Galgóczi Erzsébet 50 éves korában a Kádár-rendszer kulturális elitjéhez tartozott, két évvel korábban kapta meg a Kossuth-díjat, háromszoros József Attila-díjas volt, párttag, ráadásul országgyűlési képviselő is. 1980-ban megjelent, Törvényen belül című kisregénye ezért is számított duplán tabudöntőnek. A történet nemcsak a kommunista rezsimekben jellemző, mindent átszövő elnyomást mutatta meg, de egyben ez volt az első nyíltan leszbikus témájú szerelmes regény is. Noha a kritika a könyvnek erről az aspektusáról csak szőrmentén mert írni, a mű sokak számára először mutatta meg, hogy két azonos nemű ember szerelme ugyanolyan felemelő és fájdalmas, mint minden szerelem. A szerzőről ennél jóval kevesebben tudták, hogy maga is egy nővel él együtt: élettársa az ország legismertebb színésznője, Gobbi Hilda volt. A vonzalmaival évtizedeken át küzdő írónő vele élhette át először a beteljesült szerelem élményét.
Nyolcgyermekes, szegényparaszti családból származott, de könyveket szerető apjának fontos volt, hogy érdeklődő lánya iskolába járjon. A háború alatt vették fel gimnáziumba, de már a kommunizmus megszilárdulásának évében érettségizett. Ő maga is hitt az új világ ígéretében: bölcsészkari tanulmányait megszakítva vasesztergályosnak állt, majd miután megnyert egy irodalmi pályázatot, a Színművészeti Főiskola dramaturg szakán folytatta tanulmányait. Akkor csalódott először a rendszerben, amikor szülőfalujában, Ménfőcsanakon megtapasztalta, milyen túlkapásokat követnek el a beszolgáltatásokat felügyelő pártkorifeusok. Rákosinak írt panaszos levelét válasz nélkül hagyták, a témában írt riportjáért meghurcolták. Épp akkor tapasztalta meg, hogy valami nincs rendben a rendszerrel, amikor rájött: vele sem minden működik szabályosan.
Gyerekkori barátnőjének küldött leveleiből szinte naplószerűen bontakozik ki a szexuális orientációjával szembesülő lány belső drámája. 21 évesen még arról írt, hogy „talán” szerelmes egy férfi tanárába, két évvel később már ijedten vette észre magán, hogy valójában a nők érdeklik. Kóros elfajzásnak gondolta vonzalmait, rendszeresen sírógörcsök törtek rá a főiskolán is. Pszichiáterhez fordult, aki a korban szokásos megoldást javasolta: „azt mondta, menjek férjhez vagy legalábbis keressek szeretőt, különben két év múlva hisztériás idegroncs, vagy ... vagy olyan leszek, amiről beszéltem neked. (Nem akarom kiírni, nem tudom mi van veled, hátha mégis más kezébe kerül ez a levél, de érted, ugye.)” Az 50-es évek Magyarországán nemcsak betegségnek tekintették a homoszexualitást, de bűncselekménynek is. A fiatal diáklány mindenáron meg akart gyógyulni, akár boldogsága árán is. „Boldogság nélkül még nagyon boldogan el lehet éldegélni – írta kétségbeesetten. – (...) Én nem akarok betegen élni! (...) A mi társadalmunknak nincs szüksége dekadens művészekre! De túl minden szűk irodalmi szemponton – én magam gyűlölöm ezt a betegséget, annyira, hogy ha egy testrészem volna ez a hajlam, vagy micsoda, kioperáltatnám magamból. És tele van az életem örvénnyel. Nők – undorító dolog, de így van – akik rajonganak értem. S ki áll jót értem? A szervezetemért? Legyek hisztériás idegroncs?”
Amikor konstatálta, hogy egy diáklány tetszik neki, undort érzett saját maga iránt, és attól félt, idegei lassanként tényleg felmondják a szolgálatot. 1953-ban újra orvosi segítséget kért. Kezelőorvosa úgy találta, szervezete bizonyára túl sok férfihormont termel, ezért injekciókúrát javasolt, valamint „többszöri szülést” ajánlott. Hajlott rá, hogy elfogadja ezt a megoldást, miközben attól is tartott, hogy a hormonkezeléstől megváltozik majd a személyisége, hogy elveszíti egyetlen képességét, amit becsült magában: az írás tehetségét. Ekkor már sorra jelentek meg irodalmi riportjai, kiadták első novelláskötetét is. „Ha az akaratomon múlik, meg fogok gyógyulni – reménykedett. – Ha a hormonjaimon és a sejtjeimen, akkor ugyebár nem biztos – de az mindenképpen biztos, hogy addig nem fogok meghalni, míg meg nem írom a legszebbet, amit meg akarok írni.”
