Don't fuck with the Wongs!

17. The Murder Capital- Gigi’s Recovery

Az elmúlt pár hónapban két (!!!) ember is mondta, hogy tök jók a listás posztjaim, és hogy mikor folytatódik! Szóval közkívánatra folytatom a kedvenc 2023-as lemezeim bemutatását!! Persze amúgy is folytattam volna, mert milyen béna lenne, hogy így beharangoztam, nagy feneket kerítettem neki, aztán a 18. helyezettnél abbahagyom, és pont a legjobb 17 lemezt meg kihagyom. A következő listáig tuti befejezem! Egyébként azért hagytam abba, mert a munkában vége lett az év eleji uborkaszezonnak, és kénytelen voltam dolgozni munkaidőben. ☹ Este meg vagy eleve fáradt voltam, vagy futni mentem, és utána lettem fáradt. Na de majd most! Nem is csigázom tovább a kedélyeket, jöjjön 2023. tizenhetedik legjobb lemeze!

A sok munka csak az egyik oka volt a lista megtorpanásának, a másik ez a lemez volt, de tényleg. Mindjárt mondom, hogy miért. A Murder Capitalt az első lemezükkel ismertem meg pár éve, és be is tettem őket ebbe az új, kiabálós poszt-punk skatulyába. Shame, Fontaines DC, Idles, meg ilyen zenekarok közé, amiket amúgy eléggé szeretek, de a Murder Capital első lemezével annyira nem barátkoztam meg. Aztán jött ez a lemez tavaly január elején, és annyira megtetszett, hogy azt gondoltam, hogy kizárt dolog, hogy lesz ennél jobb lemez 2023-ban. Hát lett, 16 is, de abban a pillanatban tényleg komolyan gondoltam, hogy az év lemeze meg ilyenek. Maradt a poszt-punk vonal, de elmaradtak a funkciótlan kiabálások meg kántálások, és valahogy érettebb lett az egész, látszik, hogy sokat dolgoztak rajta, és minden hangnak megvan a helye. Nagy csúcspontok nincsenek, de szerencsére mélypontok sem, nagyon egységes az egész lemez, és emiatt azt gondolom, hogy nem is lehet csak egyes számokat hallgatni róla, hanem le kell ülni és végighallgatni az egészet. Most is ezt csinálom egyébként, és még mindig áll ez a teóriám így egy év után is.

És hát az van, hogy pont ez a baja is a lemeznek, hogy nem mindig van 45 percem, hogy végighallgassam, meg nem mindig pont ehhez van kedvem, és azt vettem észre, hogy a számok sem működnek magukban a különböző lejátszási listáimban. Egyszerűen mindig, ha bedobta őket DJ Random, akkor modorosnak gondoltam őket, és továbbnyomtam legtöbbször. És emiatt is blokkoltam le egy kicsit, amikor sorra kerültek a 2023-as listán, mert elképzelni nem tudtam, hogy mit fogok írni róluk. Mindezek ellenére mégis azt gondolom, hogy ez egy tök jó lemez, csak érdemes rászánni az időt, és egyben meghallgatni, odafigyelve, mert baromi jó pillanatokat meg hangulatokat lehet felfedezni.

Na, nem is volt olyan nehéz írni erről a lemezről, és ahogy most hallgatom megint kb egy év után, még mindig eléggé tetszik, és még mindig rácsodálkozok megoldásokra, hogy milyen jók, szóval bátran ajánlom, aki bírja az ilyen AGYAS, ELVONT, HIPSZTER CUCCOKAT!

18. Emma Anderson- Pearlies

Biztos mindenki emlékszik a 2015. december 5-i posztomra, amiben leírtam, hogy miért a Lush az egyik kedvenc zenekarom, így hál istennek ezt most nem kell újból elmesélnem. Elég sok nyomorult dolog történt 2023-ban, de azért kicsit úgy is fogok majd rá emlékezni, hogy ez egy ilyen Lush-év is volt egyben, ami nem kicsit jobbá teszi az egészet. Év vége felé a majdnem a semmiből jött ez a lemez, nyáron végre újból kiadták vinylen a három Lush sorlemezt, és kis csúszással, de idén végre elolvastam Miki Berenyi önéletrajzi könyvét, ami hát egy iszonyú jó olvasmány volt. Simán a legjobb ilyen zenész memoár, ami valószínűleg még annak is érdekes lenne, akinek fogalma sincsen, mi az a Lush. Általában amikor ilyen könyveket olvasok, akkor mindig az szokott lenni, hogy alig várom, hogy vége legyen a gyerek- meg fiatalkori emlékeknek, és jöjjön a zenés rész, de Miki Berenyinek annyira zavaros, nyomasztó és elbaszott, ugyanakkor iszonyú érdekes gyerekkora volt, hogy kb azt kívántam, hogy bárcsak erről szólna az egész cucc. Nem akarok nagyon belemenni a részletekbe, de a kiinduló pont egy 1956-ban Londonba menekült jólelkű, de iszonyat szétcsúszott apuka, Berényi Iván, aki szabadúszó sportújságíróként vesz részt a tokiói olimpián, ahol összejön egy helyi hostess lánnyal, Yasuko Nagazumival, aki később közepesen ismert színésznő lesz, még egy James Bond filmben is szerepet kap (You Only Live Twice). Nem lövöm le a poént, de egyikőjük sem lesz egy mintaszülő, el is válnak, és a kis Miki megkapja kvázi anyapótléknak a perverz, konkrétan  náci, magyar nagyanyját. Persze a későbbi részek is érdekesek, még nekem is, aki azért elég sokat olvasott a Lushról korábban. Pl. azt nem tudtam, hogy Mikinek és ennek a posztnak a főszereplőjének, Emmanak végig ennyire feszült volt a viszonya, és hogy milyen nagy volt a rivalizálás kettejük között. A könyv nem fest túl jó képet Emmáról, a történetben nagyjából ő végig a rossz arc, és nyilván jó lenne meghallgatni az ő oldalát is, de mivel Miki a könyvben sokszor magát sem kíméli, ezért simán el tudom képzelni, hogy nagyrészt úgy történtek a dolgok, ahogy itt meg lettek írva. Persze valószínűleg ez a rivalizálás is kellett ahhoz, hogy a Lush gyakorlatilag egy hibátlan életművet hagyjon maga mögött 1997-ben. Azóta volt egy újjáalakulás 2015-16-ban, de a régi sérelmek miatt elég rövid életűre sikeredett, a lányok megint összevesztek, és így sajnos csak egy négyszámos (és elég jó) EP kiadása fért bele.

