#03-29

Talán ez okoz nekem a legtöbb gondolkodnivalót meg a legtöbbször e miatt kerülök ellentmondásba magammal. Mit diktál a szívem és mit kíván az önmagunk tisztelete, a határok meghúzása, az önérvényesítés. Legtöbbször nem tesszük meg azt, amit a szívünk diktál. Nem mosolygunk, nem hívjuk fel, nem írunk, nem öleljük meg, nem kérdezünk, nem dicsérünk, nem hívjuk meg, nem adjuk oda, nem segítünk, nem kérdezzük meg. Mert ha megtennénk és a reakció nem olyan lenne, mint amire vágyunk (még ha azt mondjuk, hogy nem várunk semmit, akkor is szeretnénk valamit, de legalábbis biztosan nem szeretnénk valami kellemetlen reakciót), szóval abban a pillanatban hirtelen haragudnánk magunkra mert ránk szakad, hogy alulmaradtunk, hogy kiszolgáltattuk magunkat és vesztettünk, dühösek leszünk és értetlenek. Ahogy azok lennénk akkor is, ha mondjuk odanyújtunk valakinek egy szelet tortát és az kiveri a kezünkből. Hé, mi a fasz ez? Én meg de hülye vagyok, nem kellett volna! – gondolnánk, merthogy szerettünk volna örömet szerezni, és ami ennél is fontosabb, ez alatt öntudatlanok voltunk. Amikor azt tesszük amit a szívünk diktál, akkor belül öntudatlanok, lezserek, simák, póznélküliek vagyunk. Meztelenek. Az érzelemmentes visszautasítás szégyenérzetet fog okozni a meztelenségünk miatt. Ha nem, akkor valójában semmit sem jelentett nekünk a gesztus amit tettünk. Akkor csak színjáték volt, nem voltunk belül meztelenek. Amikor visszautasítják a kedvességünket, akkor hirtelen úgy látjuk magunkat, ahogy a másik lát, a szeretetlenség nézőpontjából. Az nem jó. Az fájdalmas, mert épp olyan mintha a fizikai meztelenségünket nézegetné valaki, hogy na, ez se valami szép, a haja is milyen. Hirtelen elvész a derű, a szabadság, a nyitottság és az ember összezavarodik.

Azt gondoljuk, hogy a mi szeretetünkre a másik ember mindig vevő. Pedig nem. Nekem van egy olyan gyanúm, hogy azok például, akiket nem ölelgettek, puszilgattak gyerekkorukban, azok egyszerűen nem tanulták meg, hogy az ölelésre ölelés a válasz. Azok bénának érzik magukat a meghitt pillanatokban a közeli kapcsolatokban, élettelenül lóg a karjuk fizikailag is és átvitt értelemben is. Már sokszor végignéztem magamon is, másokon is, ahogy végigmennek a folyamaton. Adok, elutasítanak, dühöngök, ígérem hogy soha többet, tényleg nem, egy ideig, aztán óvatosan közelítek, adok, elfogadja, adok, megharap. Mint a kutyák, komolyan. csak a kutyákra nem leszünk dühösek, nem gondoljuk, hogy szándékosan sérült, fogyatékos, gonosz. Az emberekről meg gondoljuk. Amúgy nekem fogalmam sincs, hogy hogyan egészséges ezt csinálni, én folyamatosan érzékelem, hogy nem jó, nem jó valahogy nem jó amit csinálok vagyis ami történik velem. A késztetésem, hogy segítsek, hogy örömet szerezzek, már nem abból táplálkozik, hogy kiérdemeljem az elfogadást vagy a szeretetet. Nem tudok más lenni. Adott helyzetekben elfelejtek mindent, minden korábbi dolgot és csak a jelenben vagyok, és teszem amit a szívem diktál. Aztán a következő pillanatban eszembe jut, hogy de basszameg, miért csinálom ezt? Rohanok bele megint a bántásba, fájdalomba? Tátott szájjal a faszerdőbe? Van egy kolléganőm. Meghalt a férje, lefogyott harminc kilót, nagyon jól néz ki. Nem csak csinos, de mindig is nagyon jólöltözött volt, most kifejezetten atraktív. Amióta lefogyott már nem utál engem. Jön beszélgetni, beszél a fogyókúrájáról, a műtéteiről a fogyás kapcsán, beszél róla, hogy már elkezdett pasizni, mik történnek vele. És én, mintha az elmúlt tíz évben nem lett volna felháborítóan cinikus geci és nem tett volna milliószor keresztbe, én kedves vagyok, mosolygós és készséges, dicsérem és vidáman beszélgetek, mintha csak most ismerkedtünk volna meg. Mert most vagyunk a mostban, ha kedvesen beszél, kedvesen fogok válaszolni. Aztán kimegy és én nem értem. Ez akkor nem ugyanaz az ember? Vagy ennyit tesz az irigység? Már nem vagyok vele egykorú csinosabb nő, már nem kell engem utálni? Lehet, hogy felvállalom én ezt az érthetetlen belső késztetést és szarok rá, hogy mi minek látszik, csak akkor meg nyilván másoknak lesz érthetetlen az alkalmankénti dühkitörésem. Mert időnként azért úgy érzi az ember, hogy teljesen hülyének nézik és saját maga is annak látja magát. Tudod, ha szeretsz valakit, akkor meg akarod ölelni, akkor segíteni akarsz neki, akkor fontos az ő öröme, boldogsága. Ha nem fontos mindez, akkor nem szereted. Vagy fogyatékos vagy erre a dologra. Na, ez itt a kérdés.

