#10-18

scopOphilic_documentary_110 - scopOphilic1997 presents a new micro-messaging series: small, subtle, and often unintentional messages we send and receive verbally and non-verbally.

irogatni csak úgy. Gügye, múlékony gondolattöredékeket, de magam sem tudom mit akarok mondani vagy akarok-e egyáltalán vagy csak arra vágyom, hogy egy pársoros szókupaccal indítsak egy ingert és várjam, hogy valaki visszajelez egy lájkkal és akkor nem vagyok egyedül. Nem kétségbeesett magányérzet, csak mint amikor együttélsz valakivel és megkérdezed a konyha felé menet, hogy ő kér-e onnan valamit. Egy villanásnyi kapcsolat, aztán mindenki csinál amit akar.

Calvin Lockhart (born Bert Cooper; October 18, 1934 – March 29, 2007) was a Bahamian–American stage and film actor. He was best known for his role as Biggie Smalls, a big-time gangster in the 1975 Warner Bros. film Let's Do It Again alongside Sidney Poitier, Bill Cosby and Jimmie Walker.

Early life

Lockhart was born in Nassau, Bahamas, moving to New York City when he was 18. He spent one year at the Cooper Union School of Engineering, then left to pursue an acting career. He drove a taxi and operated a carpentry business in the borough of Queens while trying to establish a career as an actor.

Career

In 1960 he made his Broadway debut, playing a gang leader in The Cool World, which closed after just two performances. He then travelled to Italy and formed his own theater company in which he both acted and directed, before moving to West Germany and then England, where he landed various roles on British television and small roles in films such as A Dandy in Aspic and Salt and Pepper. Lockhart's first notable screen role was in Joanna, a 1968 film about an interracial romance, set in London, in which he played a nightclub owner and the boyfriend of star Genevieve Waite. Joanna was directed by Michael Sarne, the British director who subsequently cast Lockhart in the notorious Myra Breckinridge, starring Raquel Welch and Mae West. Lockhart's first lead role in a movie was in the 1970 release Halls of Anger. He played an English teacher and former basketball star who becomes vice-principal of an inner-city high school to which 60 white students are being moved. An article in The New York Times that year described Lockhart as having "matinee-idol looks" with "chiseled-out-of-marble features" and "skin the color of brown velvet". He also starred in Ossie Davis's Cotton Comes to Harlem (1970) as the Reverend Deke O'Malley, who is under investigation by the movie's main characters.

In 1974 Lockhart became an actor-in-residence at the Royal Shakespeare Company in Stratford-upon-Avon, England. In the 1980s he was a guest star for seven episodes in the prime-time soap opera Dynasty, playing Jonathan Lake, a love interest of the character Dominique Deveraux played by Diahann Carroll. He is familiar to horror film fans after his performance as the millionaire big-game hunter in The Beast Must Die. released in 1974 by British studio Amicus and also starring Peter Cushing.

Later years and death

His character's name in the film Let's Do It Again Biggie Smalls was used by Christopher Wallace before a lawsuit forced Wallace to change it to Notorious B.I.G. Lockhart returned to the Bahamas in the late 1990s and worked as a director on several productions of the Freeport Players Guild. He married New York interior designer Jennifer L. Miles, the mother of his son, actor Julien Lockhart Miles. Lockhart's last film role was in 

Rain

, a movie that was shot in the Bahamas and was released in 2007. Lockhart died in a Nassau hospital from stroke-related complications. His wife and son indicated they would establish the Calvin Lockhart Scholarship Fund for Bahamian students interested in acting and movie production.

van egy kollégám (valójában kettő), aki nem köszön sosem. Hónapokig bosszankodtam rajta, milyen bunkó, próbáltam kitalálni, hogy miért jó ez így neki, és utáltam nagyon, hogy én meg mindig automatikusan ráköszönök, amitől már nem is az lett, hogy nem köszön, hanem az, hogy nem köszön VISSZA, ami még nagyobb udvariatlanság. Kellemetlen volt az egész. Mint naponta egy pofon. Egy idegentől. Egy nap úgy döntöttem, hogy akkor én sem köszönök. Egy ideig direkt nem köszöntem és egy idő után már nem vettem észre, hogy nem köszönök, nem vettem észre őt magát sem és semmilyen érzésem nem volt vele kapcsolatban. Most már mosolyogva nézek rá, képzeletemben egy rózsaszín cédula lebeg a feje felett, A nemköszönős. Nem érdekel. A csenddel verés egy olyan bántás ami nem számonkérhető, nem bizonyítható, aminek minden centije az elszenvedő fél oldalán keletkezik, az elkövető ártatlan. Ugye milyen zseniális? Ha idegenről van szó, akkor egyszerű a dolog, ahogy a fenti ábra is mutatja, lehet viszonozni a semmibevevést, problem solved. Ha hozzánk közelálló, akkor az ember automatikusan elkezd teperni, alkalmazkodni, megpróbálni “jobban” szeretni. Felhívni magára a figyelmet, mert nyilván nem szándékos a másik részéről, csak nem gondolja, hogy ez nem jó érzés, csak éli a maga kis életét és azt hiszi, hogy minden rendben. Az ember nagyon igyekszik nem azt gondolni, hogy szándékos a dolog, mert szándékosan ilyet nem csinál senki. Vagyis senki, aki... jajj, nem, nem erre gondolni sem szabad, hogy direkt, hogy tudatosan tesz úgy, mintha nem látna. Ha megkérdezném biztosan én lennék a hülye vagy a hisztis vagy valami, én lennék az aki nincs rendben, mert itt van velem, mit akarok, hogy folyton rajtam lógjon? Hát hagyjam már élni meg levegőhöz jutni. Igen, persze, bocsánat. Csak nem értem. De nem is akarok ezen gondolkodni valójában. Készítem a cédulát.