Ez az újbóli feloszlás kicsit olyan, mint egy válás egy gyereknek. Szomorú meg minden, de legalább onnantól két helyről jönnek a jó zenék. Miki kiadott két elég menő lemezt a Piroshka nevű zenekarával, Emma meg összeszedte a dalfoszlányokat, amiket az újjáalakuláskor írt, és most befejezte őket. Valószínűleg a korábbi rossz tapasztalatok miatt nem akart senkivel sem közösködni, ezért a lemezen kb csak egy számítógép a társa, amivel összerakta a dobokat, minden egyéb más hangszeren ő játszik. Mivel alapvetően ezek a dalok eredetileg az újjáalakuláshoz készültek, ezért nem csoda, hogy a lemez hallgatása során sokszor eszünkbe jut a Lush, méghozzá a korai, dreampop/shoegaze Lush, de ez egyáltalán nem zavaró meg erőltetett. Eleve, csak így egy pillanatra eszünkbe jut, aztán utána már inkább csak arra gondolunk, hogy ez a szám is milyen jó. Pár kritika amúgy a Beach House-hoz hasonlítja a hangzást, és azt hiszem, hogy ezt a hasonlatot értem is a néhol ambientes megszólalás miatt. Ami még érdekes, hogy azt így lehetett tudni, hogy Emma soha nem volt egy magabiztos énekes, ezért Lush-ban tök kevés olyan szám volt, amit végig ő énekelt, inkább csak így a háttérben vokálozott a gitározás mellett. Ehhez képest itt ez tökre nem észrevehető, tök jól illik a hangja a dalokhoz, és bár valószínűleg a Voiceból senki nem fordulna meg, de szerintem tök szépen énekel.  Lemez hangulata kicsit szomorkás, ami 2023-ban eléggé érthető. Azért nem ilyen lehangolóan szomorú, mint mondjuk egy Mount Eerie lemez, de valószínűsítem, hogy egy átlagember, azt mondaná, hogy ELVONT és ÉRFELVÁGÓS!

Kár, hogy csak novemberben jelent meg ez a lemez, mert szerintem, ha még többet hallgattam volna, akkor a listámon még előrébb lenne. Mindenesetre megnyugtató, hogy úgy tűnik, hogy a nagy shoegaze visszatérők nem tudnak hibázni.

19. Galaxisok- Minket Ne Szeress!

Az van, hogy jó eséllyel én vagyok az a fajta Galaxisok rajongó, akit Benedek a leginkább lenéz és megvet.  Annyira nem szeretem az első lemezt, mert nekem az még túl Cseh Tamás, viszont eléggé karmolom a másodikat, amiről meg Benedek mindenhol elmondja, hogy nem a kedvence. Imádom a harmadikat, és csalódás volt a negyedik, és nem azért, mert hogy zongora, hanem mert furák sokszor a szövegek. Természetesen az ötödik lemez a kedvenc Galaxis lemezem, ami így kicsit ilyen dacból született, hogy a harmadik lemez világáért sivalkodó pondrók, mint én, megkapják, amit akartak. A hatodik lemezt, amiről egyszer Benedek egy interjúban azt mondta, hogy a zenekar fő műve, én megint nem szerettem annyira, mert szerintem túl sok szám volt rajta.

Nagy mák, hogy ezt az új lemezt úgy hallottam először, hogy semmit nem olvastam róla előzetesen. Valószínűleg ha meglátom, hogy a lemezt a spanyol új hullám, a MOVIDA MADRILENA legendái inspirálták, akkor legyintek egyet, és hagyom az egészet a faszba, és puffogok magamban, hogy most tényleg SZÜKSÉGES EZ?! Na ezért nem jó előítéletes bunkónak lenni! Mert, hogy a kedvenc Tik Tok/Insta influenszeremet idézzem, ez a lemez NÁLAM SIMÁN 10+ PONT! Az első hallgatás után csak egy problémám volt, hogy csak 27 perc. Ez furán hangozhat egy olyan valakitől, akinek a tűréshatára egy lemezzel kapcsolatban általában kb 43 percig terjed, és az előbb hisztizett, hogy a Történetek Más Életéből túl hosszú, de az van, hogy ez meg az alsó határt nem üti meg! Kimondom és vállalom: szerintem az ideális lemez hosszúság 31 és 44 perc között van! Ettől eltérni csak kivételes esetben lehet! A 27 perc szerintem egy EP, még két szám simán belefért volna!