Amúgy, azt szeretjük, aki mellett jónak érezzük magunkat. Nem elég, hogy jól érezzük magunkat. Azt akarjuk érezni, hogy JÓK VAGYUNK. persze, ez öntudatlan vágy, de rengeteg varázslatra képes.

Walter (Clyde) Frazier (born March 29, 1945) is an American former basketball player in the National Basketball Association (NBA). As their floor general, he led the New York Knicks to the franchise's only two NBA Championships (1970 and 1973), and was inducted into the Naismith Memorial Basketball Hall of Fame in 1987. Upon his retirement from basketball, Frazier went into broadcasting; he is currently a color commentator for telecasts of Knicks games on the MSG Network. He lives in Harlem with his long-term partner, Patricia James, and they also have a home in St. Croix. He is the father of a son referred to both as Walt Jr. and, later, Walt III. Frazier is a member of the prestigious Fraternity, Alpha Phi Alpha.

High school and college

The eldest of nine children, Frazier attended Atlanta's David Tobias Howard High School. He quarterbacked the football team and played catcher on the baseball team. He learned basketball on a rutted and dirt playground, the only facility available at his all-black school in the racially segregated South of the 1950s. After Howard, Frazier attended Southern Illinois University. Although he was offered other scholarships for his football skills, Frazier accepted a basketball offer from Southern Illinois University.

Frazier became one of the premier collegiate basketball players in the country. He was named a Division II All-American in 1964 and 1965. As a sophomore in 1965, Frazier led SIU to the NCAA Division II Tournament only to lose in the finals to Jerry Sloan and the Evansville Purple Aces 85-82 in overtime. In 1966, he was academically ineligible for basketball.

SIU moved up from Division II to Division I. In 1967, Frazier and SIU won the National Invitation Tournament (NIT), beating Marquette University 71-56 in the final in the last college basketball game played at the old Madison Square Garden in New York. Frazier was named MVP of the 1967 tournament.

Professional career

New York Knicks

Frazier was selected by the New York Knicks with the 5th pick in the 1967 NBA draft. While playing for them, he picked up the nickname "Clyde" due to wearing a similar hat to Warren Beatty, who played Clyde Barrow in the 1967 movie Bonnie and Clyde. He was named to the NBA All-Rookie Team in 1968. He was an NBA All-Star seven times (and was named MVP of the 1975 NBA All-Star Game), was named to the All-NBA First Team four times, the All-NBA Second Team twice, and the All-Defensive First Team seven times. With Frazier, the Knicks captured the NBA championships in 1970 and 1973.

In 1971, the New York Knicks traded for star guard Earl "the Pearl" Monroe to form what was known as the "Rolls Royce Backcourt" with Frazier. While there were initial questions as to whether Frazier and Monroe could coexist as teammates, the duo eventually meshed to become one of the most effective guard combinations of all time, leading the Knicks to the 1973 NBA championship. That pairing is one of few backcourts ever to feature two Hall of Famers and NBA 50th Anniversary Team members.

Frazier held Knicks franchise records for most games (759), minutes played (28,995), field goals attempted (11,669), field goals made (5,736), free throws attempted (4,017), free throws made (3,145), assists (4,791) and points (14,617). Center Patrick Ewing would eventually break most of those records, but Frazier's assists record still stands.

Cleveland Cavaliers

After 10 years in New York, Frazier ended his career as a member of the Cleveland Cavaliers. He retired in 1980.

Honors

Won 2 NBA championships (1970, 1973) with the New York Knicks. Frazier's #10 jersey was retired by the New York Knicks on December 15, 1979.

