öntudatlan

Érdekes ez az érzés,

Folytogató.

Szemem előtt lejátszódó,

Meg sem történt emlék.

Látom magam előtt a képet,

Undorító.

Ahogy kezdeben ott lóg,

Engem már nem is szeretsz.

Csak mások után nézel,

Lehangoló.

Mégiscsak a semmiről szól,

De már én sem hiszem el.

Ahogy csakis ő utánuk lépsz,

Felháborító.

Ezért inkább eltollak magamtól,

Őszintének lenni mindig nagyon szép volt,

Főleg mikor az egész világ neked bókolt.

Jólesett az a rengeteg kellemes simogatás,

Még ha tudtad is, hogy a nagy része hazugság.

Nem akartad észre venni, mikor csaptak be,

A romlott emberek pedig folyton átvertek,

Etettek a visszautasíthatatlan hamissággal,

Szép lassan azért te is megteltél haraggal.

Vörös szemeid előtt feltárult a gaz világ,

Olyan, mintha egy hosszú nap után kezembe vennélek,

Kicsit elmosolyodva enyhén elbillentenélek,

Hallanám ahogy a jégkockák csontodhoz vergődnek,

Majd gyengéden száraz ajkaimhoz emellek.

Szememet behunyva érzem friss lehelleted,

Szinte érzem, ahogy tenyered az arcomra teszed,

Orrunk összeér egy picit, valamennyire,

Majd torkomat erősen csípve csobogsz le,

Akárcsak a keserű érzelmek benned és bennem,

Hogy nem rád gondolok,

Néha nehéz homokvárat építeni

Jó érzés a könnyeidben úszni,

És folyamatosan őrá gondolni,

Miközben ő teljesen másra gondol,

Hiszen ő, neki mindig is fontosabb volt.

A tüdőd a nyomástól összeszorúl,

Közben neki mosolya egyre feljebb húz,

Miközben másokkal élvezi a létet,

De közben azért neked mondja, hogy szeret.

Annyira sajnálod, hogy hiszen ő egyedül van,

De az hogy bennem a hiány már szétlobban,

Csak egy újabb írritáló mondatom,

Úgysem jelent semmit, mert te mindig jobban tudod.

Én is annyira sajnálom szegényt,

Ezért oda is kéne dobjalak elé,

Hezitálás nélkül egyet érteni,

Vannak olyan csodálatos napok,

Amiktől néha teljesen elolvadok.

A hideg jégkocka ami oly régóta vagyok,

Talán lassan kicsit odébb csúszott,

És a gleccser helyett egy patakban landolt.

Miközben folyok az árral csak úgy tovább,

Lebomlik rólam az a kemény, külső lánc.

Testem ugyanaz, mint a vad hullám,

Tömérdek víz folyik egyetlen cél után,

A partra loccsanás lesz a végső csapás.

Túl sok idegen dolog fog érni hirtelen,

Az egész világ teljesen új lesz nekem.

Boldogan párolgok majd a parton, örömmel,

Amíg aztán újra a felhők felett nem leszek,

Néha megéri harcolni,

Egy dologért nagyon hajtani,

Boldogan a kezeidben tartani,

Minden pillanatot ugyanilyennek kívánni,

Majd mikor örömkönnyeid folynak,

S lassan már borússá válnak,

Azt kívánod bárcsak ne így akartad volna,

Mert boldogságod elfolyóban van,

Vehetsz új ruhákat mindennap,

Kitörölheted az összes fotódat,

Levághatod és átfestheted a hajad,

Elköltözhetsz egy teljesen új városba,

Végtelen feketeségben úszó halvány fehér folt,

Füstben lebegő füstből készült maradványok,

Meddig akartok ti még a világ mellett maradni,

Az egész univerzumot szorosan átölelni?

Szabályosan keringtek mindennap, ugyanarra,

Az életet teljesen monotonon felfogva,

Csupán addig, amíg egyszer csak vége nem lesz,

Hiszen egyszer minden csillag fénye elvesz.

Az univerzum szabályos, ezért az élet is ilyen,

Hiszen az univerzum nélkül nem is lehetne;

A végtelen űr, a szabályos bolygók, a mulandó csillagok,