Na de ez legyen a legnagyobb probléma! Elhiszem amúgy, hogy a MOVIDA MADRILENA ihlette a dalokat, tökre nem értek hozzá, de ha azt mondanák, hogy mondjuk a brit új hullámhoz nyúltak vissza, azt is simán elhinném, és még egyet is értenék vele, mert hogy én azt is kihallom a dalokból. A szinti baromi jó az egész lemezen. Nem tudom, milyen szinti, nem vagyok szakértő, és nyilván most valami orbitális hülyeséget fogok mondani, de mivel hatalmas Inspiral Carpets és Charlatans fan vagyok, én igazán értékelem. A dalokkal kapcsolatban kivételesen az sem zavar, hogy nincs nagy változatosság a tempóban, mert 27 perc alatt nehéz lenne bármit is megunni. Aminek viszont nagyon örülök, hogy megint olyan szövegek vannak, amikbe bele tudom élni magam, sehol egy Dominik, a szúnyogok királya, vagy mi. Én mindig ezt szerettem Benedek szövegeiben, hogy ilyen leíró prózák, nem kell kódfejtő tudás az értelmezésükhöz. Tudom, geci egyszerű vagyok. Na mindegy, a lényeg, hogy ez egy szuper lemez, és kíváncsian várom a következőt. Egyszer amikor hallgattam a Minket Ne Szeresst, akkor azon gondolkoztam, hogy milyen vicces lenne, ha így egy csomó ilyen visszajelzés menne a zenekar felé, hogy jó, jó, de mi a faszom ez a MOVIDA MADRILENA, és akkor a következő lemezen Benedek így beolvasna az akadékoskodó rajongóknak, hogy: NEM SZERETITEK A MOVIDA MADRILENAT? AKKOR BASSZÁTOK MEG! Persze ezt egy kicsit jobban megfogalmazva.

20. Mitski- The Land Is Inhospitable And So Are We

Ha van valami, amit utálok, az a publicity stunt! És én vádolom Mitskit, született Mitsuki Laycock, nashville-i lakost, publicity stunt elkövetésével! Ugyanis kurvára arról volt szó az előző lemez megjelenése után, hogy elege van a zeneiparból, és ő akkor most kiszáll, viszlát zenélés! Erre idén kiad egy új albumot! Ha egy gerinces, makacs, önfejű, szuverén, izzadtságszagú, koleszterines, cukros és magas vérnyomású magyar ember lennék, akkor beintenék Mitskinek, és azt mondanám, hogy ide figyelj, Mitski, ezt nem játszhatod el egy magyar emberrel, ezért nem fogom meghallgatni a lemezedet! Talán ez majd elgondolkodtat! Viszont sajnos a helyzet az, hogy nem vagyok rendes magyar ember, és túlságosan szeretem a Művésznő zenéjét, ezért természetesen már megjelenés napján hallgattam az új kislemezt, és már akkor tudtam, hogy a lemezt is hallgatni fogom.

Én így tökre nem igénylem, hogy egy előadó albumról albumra valami új hangzással jöjjön elő, mert ez sok esetben elég bénán tud elsülni, de Mitski tök elegánsan csinálja ezt, sosem félek attól, hogy valami irdatlan erőltetett lemezt csinál. Most nem megyek végig a diszkográfián (pedig megérdemelné!), de pl a kettővel ezelőtti lemez, a személyes kedvencem, ilyen iszonyú kifinomult indie-pop/pop lemez lett, míg az előző meg totál szintipop, tele dalokkal, amik egy jobb világban hatalmas slágerek lennének. Ez a mostani meg állítólag Amerika hangjait idézi meg, legalábbis valami ilyesmit nyilatkozott, és hát az ilyen hangzatos dolgokat nem mindig tudom komolyan venni, de ez esetben totál megállja a helyét, mert simán el tudom fogadni, hogy ezek Amerika hangjai, mert ezekről a dalokról egyből beugrik a folk zene, és nyilván a country is.  És hát ha ezek Amerika hangjai, akkor Amerika mostanában nem lehet egy vidám hely, mert ugyan az egész lemez tök szép, de ugyanakkor elég szomorú hangulatú, és a szövegek sem igazán lélekemelőek. Ezért is lepett meg, hogy az utóbbi időben többször is elkaptam az MTV-n főműsoridőben ezt a dalt. Sajnos nem a közszolgálatin, hanem a zenetévén, de akkor is ez fura, mert nem az a kifejezett sláger, bár tény és való, hogy a legjobb dal egy olyan lemezen, amin nincsenek csúcspontok, csak szép és jó dalok sorjában. És ha már MTV! Van vagy négy vagy öt MTV csatornánk, köztük az MTV 90’s, ami nyilván az MTV legmenőbb korszakával kapcsolatos nosztalgiára épít, még a feliratok is az akkori betűtípussal és dizájnnal mennek, meg a számok közötti MTV reklámok is régi ismerősök. Na, és mi így szoktuk nézni a gyerekekkel, főleg a tematikus listákat, és próbáljuk kitalálni, hogy mi lesz a következő, és hát ebben elég jók vagyunk. Egy a baj ezzel a csatornával, hogy túl sok 1995 utáni klipet nyomnak, főleg ilyen elképesztően béna one-hit-wondereket, amik igazából akkor sem voltak slágerek. A másik bajom, hogy pl múltkor volt egy ilyen Top 50 Alternative lista, és tele volt Counting Crows meg Alanis Morrisette, meg mittudomén Blind Melon számokkal. Alternatív meg a faszom, ezek a legnagyobb rádiórock zenekarok, amiket még anyám is dúdolgatott szerintem! Na mindegy, elég first world problem, csak eszembe jutott a Mitski klipről, ami egyébként tök menő, ilyen ingatag széktoronyra mászik fel, és hát ha ez lesz a TOP50 Alternative listán az MTV 20’s csatornán 2054-ben, akkor tuti nem leszek kiakadva!