In 1987, Frazier was inducted into the Naismith Memorial Basketball Hall of Fame along with Pete Maravich and Rick Barry.

In 1996, he was elected to the NBA's 50th Anniversary All-Time Team.

In September 2012, Frazier was honored by the Ride of Fame and a double decker tour bus in New York City was dedicated to him.

Style

Frazier is also known for his iconic fashion sense and unique style. The website Clyde So Fly catalogs and grades every suit the Living Legend wears while broadcasting New York Knicks games on the MSG Network.

Frazier also has a line of Puma sneakers named after him. The promotional material references Frazier's "signature colorful style".

gyalogolni jó. Régen csináltam ilyeneket, hogy nekiindultam gyalog a Balatonpartnak, a tengerpartnak aztán amikor elfáradtam, csak pislogtam hogy atyaég, hogy kerülök haza. Kurva messze voltam mindentől. És akkor hazagyalogoltam. :D Túrázni nem fogok soha mert az valahogy nem fekszik nekem, de gyalogolni jó! Most nem volt olyan szép a gyártelepek mellett a senki földjén gyalogolni, meg olyan hosszú sem, de mégis hozta a hangulatot meg a vágyat, hogy akarok a tengerparton gyalogolni.

A TV az egy borzalmas dolog. A szállodai szobámban a szállásadó azonnal bekapcsolta a tévét. Nézem/hallgatom és borzadok. Politika, reklám és megint politika és megint reklám és gagyi képileg és gagyi tartalmilag. Még a spektrum is! Van még, aki TVt néz? Ki bírja kivárni amíg a TVben van valami film a reklámok között, amikor a neten azt nézek amit akarok?

Szállodában éjszakázni jó. Cuki helyen vagyok, de a legjobb a kötelezettségnélküliség. Se kutya, se meló. Lelki botox. Kisimultam.

Ah, van ám mára is több agyanivalóm, de a tükrözés volt az első amitől akartam írni, úgyhogy legyen az. Ha az ember ugyanazt csinálja amit a másik, de az agyában nem tud benne lenni, szóval a miértjeit nyilván nem érti, pusztán ugyanazokkal a szavakkal él, ugyanazokat a reakciókat adja ugyanazokban a helyzetekben amiket korábban ő kapott... elárulom, a másik ember iszonyatosan felháborodik, megbántódik és kifogásolja a reakciókat, de még a szóhasználatot is. Nincs olyan, hogy a másik azt mondaná, hogy „nahát, neked milyen kurvaszar lehetett amikor korábban te voltál ilyen helyzetben én meg ugyanezt mondtam neked! Nincs ilyen. Mert ahhoz, hogy legyen, ahhoz kéne egy külső, harmadik személy, akivel nincs érzelmi kapcsolat és rávilágít, hogy „kedves uram/hölgyem, most ön pont azt éli át, amit a másik élt át korábban. Milyen konzekvenciát von le a saját pillanatnyi érzéseiből?”. Nos, az életben nincs ilyen, úgyhogy ezt a fajta igazságtalanságot egyszerűen le kell nyelni, bármilyen nehéz.  Miután elváltam, az exem elkezdett pszichológushoz járni. Nem a válás miatt, hanem a munkahelye akarta vezetővé képeztetni, szóval ilyen coach volt valójában az illető. Csakhogy kibukott a válás, és bele is folytak, mint akadályozó mérföldkőbe. és akkor jött az exem (amúgy jófej) és azt mondta: a pszichológus rávilágított, hogy milyen kibaszott önző voltam. Nem értem hogy bírtad ki. Hát, én sosem fogalmaztam meg magamban azt, hogy ő önző. Úgyhogy akkor még nagyon meglepődtem, hogy ezt így is lehet nézni. Hogy amit nem kaptam meg az a kapcsolatunkban konkrétan járt volna, jogom lett volna kérni és felháborodni, hogy nem adja. Aztán persze szembenézni azzal, hogy ha nem, és én nem akarok így élni, akkor menni kell. Ez volt a legnehezebb, hogy úgy mentem el, hogy mindent a saját hibámként és alkalmatlanságomként éltem meg. Aztán erre jött egy évvel később ez a balzsam.

