Alapvető tévedés
Attól, hogy párkapcsolatban él valaki és/vagy van kivel baszni, attól nem szűnnek meg a pszichés gondjai. Sőt. Talán pont az a legnagyobb baj, hogy úgy élünk párkapcsolatokban, hogy belehurcoljuk a problémáinkat és azok pörgetnek minket. Azt hiszem, nem a problémáinkkal együtt vagyunk egészek, hanem a problémáink alatt vagyunk valakik, de a kapcsolatot a problémáink egészével köti a másik ember, majd ezek a problémák fogják tönkretenni a kapcsolatot, mert a másik ember nem pszichológus, és mert neki is vannak problémái. (amúgy korábban a kötődési problémákról írtam vagy 6-7 posztot) Régebben azt hittem, hogy pont az a jó, ha két ember sérülései, sérültsége hasonló vagy összeillő. A narcisztikus tökéletes párja a border-line és minden pszichopata talál magának egy alacsony önértékelésű, de amúgy értékes embert. „Sebed, ami sebemhez tévedt” Most viszont azt gondolom, hogy tragikus, hogy az emberek nem teszik fel a kérdést, hogy „ki vagyok én?”. A pszichénket nem csak akkor kéne gondozni amikor az embernek már fizikai problémákban is megjelenik, hogy baj van, vagy káosszá válik az élete vagy összeomlik vagy már öregszik és még mindig nem tudja mit is szeretne valójában. Ő nem olyan, mondjuk. Ő nem beszédes, nehezen nyílik meg, nehezen beszél érzelmekről, nem érzelgős, nem romantikus, nem ez meg nem az. Jártam egy faszival (igen, a kettőből az egyik), aki azért nem szeretett sehova menni mert kényelmetlen volt neki ismeretlen terepen létezni. Nem szeretett a giroszosnál komolyabb étterembe elmenni, mert rugalmatlan volt nagyon, és mivel nem tudott megfelelően viselkedni, kényelmetlenül érezte magát. Valamiket tudott, hogy ezt se szabad meg azt szokás, de mindez egy kavargó halom volt a számára, hát inkább nem mentünk sehova. Ha mégis, az szörnyű volt annyira befeszült, annyira nem tudta jól érezni magát az ismeretlen közegben. (zárójelben elmondom, hogy persze fel tudtam volna oldani ezt a feszültséget, csakhogy akkor fel kellett volna adnom valamit, ami meg nekem volt fontos. Az illúziót, hogy nem az anyja, hanem a nője vagyok.) Nem volt gyakorlata, magabiztossága, otthonossága még egy kockásterítős vendéglőben sem, mert a szüleivel mindig otthon ettek és slussz. Rutint kéne szereznünk abban, hogy kifejezzük azt ami bennünk van. De inkább abban szerzünk rutint, hogy elfedjük. Nem csak védekezésből, hanem megfelelnivágyásból is, hogy tartozzunk valahová, valakihez vagy valakikhez. Társas lénynek vagyunk kódolva, falkában kell élnünk vagy legalább egy falka körül. Még az illúzió, a valahova vagy valakihez tartozás önámító illúziója is segíti a túlélést. Aztán azt hisszük végül, hogy azok vagyunk, akivé tettük magunkat, mert az erőfeszítéseink fontosabbnak tűnnek és ha elveszítjük a páncélunkat, fogalmunk sincs kik voltunk eredetileg.