21. Daughter- Stereo Mind Game

Azért jó, hogy magyar vagyok, mert amikor meghallom, hogy folk zene, akkor egyből ronda, bajszos, csizmás táncosok ugranak be, ha meg olvasom, hogy folk zenekar, akkor meg valami olyan bénaság, mint a MUZSIKÁS együttes vagy Szalóki FIDESZ Ágnes, ha meg olyat látok, hogy folkkal kevert könnyűzene, akkor meg a NOX! Persze angolszász nyelvterületen sem olyan jó a helyzet ilyen téren, mert ott meg ott van a Mumford & Sons, hogy csak a legismertebb, béna, folknak nevezett zenekart említsem, de na. ÉRTI, AKI ÉRTI!

Egy ilyen bevezető után nyilván mindenkinek egyértelmű, hogy a Daughter ilyen folk hatásokban bővelkedő angolszász (londoni) zenekar, amit úgy szoktak címkézni, hogy indie-folk. Hál istennek ez a folk egy elég tág fogalom. Annyira tág, hogy amikor az ember meghallgatja ezt a lemezt, akkor eszébe sem jut. Mondjuk nekem a korábbi dolgaikról sem feltétlenül az volt az első gondolatom, hogy hoppá, de fincsi kis folk zene ez! Azt persze hozzá kell tennem, hogy elég fake Daughter rajongó vagyok. Jó tíz éve párszor meghallgattam az első lemezüket, és azóta kb semmi kapcsolatom nem volt velük. Most is csak egy szokásos péntek hajnali új zene hallgatáskor keveredett véletlenül elém az első kislemez a közelgő lemezről. Ez a dal annyira megtetszett, hogy úgy döntöttem, hogy akkor most várom a lemezt! Addig még jött két kislemez, és azok sem vették el a lelkedésem, sőt! Emlékszem, megjelenés napján reggel 9-re már kétszer végighallgattam a lemezt, és aznap még legalább egyszer lement. Nem hiába az jött ki a Spotify Wrappeden, hogy Hipnotizőr vagyok vagy mi, aki annyira koncentrált, hogy végighallgat egy lemezt! Mondjuk ez elég szomorú, hogy ide jutottunk, hogy ez egy külön, csodabogár, boomer kategória lett. Remélem van egy kategória a dalról-dalra ugrálóknak, azokat is megbélyegezve, mondjuk, hogy figyelemhiányosok! A Last fm szerint ezt a lemezt kb 12-szer hallgattam, és mivel megvettem lemezen, akkor ehhez hozzá lehet adni még vagy 10 hallgatást. Az legalább húsz meghallgatás, és ez még csak a 21. helyezett a listán! Mi lesz még itt, te jó isten! Na de vissza oda, hogy miért szeretem ezt a lemezt. A válasz nagyon egyszerű. Egyrészt eléggé karmolom az énekesnő/dalszerző Elena Tonra hangját. Nem az a típus, akire a Metal Hammerben azt mondanák, hogy ha odaadnák neki a telefonkönyvet, akkor azt is tökéletesen elénekelné, de nekem pont kurva jó. Amiért még szeretem a lemezt, hogy hangulatban tök sok helyen emlékeztetnek a dalok a hibátlan Slowdive visszatérő lemezre 2017-ből. Nem vagyok ilyen hangzás buzi, általában nem zavar, ha valami nem szól tökéletesen, de ezen az albumon érezni, hogy így kb minden másodperc tökéletesre van csiszolva, és ezért jár a taps. Ezt a lemezt nyugodt szívvel ajánlom Hipnotizőröknek, mert eléggé egyben van az egész, nincsenek unalmas részek. És persze ajánlom Figyelemhiányosoknak, mert vannak rajta csúcspontok. Mutatom!