Szóval, ha valakit szeret az ember, akkor tükrözi a mozdulatait, az belső világát. Ez megjelenik a testtartásban, gesztusokban, szóhasználatban, de még az érdeklődési körünk is arra felé domborul amerre a másiké, és szeretnénk tetszeni, úgyhogy tudatalatt vagy szándékosan a felé alakítjuk a megjelenésünket, ami neki vonzó. Amúgy mindezt az agyban a tükörneuronoknak köszönhetjük. Hogy mi a célja a tükörneuronok létezésének? A hasonló a hasonlót vonza és ezt erősíti. Elfogadás, kötődés (kapcsolat, baszás, gyerek, túlélés). Ki van ez találva. (Aki akarja, szándékosan is csinálhatja. Amúgy vannak ilyen trükkök. Mond sokszor azt, hogy “mi” ezzel megelőlegezed az érzelmi kötődést, és használd a másik szavait, idd azt amit szeret, edd azt amit szeret, stb,. stb. Mármint, ha pszichopata vagy. Amúgy minek csinálnál ilyet, ha nem jön magától?) blablabla, itt egy részt kihúztam. Szóval én látom amikor ezek működnek. magamon is és másokon is látom. magamon a harmadik alkalommal amikor használok egy szót, már tudom, hogy jéééé, ezt xy-tól vettem át, imponál nekem az illető úgy tűnik. Netán vonzódom??? Szóval látom amikor két ember elkezdi tükrözni egymást, bár nyilván nem vagyok az agyukban, így nem tudhatom, hogy milyen érzelmi töltet van mögötte. Egyszer jártam egy pasassal. Miközben együtt voltunk, volt egy másik férfi, aki nagy hatással volt rám. Nem akartam én elhagyni az én csávómat, de az a pasi nagyon felkavarta az agyam. A pasim kijelentette, hogy ő látja, hogy szerelmes vagyok és bocs, de ő ezt nem tűri, elmegy. Nem vagyok! – Mondtam. De ő látja.  Rosszul látod! Tévedsz! És magyaráztam, hogy miért látja rosszul és mi van és mi nincs. Végül elhagyott és tényleg az utolsó percig kérte, hogy csak ismerjem már be, hogy beleszerettem valaki másba mert ő megőrül ettől, hogy tudja, érzi, én meg nézek a szemébe és azt mondom, hogy nem. Néztem a szemébe és azt mondtam, hogy pedig nem. Ez a sztori rengetegszer eszembe jut. Picsa szerelmes voltam első pillanattól kezdve.

Előbújnak a kis odvaikból, a kövek alól, már csak ők, a buták, és szajkózzák a kormánypropagandát. Az okosabbak már hallgatnak, mert arra, hogy 19900 ember meghalt és ebben a kormányzatnak is van felelőssége, arra nem nagyon lehet olyat válaszolni, amit ne lehetne érvekkel szétbombázni. Szóval, ők most inkább kussolnak. Csak ezek a kis szánnivaló krumplibogarak zsezsegnek. Én meg elszégyeltem magam, hogy soha eddig nem mentem bele ilyen politikai vitákba, most meg könnyű szívvel, hátam mögött a 19 900 halottal. És akkor rámtört, hogy tiszteletből azok felé, akik áldozatul estek ennek a járványnak, nem kéne ezt a magabiztosságot éreznem, mert ez fájdalmas, szörnyű veszteség. Nem folyok bele ilyen beszélgetésekbe többet. Félek persze én is és közben megértő is vagyok mindenkivel. Azokkal is, akik félnek az oltástól, hiszen nem tudhatom, hogy nekik miféle információk kerülnek a figyelmükbe vagy mennyire magabiztosak a döntéseikben. Eszembe jutott az exem nagynénje, aki lelkes véradó volt egész életében. valamikor 50 körül derült ki, hogy hepatitiszes (valamilyen betűs) volt mindig, de csak akkor fedezték fel, hogy hogyan tudják ezt kimutatni. Egész életében sokezer embert fertőzött meg. Meg is zakkant ettől. :( jajj, nem vagyok oltásellenes, csak mesélgetem. És van olyan okos (és félős) barátom, aki visszautasította az oltást, pedig így a sor végére került. De az ember ne tegyen a meggyőződése ellen, mert akkor egész életében azon fog kattogni, hogy rosszul döntött, hiszen tudta, tudta, hogy az nem jó, csak betörték a körülmények. Ráz a hideg napok óta.  Csak ilyen nagyon közeli barát az, aki mondja, hogy neki is volt ilyen amikor nagy lelki megterhelés volt, hogy folyton fázott. De persze, lehet, hogy covid és lehet, hogy rák, de az is lehet, hogy végre eszembe jut, hogy nekem mindig ez van amikor kimerült vagyok, hogy ráz a hideg. Tényleg mindig. Csak most a kurva covid miatt, még a fogfájás is covid miatt van. faszság volt kiírni, talán csak egy kis törődésre vágytam. Most, ha a törődés szó eszembe jut, akkor eszembe jut anyám, és persze az, hogy nem mostantól vagy a halálától kezdve nem fog törődni velem, hanem nem is tudom mikor látott engem önmagamnak és volt-e olyan amikor tudta szeretni azt, aki vagyok... és minden perc felértékelődik, és megszépül, amikor törődött velem, mert még annyi sem lesz, azok a talán hihető pillanatok. Amikor az apám meghalt, akkor sirattam az elveszített szeretetet. De nem gondoltam soha, hogy tartozom, hogy valamit nem mondtam el vagy nem kaptam meg. Sirattam a csodálatos kapcsolatot, amiben nem lesz részünk már, és az ő sosem létrejött nyugdíjas éveit, amiben unokázik és kevesebbet dolgozik, és megélheti a gondoskodásunkat. Az utólsó beszélgetéseinkben anyám nagyon sokszor elmondta, hogy milyen büszke rám, és milyen ügyesen csinálom a dolgaimat és minden milyen fasza lesz. Vehetném ezt búcsúajándéknak, csak elkésett ezekkel vagy harminc évet. Már nagyon rég óta nélküle kellett tudom, hogy ügyes vagyok, erős, és minden nagyon fasza lesz. Közben évekbe telt kiépíteni, hogy ne higgyek neki. Ezen nem tudok változtatni, hiszen a saját védelmemre épült fal ez. És még mindig kapaszkodom egy halovány gondolatba, hogy nagyon szeretett engem, nagyon, csak nem tudott jól szeretni. Persze, ez tragikus. Jó, nem akarok senkit bántani. Megértem én azt, aki félti az életét a felelőtlenségemtől. Bár, sosem voltam felelőtlen. Most mondd, legfeljebb nem találkozunk.  Ügyes vagyok, erős, és minden nagyon fasza lesz.

