award for Lifetime Achievement.
Literary works
After both magazines folded because of insufficient financing, West worked for the Works Progress Administration's Federal Writers' Project until the mid-1940s. During this time she wrote a number of short stories for the New York Daily News, where she was the first black writer published. She then moved to Oak Bluffs on Martha's Vineyard, where she wrote her first novel, The Living Is Easy. Featuring an ironic sense of humor unique to West's style, the story chronicles the life of a young southern girl in pursuit of the upper class lifestyle. Published in 1948, the novel was well received critically but did not sell many copies.
In the subsequent four decades, West worked as a journalist, primarily writing for a small newspaper on Martha's Vineyard. In 1948, she started a weekly column about Oak Bluffs people, events, and nature. In 1982 The Feminist Press brought The Living Is Easy back into print, giving new attention to West and her role in the Harlem Renaissance; she was included in the 1992 anthology Daughters of Africa. As a result of this renewed attention, at the age of 85 West finally finished a second novel, entitled The Wedding, which portrayed the message that while race may be a false distinction, love knows no bounds. Published to acclaim in 1995 — the Publishers Weekly review stated: "West's first novel in 45 years is a triumph." — the novel was a best-seller and resulted in the publication of a collection of West's short stories and reminiscences called The Richer, the Poorer. Oprah Winfrey turned the novel into a two-part television miniseries, The Wedding.
Death
West died on August 16, 1998, at the age of 91, at the New England Medical Center in Boston. Though her cause of death was never officially released, it is suspected that she died of natural causes. At her death, she was one of the last surviving members of the Harlem Renaissance. When asked what she wanted her legacy to be, she responded with "That I hung in there. That I didn't say I can't."
Literary works
The Living Is Easy (1948; reissued 1982)
The Wedding (1995)
The Richer, The Poorer: Stories, Sketches, and Reminiscences (1995)
The Dorothy West Martha's Vineyard: Stories, Essays and Reminiscences by Dorothy West Writing in the Vineyard Gazette eds. James Rober Saunders and Renae Nadine Shackelford. (2001)
Höh. Ez milyen jó beugratós üzenet lenne. Egyszer kipróbálom, elküldöm Logannek. :D
Kiváncsi vagyok mi történne :D A pszichológia szerint, ha ragaszkodom az állításomhoz, hogy mindent tudok, akkor a másik mindent bevall. Persze nem azt kell hajtogatni, hogy „mindent tudok” az elég béna, hanem variálni kell. Lehet mondani mindenféle marhaságot aminek valójában az a jelentése, hogy mindent tudok a "dologról".
Az emberek ilyenkor lelkiismeretfurdalásból vagy bosszankodásból, de kipakolnak.
Olyan kár, hogy ezeket nincs lehetőségem kipróbálni. Fene se akarja bántani az embereket. Őrizzék csak meg a kis titkaikat. De valami rejtett kamerán megnézném, hogy hogy működik ez. Vallatásnál működik és állítólag civilben is.
Na, de az volt, hogy írt a barátnőm, hogy "te mindent tudsz, lécci mond már meg, hogy a TEAOR meg a FEOR hogy kapcsolódik egymáshoz.”
Fogalmam sincs válaszoltam.
De valahogy egyből tudtam, hogy miért kérdezi (na ezt nem értem, hogy tényleg egyből tudtam) és mondtam, hogy, ha az EKHO miatt kérdezi, akkor így meg úgy van és az egyik ez a másik az...
Naugye, hogy tudod, mondta.
Nagyon fura érzés volt, hogy valaki, aki nálam ezerszer műveltebb, tájékozottabb, annak az a hozzám kapcsolódó gondolata, hogy én mindent tudok.
Asszem gyakorlatias dolgokban tényleg elég tájékozott vagyok, de, hogy mindent tudnék... lófaszt. Azt is meg kellett néznem, hogy hogy írják helyesen a Földközi-tengert.
arról, hogy hogyan töltődött fel a Földközi-tenger. Valamiért mindig izgatott ez a dolog, az a pillanat amikor az első csepp víz átcsurrant a Gibraltári-szoros kőfalán. És még így is, hogy tudom, hogy nem átcsurrant, hanem átszakadt és minden idők legnagyobb vízesését hozta létre, ami kettő év alatt feltöltötte a Földközi-tengert, még így is látom magam előtt a sziklákat amik először csak "izzadnak" aztán a repedésein elkezd átszivárogni a víz, aztán elképzelhetetlen robbanással millió darabra hullik és elmossa a felfoghatatlanul nagy áradás. A sót, ami felhalmozódott, azt magával mosta, így a szicílai szoroson túli tengerek sósabbak. Vagy voltak akkor, pár millió évig.
Reggel kutyasétáltatás közben gondolkodtam azon, hogy vajon az ember (vagy csak én) fiatalon miért nincs annyira lenyűgözve az élettől, a kövek közül előbújó növényektől, az egész csodától ami maga a Föld, miért olyan későn fogtam fel mindezt. Tetszett, tetszett korábban is, de az elképesztő erejét és misztikumát nem tudtam átérezni. Hogy egy estike mag kisebb, mint egy mákszem. és pár hét alatt csodás virág nő belőle. Felfoghatatlan, hogy hogyan. Mindennek a születése, a létezésének mélysége felfoghatatlan.