22. Shame- Food For Worms

Az első Shame lemezt rengetget hallgattam. Mondanám, hogy rongyosra, de sajnos a streaming korában már ez is elveszett. De amúgy tényleg, iszonyú nagy kedvenc volt az a lemez, meg még mindig az igazából. Most ezzel lehet hülyeséget mondok, de vállalom, hogy emlékeim szerint ők voltak az egyik úttörői a nagy poszt-punk revivalnek, de nem ez fogott meg bennük, mert az, hogy poszt-punk nem feltétlenül hívószó nálam, hanem az, hogy az egyértelmű Fall hatások mellett felfedezni véltem ilyen Dischord Records hatásokat is. Az meg csak hab volt tortán, hogy olyan társadalmi és politikai kérdéseket feszegettek a szövegekben, amik szerintem is elég fontosak, szóval még ebben is hasonlítottak az általam imádott washingtoni harDCore zenekarokra. Nem sokkal a lemez megjelenése után láthattam volna őket Bécsben egy kis helyen, meg is volt a jegy, de egy héttel a koncert előtt lemondták, mert hogy a koncert napján Jools Holland legendás műsorában léptek fel inkább. Ott azért eléggé megorroltam rájuk. Ennyit a nagy lázadásról, fütyül egyet a brit közszolgálati, és már bokáznak is, a rajongók meg le vannak szarva! Ráadásul akkoriban az énekes arc még egész visszafogott volt, mert most már nekem nem kicsit too much. Kb már így default, hogy állandóan félmeztelen, pedig no offense, semmi cink, de én ezt a pohos felső testet nem mutogatnám! Szerintem a mondanivaló meg a dühös üzenetek pólóban is átjönnének. Na mindegy, nem vagyunk egyformák. Lehet hogy ilyenek miatt, de inkább azért, mert kurvára magasan volt a léc az első lemezzel, nekem a második lemez annyira nem jött be. A kritika amúgy szerette mondván, hogy még dühösebbek lettek meg még kísérletezgetősebbek, ami igaz is, de ezzel pont elvesztek a jó dalok, amivel tele volt az első lemez.

Kicsit le is tettem erről a zenekarról, szóval mérsékelten voltam lelkes, amikor az első kislemezt kiadták az új lemezről. Nem segített az sem, hogy a Six-Pack folytatta ezt a kísérletezős vonalat, úgyhogy nem voltak nagy reményeim az albummal kapcsolatban, de hát itt jött be, hogy mennyire fontos egy jó nyitódal! Most már nem tudom hány éve, de pénteken vannak a lemezmegjelenések (régen hétfőn voltak), és én minden péntek reggel 6-ra megyek a Hármashatár hegyre futni, és ehhez 4:40-kor kell kelni. Ez pont olyan szar, aminek hangzik. Mármint nem a futás, hanem a felkelés. A legtöbb péntek hajnalon egy-egy új lemez megjelenése tartja bennem a lelket, így volt ez a Shame lemezzel is. Gondoltam, lássuk, a hajnali kelésnél nem lehet szarabb, és hát nem is volt szarabb, sőt a nyitószám annyira jó volt, és annyira fellelkesített, hogy az azt követő Six-Pack itt már kifejezetten tetszett, és ez így ment végig az egész lemezen, és mivel a második legjobb szám szerintem a zárószám, így úgy fejeztem be, hogy ezt újból meg kell hallgatnom! Elég ügyes húzás! Amúgy az album nem visszatérés az általam imádott első a lemezhez, hanem a másodikon elővezetett zenei világ sokkal jobban előadva, szóval itt is vannak új területek, amik eddig nem voltak, meg itt is van düh meg méreg, de valahogy sikerült ezt úgy megoldani, hogy emlékszem is a dalokra. Lehet, hogy ezt már csak én mesélem be magamnak, de ez már nem is Dischord stílus sokszor, hanem egy kommerszebb, felhasználóbarátabb My War éra Black Flag. Így vagy úgy, kellemes meglepetés ez a lemez, de azért továbbra is a Songs Of Praise marad nekem a Shame lemez. Kb 1 hónapja felléptek itt Budapesten, de nem mentem, mert másnap reggel futás volt hajnalban a hegyen. Ahhoz, hogy ezt skippeljem, még egy ennél is sokkal jobb lemez kell.

23. Tennis- Pollen

Holnap lesz a Beat On The Brat 10 éves szülinapja, úgyhogy jöjjön egyből egy adekvát fun fact! A Tennist még BeatOnTheBrat Janeszka mutatta nekem olyan régen, hogy akkor még KereskedelmiBank Janeszka volt. Aki még sosem hallott erről a zenekarról, annak gyorsan elmondom, hogy amerikaiak és a zenekar gyakorlatilag egy házaspárból áll, akik úgy néznek ki, mint Richard Clayderman és Carina Di Angeli a Guldenburgok örökségéből. Amúgy halál jó arcok, nagy gördeszkások, az Instagramon szoktak ilyen videókat tolni, hogy koncertek előtt a parkolókban trükköznek. Abszolút real, semmi cink!