Joe Williams (December 12, 1918 – March 29, 1999) was an American jazz singer.

Early life

Williams was born Joseph Goreed in Cordele, Georgia, the son of Willie Goreed and Anne Beatrice née Gilbert; when he was about three his mother and grandmother took him to Chicago. He grew up on the South Side of Chicago, where he attended Austin Otis Sexton Elementary School and Englewood High School. In the 1930s, as a teenager, he was a member of a gospel group, the Jubilee Boys, and performed in Chicago churches.

Early career

He worked as a singer and bouncer in Chicago in the late 1930s and early 1940s. He began singing professionally as a soloist in 1937. He sometimes sang with big bands: from 1937 he performed with Jimmie Noone's Apex Club Orchestra, and also toured with Les Hite in the Midwest. In 1941 he toured with Coleman Hawkins to Memphis, Tennessee. In 1943 he performed in Boston with the Lionel Hampton Orchestra. He toured with Hampton for several years but never achieved breakthrough success. He sang with Red Saunders at the Club DeLisa in Chicago in 1945, and in 1946 was in New York with Andy Kirk.

In the late 1940s Williams was ill and performed little. By October 1950 he was again at the Club DeLisa with Red Saunders, where Count Basie heard him.

Later career

From 1954 to 1961 he was the singer for the Count Basie Orchestra. He rose to national prominence with Basie, who nicknamed him "The Number One Son". "Every Day I Have the Blues", recorded in 1955, was one of his many hit recordings.

After leaving the Basie band, Williams had a successful career as a soloist at festivals, in clubs and on television. He and Basie remained on good terms and he regularly appeared with the Basie orchestra. He toured and made recordings with many other musicians, including Harry "Sweets" Edison in 1961–62, Junior Mance between 1962 and 1964, George Shearing in 1971, and Cannonball Adderley between 1973 and 1975. He went on a long tour from Egypt to India with Clark Terry in 1977, and toured Europe and the United States with Thad Jones and the Basie Orchestra in 1985. He also worked with his own combos, which between 1970 and 1990 usually included the pianist Norman Simmons, and often had Henry Johnson on guitar.

Williams sang with the Basie orchestra in two films, Jamboree in 1957 and Cinderfella in 1960. He sometimes worked as an actor, and in 1985 took the rôle of "Grandpa Al" Hanks in Bill Cosby's popular Cosby Show. Williams appeared several times on Sesame Street in the 1980s and early 1990s.

In later life Williams often worked in hotels and clubs in Las Vegas, but also sang at festivals and worked on cruise ships. He toured again with the Basie Orchestra, this time under the direction of Frank Foster, who had succeeded Thad Jones as leader of the band. Williams sang with the former Ellington Orchestra drummer Louie Bellson in Duke Ellington's jazz suite Black, Brown and Beige; in about 1993 or 1994 he again toured with George Shearing.

Williams worked regularly until his death in Las Vegas on March 29, 1999, at the age of 80.

