Hogy lehet úgy élni, hogy valakinek nincs önreflexiója?
Hogy a saját agyát nem tudja kívülről látni? Vagy annyira kívülről amennyire a képességeiből telik. Hogy lehet úgy élni, hogy valaki azt gondolja, hogy pusztán attól jó ahogy gondolkodik, mert gondolkodik? Pusztán attól jól működik, mert csak ez van neki. Okos emberek ott devalválódnak a szememben, amikor nem borulnak le más, sokkal okosabb emberek tudása, intelligenciája, képességei előtt. Amikor nem tudják kifejezni, hogy látom, hogy egy valaki más jobb nálam ebben vagy abban a dologban.
Tegnap akkora kurvanagy kicsinyes irigységemmel kellett szembenéznem, hogy csak pislogtam. Egész nap dohogtam magamban, és nem elég, hogy utáltam a helyzetet, de utáltam magamat is az érzéseim miatt. Tudtam, hogy irígység. És azt utáltam a legeslegjobban, hogy tudtam, hogy végül nagyvonalú leszek, mert a másik megoldást nem fogom választani, hogy kicsinyesen kereszbetegyek. Az igaz, hogy nem voltam készséges. Egy korábbi állapotomban, szaladok és szolgálok, és készségeskedek, és várom, hogy valaki/bárki elismerje, hogy milyen jófej vagyok, mennyire segítőkész, hogy átadom többévnyi munkám eredményét, hogy másoknak könnyebb legyen dolgozni és majd verhessék a mellüket, hogy milyen faszán helytálltak. Csakhogy ez az elismerés sosem történt meg és tudtam, hogy most sem fog. És az elmúlt idők nagy felismerésevolt, hogy nem kell csinálnom azt, ami nem változik, ami nem működik. Abba lehet hagyni. És amikor érzem, hogy bekapcsol, hogy elindul egy automatizmus, abba lehet hagyni. Nem fogank szeretni, se így, se úgy. Egész félelmetes, hogyez az érzés mennyire tud fájni. Egészen irrálisan nagy fájdalommal jár. Mert az ember nem tudja még a harmadik megoldást, ami jó lenne. És az nem az, hogy leszarom, hanem van valamilyen működési mód, ami eredményes.
Nézzük páldául a toxikus embereket. Zárd ki az éltedből! – Ez a tanács. de közben, látod, hogy mások nem érzékenyek rá. Miért és hogyan? Miért csak én látom vagy érzem toxikusnak? Mások többet bírnak? Mások kevesebbet kapnak a szarból? Hogyan tudnám én is úgy megélni, ahogy ők? Akik nem érzékenyek rá, azok értetlenül néznek: mi bajod, hiszen ez csak... ne úgy nézd, ez semmi... túlzásokba esel... neked kéne változnod, hiszen ő csak ilyen... (az más tészta, hogy ezek a válaszok valójában károsak, de ők tényleg nem érzik) Vagyis van egy működési mód, ami lehet, hogy nekem elérhetetlen a saját sérüléseimmel, de a cél az, hogy jól érezzem magam. És amikor valakit kizárok, akkor az is fogva tartja az embert. A harag, gyűlölet, félelem, mind láncok, mert a másik végén ott áll az, aki kiváltja. Vagy az emléke. Vagy azok a dolgok, amiknek lenyomata van bennünk. A közöny nem lánc.
Nem tudom a dolgot visszakanyarítani a címhez. :) Csak az volt az érdekes, ahogy tegnap lecsendesítettem magamban dolgokat. Agyam: blablablablablabla. Én: Figyelj, agy! Ezt most hagyd abba. Csináljunk mást! Agyam (egy kis idő múlva): jé, ez jó, na, most jó. De mi történt? Én: fingom sincs.
Na, az lenne a jó, ha tudnám, hogy mi történik ilynenkor. És jó lenne, ha nem kéne szólni. :D