Kicsit bajban vagyok, mert mi a tökömet lehet írni egy új Tennis lemezről? Gyakorlatilag ugyanazt nyomják tizeniksz éve minimális változtatással, tökéletes, elképesztően fülbemászó, IGÉNYES popzenét. Ha most az Index fórum stoner topikjába írnék, akkor tuti benne lenne, hogy „hogy az oláh kurva anyám retkes, bűzös, túrós picsájába lehet ilyen tökéletes popdalokat írni????”. Csak ott mindig a riffekről írtak ilyeneket. Persze most hogy ezeket leírom, mindenki azt fogja hinni, hogy ez olyan zene, mint a FÁBIÁN JULI & THE ZOOHACKERS, de senki ne tegye! Amúgy szegény Fábián Juli, nyugodjon békében, igazából semmi bajom vele, de nem tehetek róla, mindig ő jut eszembe, amikor tökéletesen semleges liftzenével akarok példálózni, és a Tennis minden, csak nem ilyen zene. Igazából lehetne idegesítő ez a tökéletesség, ahogy megírják meg hangszerelik a számokat, de engem inkább megnyugtat a tudat, hogy egy új Tennis lemeznél sosem kell attól tartanom, hogy kísérleti fuvola opuszokat fogok hallani (megtörtént eset!!). Ha egyszer működik, hogy csodálatos szinti és gitárfutamok kíséretében arról énekelnek, hogy mennyire jó a házasságuk, és hogy milyen jól érzik magukat, akkor azon minek változtatni? Az is milyen menő, hogy a lemezt a pollenről nevezik el, és még egy dal is van róla, amiben persze a pollen inkább egy metafora arra, hogy az emberek ahelyett a szépet látnák, mindig a külső dolgokon aggódnak. Amúgy én is ilyen vagyok, csak nekem nem az van, hogy meglátok egy szép virágot, és akkor arra gondolok, hogy nagyszerű, mindjárt elönt a takony a virágportól, hanem pl. hogy hosszú idő után végre értelmezhető nagyságú hó esik a városban, és akkor nem az van, hogy nem tudok betelni a látványtól, hanem arra gondolok, hogy fasza, lehet havat lapátolni a ház előtt a járdán, meg, hogy geci szépek lesznek majd a random undorító barna hótömbök két hét múlva! Azért ma reggel fent a Hármashatár-hegy tényleg Winter Wonderland volt, és most kivételesen nem gondoltam arra, hogy ebből milyen undorító latyak és sár lesz! A Tennis büszke lett volna rám! Az ok, hogy csak 23. a listán ez a lemez, hogy a Tennisnek pont a tökéletessége a gyenge pontja. Mivel iszonyú fülbemászó, ezért nincsen az, hogy meg kell küzdeni érte, úgyhogy könnyebben el is felejti az ember. Azért jó volt megint elővenni és meghallgatni a poszt megírásához.

24. The Mountain Goats- Jenny From Thebes

Azon gondolkoztam ma, hogy állandóan puffogok azon, hogy Sajó Dávid bármiről ír kritikát, sosem bírja ki, hogy ne írjon benne magáról, aztán közben meg én is ezt csinálom. Mentségemre szóljon, hogy én ezt nem az ország egyik legnagyobb hírportálján csinálom, hanem egy sokkal menőbb helyen, a retisonic tumblren! Na akkor jöjjön egy kis klasszikus sajózás!

A Mountain Goatsot 2004-ben ismertette meg velem @mengisztu a Soulseek Igényes Zene Magyaroknak chat szobájában. Ezt a szobát én alapítottam egy sráccal, aki sajnos már nincs velünk, és elvileg egy nyílt, bárki számára elérhető szoba volt, de az esetek 99%-ban mindig ugyanaz 8-10 IRL haver volt ott. Nagy ritkán betévedt valaki, akit megtévesztett a szoba neve, aztán általában 10 perc múlva ki is lépett az elképesztő bullyingtól, amit kapott. Ami vicces, hogy volt egy-két ember, aki megragadt ott a zaklatások ellenére is, ezeket sosem értettem. Fun fact 1: a szoba a mai napig létezik, egy-két évente felnézek, de senki nincs ott.:( Na szóval itt ajánlotta mengisztu ezt a zenekart, méghozzá ezt a számot, ami azért mókás, mert ez egyáltalán nem mountain goats-os, viszont elérte, amit akart, felkeltette az érdeklődésem! Akkor már jópár éve működött a Goats, ami John Darnielle egyszemélyes lo-fi projektje volt. És amikor azt mondom, hogy lo-fi, akkor azt értsétek úgy, hogy LO-FI! A korai lemezekhez/kazettákhoz képest a magyar hálószoba-pop szcéna dolgai nagyzenekari mesterművek audiofil technikával felvéve! Ha mengisztu a korai dolgokkal próbálkozott volna, talán sosem szeretem meg a Mountain Goatsot, de szerencsére van egy csavar a sztoriban, mégpedig, hogy 2003-ra John Darnielle leszerződött egy viszonylag nagy kiadóhoz, kapott lóvét stúdióra, és még lettek zenésztársai is. Ez lett a Tallahassee c. lemez, ezen volt a szám, ami felkeltette az érdeklődésemet, és ez azóta is a kedvenc lemezem a Mountain Goatstól. Egy válásról szóló gyönyörű konceptalbum remekül idézhető szövegekkel, ami amúgy is Darnielle erőssége. Még egy kisebb sláger is lett róla, a No Children. Fun fact 2: egy-két éve ilyen trending dal lett a Tik-Tokon, még ilyen koreográfiát is csináltak hozzá a fiatalok! Na, és ezután a lemez után így nagyon megindult a szekér, Darnielle ilyen intézmény lett, kiadott három iszonyat jó lemezt három év alatt, de nem lassított, csak jött a többi lemez, én meg feladtam, nem bírtam a tempót. Mindig meghallgattam azért az aktuális lemezt egy ideig, és nem is tűntek rossznak, de mindig az volt bennem, hogy hé, még az előzőt sem dolgoztam fel, időt kérek! De nem volt idő, én meg elengedtem, és az utolsó egy-két lemezt már meg sem hallgattam.