Awards, recognitions and legacy

In 1988, with his wife Jillean and friends, Williams set up the not-for-profit Joe Williams Every Day Foundation to offer scholarships to talented young musicians.

His 1955 recording of "Every Day I Have the Blues" with Basie was added to the Grammy Hall of Fame for recordings of particular historical or qualitative importance in 1992. Williams was added to the Jazz Wall of Fame of the American Society of Composers, Authors and Publishers in 2001.

Gloria Davy (March 29, 1931, Brooklyn – November 28, 2012, Geneva) was a Swiss soprano of American birth who had an active international career in operas and concerts from the 1950s through the 1980s. A talented spinto soprano, she was widely acclaimed for her portrayal of the title role in Giuseppe Verdi's Aida; a role she performed in many of the world's top opera houses. She was notably the first black artist to perform the role of Aida at the Metropolitan Opera in New York City in 1958. While she performed a broad repertoire, she was particularly admired for her interpretations of 20th-century music, including the works of Richard Strauss, Benjamin Britten and Paul Hindemith.

Davy was part of the first generation of African-American singers to achieve wide success and is viewed as part of an instrumental group of performers who helped break down the barriers of racial prejudice in the opera world. She first drew notice in 1952 when she won the Marian Anderson Award, and then as Bess on an international tour of Gershwin's Porgy and Bess from 1954–1956. Concert and opera engagements with major orchestras and opera houses in the United States and Europe soon following. In 1959 she married Swiss stockbroker Herman Penningsfield; at which point she left New York to reside in Geneva, Switzerland. After this point her singing career was mainly based in Europe, with only occasional appearances in the United States.

After 1973, Davy's career shifted from opera towards concert work; although she occasionally still performed stage roles. From 1984–1997 she taught on the voice faculty at the Jacobs School of Music at Indiana University while still maintaining her home in Geneva. She died in Geneva at the age of 81.

Early life and education

Born in Brooklynn, New York, Davy was the daughter of immigrants from the island of Saint Vincent in the Windward Islands. Her father was a token clerk in the New York City subway system. She graduated from The High School of Music & Art in New York City in 1951 before entering the Juilliard School where she earned a degree in vocal performance in 1953. At Juilliard she was a pupil of Belle Julie Soudant, who also taught opera singers Frances Bible and Andrew Frierson. After completing her degree she remained at Juilliard for one more year to pursue post-graduate studies in opera. In April 1954 she appeared as Countess Madeleine in the U.S. premiere run of Richard Strauss' Capriccio with the Juilliard Opera. She later studied singing in Milan with Victor de Sabata.

Several competition wins drew attention to Davy while she was still a student at Juilliard. In 1952 she was awarded the Marian Anderson Award. In 1953 she won the Music Education League's vocal competition which led to her professional singing debut performing in concert at Town Hall on June 12, 1953 and earned her a contract to perform in concerts with the The Little Orchestra Society under conductor Thomas Scherman. With that orchestra she performed Benjamin Britten's Les Illuminations on March 30, 1954. Music critic Ross Parmenter stated in his review that "[Davy is] a singer of unusual technical skill... she has a voice of wide range that is soft, clear, fresh, and warm. She interprets with imagination and intensity and she handles French as if it were her native tongue."

Early career: 1954–1961

Davy made her professional stage debut on Broadway as one of the Female Saints in the April 1952 revival of Virgil Thomson's Four Saints in Three Acts at the Broadway Theatre. She returned to Broadway the following October to portray Susie in My Darlin' Aida at the Winter Garden Theatre with Elaine Malbin in the title role. In May 1954 she replaced Leontyne Price as Bess in a North American tour of George Gershwin's Porgy and Bess which was organized by impresarios Robert Breen and his wife Wilva Davis. After completing its North American tour in Montreal, Davy went with the production to Europe for performances in Venice, Paris, London, and other cities in Belgium, Germany, Greece, Italy, Switzerland, and Yugoslavia. The company also made a stop at the Cairo Opera House in Egypt. She remained with the international tour through 1956, making further appearances in the Middle East, Africa, Russia, and Latin America.

Davy met composer and conductor Victor de Sabata when the Porgy and Bess tour reached La Scala in Milan in 1955. Impressed with the young singer, he offered her the title role in Giuseppe Verdi's Aida for a return engagement at that house. Unfortunately, political upheaval in Italy led to the cancelation of her scheduled performance at the opera house, and her first appearance as Aida ended up being at the Opéra de Nice in 1957. Later that year she performed that role in concert with the New York Philharmonic at Lewisohn Stadium in New York with Barry Morell as Radamès and Elena Nikolaidi as Amneris. Aida was also her calling card at the Teatro Comunale in Bologna and the Croatian National Theatre in Zagreb in 1968.