Az emberiség meg egy idióta ebben a rendszerben.
Na amúgy nem is ezt akartam, hajnalban azon gondolkodtam, hogy van ez a „lelki kényelem”. Hogy ez milyen fontos a kapcsolatokban.
A félelem nélküliség. Biztonságos szabadság érzése.
De milyen törékeny is.
Egyszer volt egy pasim, picsa szerelmes voltam, hogy ő mi volt, azt nem tudom, elég sokat volt velem, de sosem mondta, hogy szeretne. Inkább csak együtt lógtunk. Rálátok az ablakomból arra a házra, ahol akkor laktam. És épp ott történt, azon az utcán.
Mentünk volna át az úton, a parkoló autóktól nem láttam azokat amik jöttek. Egyszercsak mondta, hogy na, mehetek. Elindultam. Épp jött egy autó. Nagyon megijedtem. Ő meg röhögött. Igen, ő is egy címeres geci volt.
Több évtizede történt ez a dolog, de megmaradt bennem az a döbbenet érzés, hogy neki ez vicc, az én életem az játékszer.
Persze, többet nem bíztam benne, bla, bla... bolond voltam, hogy előtte is bíztam. Fel tudom idézni, hogy csinált kedves dolgokat is, meg kimutatta a ragaszkodását, de ez a buta kis dolog, ez végül mindennél erősebben megmaradt bennem. A döbbenet, hogy valaki ilyet tesz, amikor rábízod az életdet.
Végül ilyenek maradnak meg. A sok jó szexből is csak az egy alkalom amikor megerőszakolt. A többit elmossa az idő.
(ღ•ㅂ•๐) 【歌詞】 罠 罠 罠に落ちそう 誘惑の恋私をさそう キッスは目にして罪は薔薇色 あなたの鼓動をハートで感じる Kiss Kiss Kiss Kiss fall in love やさしさだけの言葉はいらない 君とぼく愛のそうよ喜びを知ったわ 明日のことなどどうでもいいわ 恋 恋 恋に落ちそう 微笑の罠唇に残し キッスは目にして恋は陽炎 あなたの吐息をまぶたで受けるの Kiss Kiss Kiss Kiss fall in love ひとときだけに切なく燃えるの 君とぼく今をそうよもえ尽きて生きるの 予言の書はどうでもいいわ キッスは目に キッスは目にして恋する瞳 キッスは目にして瞳は心 キツスは目にして心は炎
(ღ•ㅂ•๐) 【歌詞】 (ღ•ㅂ•๐) Love you Love you あなたを 愛しています ♪♪" (ღ•ㅂ•๐) Love you Love you いつでも ♪♪" (ღ•ㅂ•๐) あなたの背中に とまってる ♪♪" (ღ•ㅂ•๐) 蝶々が私の 心なの ♪♪" (ღ•ㅂ•๐) ただ愛されたくて 寄りそって ♪♪" (ღ•ㅂ•๐) だけど何も いえないの ♪♪" (ღ•ㅂ•๐) 蝶々の涙は小さいから ♪♪" (ღ•ㅂ•๐) あなたは一度も気づいてくれない ♪♪" (ღ•ㅂ•๐) 見つめてよ 見つめてよ ♪♪" (ღ•ㅂ•๐) 風に吹かれ ふるえてる ♪♪" (ღ•ㅂ•๐) Love you Love you あなたを 愛しています ♪♪" (ღ•ㅂ•๐) Love you Love you いつでも ♪♪" (ღ•ㅂ•๐) あなたの背中の 大きさが ♪♪" (ღ•ㅂ•๐) 世界の広さに 思えるの ♪♪" (ღ•ㅂ•๐) それほどまで好きな ひとなのに ♪♪" (ღ•ㅂ•๐) いつも胸が 痛むだけ ♪♪" (ღ•ㅂ•๐) 蝶々の吐息ははかないから ♪♪" (ღ•ㅂ•๐) あなたは一度も気づいてくれない ♪♪" (ღ•ㅂ•๐) 感じてよ 感じてよ ♪♪" (ღ•ㅂ•๐) 空を仰ぎ 祈ってる ♪♪" (ღ•ㅂ•๐) もしこのまま何も 起こらずに ♪♪" (ღ•ㅂ•๐) 過ぎて行けば どうしよう ♪♪" (ღ•ㅂ•๐) 蝶々のそぶりはひそかだから ♪♪" (ღ•ㅂ•๐) あなたは一度も気づいてくれない ♪♪" (ღ•ㅂ•๐) 愛してよ 愛してよ ♪♪" (ღ•ㅂ•๐) 花のかげで 待っている ♪♪" (ღ•ㅂ•๐) Love you Love you あなたを 愛しています ♪♪" (ღ•ㅂ•๐) Love you Love you いつでも 愛しています ♪♪" (ღ•ㅂ•๐) Love you Love you あなたを 愛しています ♪♪" (ღ•ㅂ•๐) Love you Love you いつでも 愛しています ♪♪"
Anya is live and ready to show you everything. Watch her strip, dance, and perform exclusive shows just for you. Interact in real-time and make your fantasies come true.
✓ Live Streaming✓ Interactive Chat✓ Private Shows✓ HD Quality
Anya is LIVE right now
FREE
Free to watch • No registration required • HD streaming