Így jutunk el 2023 őszéhez, amikor egyik délelőtt a gyűlöletes levélszedéshez választottam volna valami zenét, és a Spotify feldobta ezt a lemezt, mint újdonság. Miért ne? Rossz biztos nem lesz, mert rossz Mountain Goats lemezt még nem hallottam. Meg olvastam, hogy gitározik meg vokálozik rajta Alicia Bognanno, akiről (SPOILER!!) még lesz szó a listában! És hát nem az, hogy nem volt rossz, hanem, hogy tök jó volt!! Bár a kezdetek óta sokat finomodott, gazdagodott a zenekar hangzása, de amennyi vonós meg fúvós ezen a lemezen van, engem is totál meglepett. Persze rengeteg vonós és fúvós sok zenében van van, szóval ez még nem lett volna le a lábamról, de itt tök ízlésesen elhelyezve a tök jó dalokban, amik pont addig tartanak, ameddig kell, szóval lehetőleg ne egy November Raint képzeljen el senki, hanem mint pl. a nyitószám. Azt hiszem, életem legjobb levélszedése volt, bár nem volt túl magasan a léc, de na. Szerintem már így elsőre tudtam dúdolgatni a dalokat, és tök jó kedvem lett a lemeztől, pedig a szövegek sokszor a szokásos nyomasztó témákról szólnak. Eleve a lemez címében szereplő Jenny egy ilyen visszatérő karakter a lemezeken, egy lecsúszott drogfüggő csaj Nyugat-Texasból. Most is tök sok kevésbé vidám dolgot csinál, még embert is öl. A legjobb, vagyis inkább a legváratlanabb pillanat az volt, amikor az utolsó számban megszólal a szoprán-szaxofon (legalábbis azt hiszem, hogy ez a szoprán-szaxofon), mintha valami régebbi Sting szám lenne, ami egyáltalán nem rossz dolog szvsz imho. Azóta sokszor meghallgattam ezt az albumot, és talán lehetne előrébb is a listán, de igazából nem tudom kit előzhetne be. Ez is jelzi, hogy innen már nem kispályás lemezek lesznek, hanem csupa igazi nagyágyú!!!

25. Squid- O Monolith

A Squidet hívják poszt-punknak, art-punknak meg még tuti egy csomó minden másnak. 2021-ben volt egy elég jó lemezük, amit bírtam eléggé, meg úgy általában a kritikák is. Viszonyítási pont lehet náluk a Black Country New Road meg a Black Midi, de nekem főleg a Talking Heads, ami eszembe jut. De tényleg, így amikor hallgatom, akár ezt a lemezt, akár az előzőt, mindig életem második munkahelye jut eszembe, a hévízi Napsugár Hotel (az első a keszthelyi tejüzem volt havi 3 900 Ft-ért). Mindjárt mondom, hogy jön össze a Napsugár meg a Talking Heads, és a Squid. 1991 nyarán dolgoztam a Napsugár hotelben londinerként. Ez egy olyan szálloda volt, ami két épületből állt. Volt egy limitáltan menő épület recepcióval, ahol szolgálatot teljesítettem, és ahová az osztrák, svájci meg német nyuggerek jöttek, és volt az egyáltalán nem menő szövetkezeti épület, ahová a magyarok jöttek. A magyarok nem nagyon jattoltak, szóval nem is nagyon segítettem nekik, meg nem is jártam át oda, csak ha nagyon muszáj volt. A szálloda igazgatója Keszthely későbbi szoci polgármestere volt, aki akkoriban munkaidőben német szinkronos kung-fu filmeket nézett az irodájában. Fun fact: a 2022-es választásokra a semmiből visszatért függetlenként, és elindult harmadik erőként! Szerintem ebbe kár volt pénzt ölnie a Fidesznek, mert így mittudomán 68%-kal nyertek, a mutatvány nélkül meg győztek volna 66-tal. Keszthely egy elképesztően szomorú, vérfideszes város. A 2002-es kampányban az egyik amúgy ilyen halál szerény gimis tanárnő leköpte a sétáló utcán kampányoló Szili Katalint. Mondjuk ez így utólag elég vicces. Na de vissza a Squidhez. A Napsugárban egy fiatalabb kollégám volt a recepciósok között, a többi mind vén fasz, a szüleim ismerősei, volt osztálytársai stb. Ez persze vicces, mert most csináltam egy gyors matekot, és arra jutottam, hogy kb 40 évesek lehettek, én meg most vagyok 47. Na mindegy, a fiatal kollégával szerettem a legjobban együtt dolgozni, egy alter prototípus volt, és állítása szerint Magyarország legnagyobb David Byrne és Talking Heads rajongója (egy korábbi posztban szerintem említettem ezt az arcot), így munkaidőben kurva sok ’Headset hallgattunk, és 15 évesen én meglehetősen IDEGBAJOS zenének gondoltam. Nem utáltam, csak sokszor zavart, hogy van egy ilyen jó téma, és akkor hirtelen bejön valami kakofonikus, disszonáns rész, amit akkor úgy éltem meg, hogy ELBASSZA a számot. Na, és a Squiddel kapcsolatban is hasonló élményeim vannak, csak ma már nyilván nem azt gondolom, hogy na ez a szám el van baszva úgy ahogy van, amikor átvált egy nehezen dudolható részbe. Ennyi a nagy összefüggés!