Davy's performance at Lewisohn Stadium drew the attention of several notable music organizations, including the Metropolitan Opera, and she was soon working actively with a variety of music groups in New York. In October 1957 she performed the title role in the New York premiere of Donizetti's Anna Bolena for the American Opera Society (AOS) with Giulietta Simionato as Giovanna Seymour for performances at both Town Hall and Carnegie Hall. In December 1958 she sang with the AOS again as Elcia in Rossini's Mosè in Egitto with Jennie Tourel as Amenofi and Boris Christoff, in his New York debut, singing the title role. In January 1959 she returned to Carnegie Hall to sing the title role in Gluck's Iphigénie en Tauride with Martial Singher as Orestes, Louis Quilico as Thoas and The Little Orchestra Society (LOS). She appeared with the LOS again on October 10, 1960 for the United States premiere of Strauss' Daphne in a concert version at Town Hall in which she sang the title heroine.

On February 12, 1958 Davy made her debut at the Met as Aida with Kurt Baum as Radamès, Leonard Warren as Amonasro, Irene Dalis as Amneris and Fausta Cleva conducting. She was notably the first black artist to appear as Aida at the opera house, and the 4th black artist to appear on the Met stage after Marian Anderson, Robert McFerrin, and Mattiwilda Dobbs. She appeared in 15 performances at the Metropolitan Opera House over four seasons, including performances of Pamina in Mozart’s The Magic Flute and Nedda in Leoncavallo’s Pagliacci. In July 1961 she toured with the Met to Israel where she performed the role of Fiordiligi in Così fan tutte with the Israel Philharmonic Orchestra in Tel Aviv. Her last appearance at the Met was as Leonora in Il trovatore with Giulio Gari as Manrico in November 1961.

In October 1960 Davy appeared in concert with the Philadelphia Orchestra as the soloist in Beethoven's Symphony No. 9 under conductor Eugene Ormandy at the United Nations General Assembly Hall which was broadcast internationally. The following month she made her debut with the Philadelphia Grand Opera Company under the baton of Giuseppe Bamboschek at the Academy of Music.

Later life and career: 1961–2012

After Davy left the Met in 1961, her career was no longer centered in New York but in Europe; a decision she made after marrying Swiss stockbroker Herman Penningsfield in 1959 and making a home with him in Geneva. She began transitioning towards a major European career in 1959 when she performed Aida at both the Vienna State Opera under Herbert von Karajan and at the Royal Opera, London. That same year she performed the role of Dido in Purcell's Dido and Aeneas at the Maggio Musicale Fiorentino. She sang Aida again at the Teatro Regio in Parma in 1960, and was Aida to Jon Vickers' Radamès at the 1961 Berliner Festspiele under the direction of Wieland Wagner.

From 1961–1968 Davy was a resident artist at the Berlin State Opera where she sang leading roles in operas by Verdi and Puccini among other composers. During this time she also appeared as a guest artist with other opera houses in Europe. In 1961 and 1962 she sang Pamina at the Théâtre Royal de la Monnaie in Brussels. She returned there in 1969 to sing the Old Prioress in Poulenc's Dialogues of the Carmelites; a role she performed that same year from a wheelchair at the Grand Théâtre de Genève. She made several appearances at La Scala in Milan during the late 1950s and 1960s, portraying both Donna Anna and Donna Elvira in Don Giovanni, Jenny in Kurt Weill's Rise and Fall of the City of Mahagonny, Nedda, and the title role in Madama Butterfly among others. In 1970 she performed the role of Dido at the Teatro Regio in Parma. She remained busy with major opera houses in Europe through 1972, appearing at opera houses in Aachen, Hamburg, Strasbourg, and Mannheim among other cities. From 1973 on her singing career was more focused on concert repertoire, although she still made a few opera appearances afterwords.

While maintaining her home in Geneva, Davy taught on the voice faculty of the Jacobs School of Music at Indiana University from 1984 to 1997. She died on November 28, 2012, in Geneva, Switzerland at the age of 81.

