Nem tudom, ki hogy van vele, de én gecire utálom, ha hátbaszúrnak. Valószínüleg sebezhető is vagyok erre a fajta dologra, mert volt már hasonló élményem munkahelyen is. Együtt kezdtünk dolgozni egy projekten valakivel, akivel az évek során elég sok dolgot megosztottam. Magánéleti, testi, lelki problémákat. Bíztam benne, na, de utóbb be kellett látnom, hogy rossz embernek beszéltem.
Belőlem vezetőt akart csinálni a főnökség, de az volt a fixa ideájuk, hogy nem neveznek ki, hanem érjem el, hogy főnöknek tekintsen a csapat. Hát, nem is voltam a legjobb állapotban éppen, meg azt hiszem én erre a fajta brusztolásra talán nem nagyon vagyok alkalmas, és volt is egy-két arc aki bármit megtett volna, hogy ezt bizonyítsa is. Mindegy, végül a fent említett srácot kinevezték - ahogy engem nem. Ekkor egy darabig még mondtam magamnak, hogy nem, nem, nem ő az, akit hibáztatni kell itten, meg egy darabig még kapaszkodtam is a munkámba. A főnökség is hintáztatott egy darabig, abszurd helyzetek sokasága jött, volt olyan két hét például, mikor egy olyan csapatot vezettem hivatalosan, aminek egy tagja volt: én. De olyan is volt, hogy vastagbéltükrözésre kellett mennem, tök beginázva feküdtem egy orvosi szobában, és a fenti srác tudott róla egyedül, hogy miért nem megyek aznap dolgozni, mégis fontosnak érezte írni egy lebaszó emailt, hogy miért nem írtam be előre a hiányzást a naptárba.
Mindegy, végül egy nyaralásból úgy jöttem haza, hogy oké, ez így teljesen el van baszva, és én már nem is akarok ott dolgozni egyáltalán, és akkor most elkezdek munkát keresni. De az első munkanapomon egy tárgyalóban találtam magam a főnökömmel meg fenti sráccal, bejelentették, hogy nem tudunk tovább együtt dolgozni. Ezt mondjuk addigra már én is így gondoltam, de hogy kirúgnak, na arra kurvára nem számítottam. Azóta is vannak ezzel kapcsolatban rémálmaim, pedig elég sok idő eltelt már.
Bocsásson meg az Úristen, de én biztos nem fogok.