Már az első lemeznek is témája volt az elidegenedés és az embertelenedés, itt az újon ez hatványozottan igaz. Lehet, hogy ez egy ilyen önbeteljesítő lemez, de én a legjobban akkor szerettem hallgatni, amikor esténként magányosan a Füredi úti lakótelepen sétáltam amíg a gyerek karatén volt, és akkor tényleg mindent elidegenedettnek és embertelennek láttam. Szerintem ez a lemez egy verőfényes normafás sétánál is ezt hozná ki belőlem. Mondják, hogy változott a zenekar hangzása az első lemez óta, de nekem kb ugyanaz a hangulat, csak a számok lettek kicsit hosszabbak és összetettebbek, meg a színvonal lett egységesebb. Igazából az összes szám tök oké, valamelyik azért okébb a többinél, egyedül a harmadik szám, a Siphon Song, ami szerintem túl vontatott, meg is töri kicsit a lemez lendületét. Sokkal jobban működne lemezzáró dalként, de arra meg van egy sokkal jobb, az egyik kedvencem, a meglehetősen hosszú és hülye című If You Had Seen The Bull’s Swimming Attempts You Would Have Stayed Away. Aki szereti a Talking Headset meg ezt az új poszt-punk vonalat, annak nyugodt szívvel ajánlom ezt a lemezt, meg úgy általában mindenkinek, aki, mint én, imád sötétben, ködben panelek között mászkálni.

26. Arlo Parks- My Soft Machine

Durva, hogy épp hogy felfér a listára, ráadásul csak amiatt, hogy elbasztam a számolást. A 25-ös listáról pont lemaradt volna. És sajnos nem az van, hogy milyen durva basszus, hogy ilyen kurva jó lemez, és csak 26., hanem hogy milyen durva, hogy egy lemezt ennyire vártam, és csak könyörületből lett 26.! És nem, nem azért könyörültem meg rajta, mert nő, meg fekete, meg ráadásul még LMBTQ is, hanem azért, mert igazából nem rossz lemez ez, csak hát az első lemezzel kurva magasra került a léc. Ezen az új albumon sajna nincs egy Black Dog sem, ami szvsz imho az egyik legszebb szám volt, amit a covidos, karanténos nyomor szült. Én így amúgy megértem, hogy vannak emberek, mint talliannmiklos, akik így lubickoltak az elzáráskor, de azt is simán megértem, ha valakit meg kurva szarul érintett az egész. Én valahol a kettő között voltam, nem is zavart annyira, de azért kurvára örültem, hogy vége lett. Emlékszem, milyen jó volt, amikor a Központ előtt először újból gengeltünk, pedig a féreg Niedermüller emberei egy idő után bezavartak az utcáról. :( Na mindegy, ez kurvára nem tartozik a tárgyhoz, csak azt akartam mondani, hogy az előző Arlo lemez tele volt kurva jó számokkal, ez meg nincs tele.

Pedig nem indult rosszul a történet, mert az első két single a lemezről (az Impurities meg a Weightless) ígéretes volt, de már itt is feltűnt, hogy az első lemez fasza élő hangszeres hangzását felváltotta ez a kicsit műanyag, túlgondolt, dobgépes cucc, de azt gondoltam, hogy ezek a slágerek, kell egy kicsit rádióbarátabb megközelítés. Aztán amikor kijött a lemez, rájöttem, hogy ezek a számok nem a kivételek, hanem a többség. És ez amúgy nem lenne baj, ha az lenne, hogy a számok egyébként kurva jók, de hiába hallgattam végig a lemezt, csak nem akart jönni egy húha érzés, mint ami anno a Hurt, a Caroline vagy a már az előbb említett Black Dog volt. Pedig még egy obligát Phoebe Bridgers feat is van a lemezen. Kár, hogy Phoebeből kb semmi nem hallatszik az egyébként a lemez jobb pillanatai közé tartozó Pegasusban. A legjobban úgy tudnám megfogalmazni a két lemez közötti különbséget, hogy míg az elsőn volt pár kurva jó szám, és egy rakat simán jó, addig ezen van jópár simán jó, meg pár háttérzene. Nem meglepő módon a pár simán jó szám az, amelyiknek a hangzása hajaz az első lemezére. Persze simán lehet, hogy csak én agyalom túl ezt a hangzás kérdést, vagy csak nekem nincs hangulatom egy trip-hop lemezhez 2023-ban.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy amíg ezt írtam, közben hallgattam a lemezt, és talán egy kicsit igazságtalan ez a 26. hely, mert végülis csak az utolsó négy számnál éreztem, hogy nem tart sehová, de legyen ez a helyezés egy figyelmeztetés Arlonak, mint amikor Veszéjes Áron csak a negyedik lett a 2009-es cool listen! Hajrá, Arlo, hajrá Magyarország!