Discography

Christoph Willibald Gluck – Armide: Umberto Cattini, Orchestra Angelicum di Milano, Coro Polifonico di Torino. Gloria Davy, Angela Arena, Maria Teresa Mandalari, Giuseppe Zampieri, Lidia Cerutti

Wolfgang Amadeus Mozart – The Magic Flute: Erich Leinsdorf. Gedda, Davy, Tozzi, Peters, Uppman, Scott, Olvis, Krall, Dunn, Amparan, Allen, Franke, Cundari, Vanni, Roggero, Gari, Sgarro, Arthur, Frydel, Roberts. December 6, 1958

Karlheinz Stockhausen – Momente: Gloria Davy, Boje, Smalley, WDR Choir, Cologne, Ensemble Musique Vivante, Paris, Stockhausen. 1975 Deutsche Grammophon

Giuseppe Verdi – Aida, highlights in German: Argeo Quadri. Davy, Ahlin, Konya, Hotter, Schoffler. Wiener Staatsopernchor, Staatliches Wiener Volksopern-Orchester. Deutsche Grammophon SLPEM 136 402. Stereo. LP Cover printed in Germany, 12/61.

Giuseppe Verdi – Aida, highlights in German: Argeo Quadri. Davy, Ahlin, Konya, Hotter, Schoffler. Wiener Staatsopernchor, Staatliches Wiener Volksopern-Orchester. Deutsche Grammophon LPEM 19 402. Monaural. LP Cover printed in Germany, 11/63.

Pietro Mascagni – Cavalleria Rusticana, highlights in German: Janos Kulka. Davy, Konya, Nagano, Berry. Chor und Orchester der Deutschen Oper Berlin. Deutsche Grammophon SLPEM 136 413. Stereo. LP Cover printed in Germany, 03/65. With highlights in German of Der Bajazzo (I Pagliacci) by Ruggiero Leoncavallo.

Cesar Franck - Rebecca - Scene Biblique: Mario Rossi. Gloria Davy, Pierre Mollet. Chorus and Orchestra, RAI, Torino. Side 6 of MRF Records MRF-148-S(3). Labeled as a Private Recording. The first 5 sides of this 3-LP set are devoted to Gabriel Faure's "Penelope". Issued 1978 or later.

Calvin Lockhart (born Bert Cooper; October 18, 1934 – March 29, 2007) was a Bahamian–American stage and film actor. He was best known for his role as Biggie Smalls, a big-time gangster in the 1975 Warner Bros. film Let's Do It Again alongside Sidney Poitier, Bill Cosby and Jimmie Walker.

Early life

Lockhart was born in Nassau, Bahamas, moving to New York City when he was 18. He spent one year at the Cooper Union School of Engineering, then left to pursue an acting career. He drove a taxi and operated a carpentry business in the borough of Queens while trying to establish a career as an actor.

Career

In 1960 he made his Broadway debut, playing a gang leader in The Cool World, which closed after just two performances. He then travelled to Italy and formed his own theater company in which he both acted and directed, before moving to West Germany and then England, where he landed various roles on British television and small roles in films such as A Dandy in Aspic and Salt and Pepper. Lockhart's first notable screen role was in Joanna, a 1968 film about an interracial romance, set in London, in which he played a nightclub owner and the boyfriend of star Genevieve Waite. Joanna was directed by Michael Sarne, the British director who subsequently cast Lockhart in the notorious Myra Breckinridge, starring Raquel Welch and Mae West. Lockhart's first lead role in a movie was in the 1970 release Halls of Anger. He played an English teacher and former basketball star who becomes vice-principal of an inner-city high school to which 60 white students are being moved. An article in The New York Times that year described Lockhart as having "matinee-idol looks" with "chiseled-out-of-marble features" and "skin the color of brown velvet". He also starred in Ossie Davis's Cotton Comes to Harlem (1970) as the Reverend Deke O'Malley, who is under investigation by the movie's main characters.

In 1974 Lockhart became an actor-in-residence at the Royal Shakespeare Company in Stratford-upon-Avon, England. In the 1980s he was a guest star for seven episodes in the prime-time soap opera Dynasty, playing Jonathan Lake, a love interest of the character Dominique Deveraux played by Diahann Carroll. He is familiar to horror film fans after his performance as the millionaire big-game hunter in The Beast Must Die. released in 1974 by British studio Amicus and also starring Peter Cushing.

Later years and death

His character's name in the film Let's Do It Again Biggie Smalls was used by Christopher Wallace before a lawsuit forced Wallace to change it to Notorious B.I.G. Lockhart returned to the Bahamas in the late 1990s and worked as a director on several productions of the Freeport Players Guild. He married New York interior designer Jennifer L. Miles, the mother of his son, actor Julien Lockhart Miles. Lockhart's last film role was in 

Rain

, a movie that was shot in the Bahamas and was released in 2007. Lockhart died in a Nassau hospital from stroke-related complications. His wife and son indicated they would establish the Calvin Lockhart Scholarship Fund for Bahamian students interested in acting and movie production.