Szándékosan elszigetelte magát kortársaitól, önkéntes magányban a munkájának élt. 1957-től a filmgyárban kapott munkát, a téeszek világáról írt riportja azonban túl pontosan mutatta be a problémákat, ezért sohasem született belőle film. Kudarcai letörték, sötét hangulatát csak fokozta, hogy egyre biztosabb lett benne: „betegsége” nem fog elmúlni. A legrosszabb pillanatban érkezett barátnőjének levele, aki türelmetlenül arra szólította fel: szedje össze magát, és zárja le komplexusait. Elkeseredetten válaszolt: „Az egyik ember púppal születik, a másik ember tüdővészre való hajlammal, a harmadik pedig ilyen fájdalmas betegséggel, amit jobb híján dekadenciának lehet nevezni – az nyilván nem jutna eszedbe, hogy az első kettőt kigúnyold vagy elítéld, a harmadikkal miért teszed?” Levelezésük megszakadt, Galgóczi csak egy év múlva küldte el a konklúziót: „27 és fél éves vagyok, s eljutottam odáig, hogy tudomással vegyem önmagamat. Nem vagyok egészséges ember. Nemcsak azért, mert homoszexuális vagyok – bár ez önmagában is determinálja az embert, magányos jelenét és perspektívátlan jövőjét – hanem mert tényleg skizofréniás vagyok.”
A szembenézés nem hozott megkönnyebbülést. Galgóczi Erzsébet úgy érezte, emberi és írói élete mélypontjára jutott. Állása nem volt, alkalmi bevételekből és otthonról küldött élelmiszercsomagokból élt. „A ruháim leszakadtak rólam, s ami még nem, azok a zálogházban vannak – sorolta gyötrelmeit. – Főtt ételt hetekig nem eszem, legfeljebb teát. (...) Megint reménytelenül epekedem, mert sajnos szerelem nélkül éppúgy nem tudok élni, mint Stendhal.” Párkapcsolatai rövid ideig tartottak, alkalmi barátnőivel titokban, bujkálva kellett találkoznia. Mindez magánéleti tragédiába is torkolt. Szerelemes lett egy férjes asszonyba, aki érzéseit ugyan nem viszonozta, de nem is utasította el határozottan. Az asszony férje tudomást szerzett a dologról, és szolgálati fegyverével rálőtt a feleségére, aki egy életre megrokkant. A férj börtönbe került, a feleség pedig soha többé nem akarta látni az írónőt. Mindezek együttesen járultak hozzá ahhoz, hogy Galgóczi Erzsébet 1959-ig háromszor is öngyilkosságot kísérelt meg. Csak ezután döntött: „Amikor '59-ben sem sikerült és életben maradtam, azt mondtam, vagy író leszel, vagy a vonat alá fekszel, – elvállaltam a saját sorsomat.”
Galgóczi a 60-as évek elejére vált az olvasók körében népszerű, a rezsim által elismert íróvá. Félúton című regénye megjelenése után, 1962-ben kapta meg először a József Attila-díjat, amit újabb könyvek és elismerések sorozata követett. Novelláiban megjelent a két nő közötti szerelem témája is – először a szocialista Magyarországon. Hamis tanú című elbeszélésében két lány kamaszszerelme a téma, de más írásokban is tetten érhető a motívum, hol egy öngyilkosságra vágyó szereplő szorongásaiban, hol egy zsarolható bűnös életében. A rendszer természetesen nem ezért halmozta el díjakkal, hanem a hiteles társadalomábrázolásáért. Ezek az írások mai szemmel sem sematikus szocializmus-apológiák: Galgóczi Erzsébet úgy volt a konszolidálódó Kádár-rezsim elkötelezett híve, hogy őszinte kritikusa is tudott lenni. Ebben nagyon hasonlított a nála 17 évvel idősebb színésznőre, Gobbi Hildára.
A 60-as években már ismerték egymást: a színésznő ekkor játszott az írónő Aknamező című elbeszéléséből készített tévéfilmben. Nem tudjuk, pontosan mikor alakult ki köztük szerelem – annyi biztos, hogy 1976-tól éltek együtt. Gobbi teljesen máshogy élte meg saját leszbikusságát, mint Galgóczi. Nem törődött vele, hogy szembe megy az általános társadalmi normákkal, és a hivatalos „szocialista erkölccsel”: a legprűdebb 50-es években is nyíltan udvarolt nőknek. Minden bizonnyal ő vette észre először Galgóczit, és ő kezdeményezte viszonyukat.
Az apai ágon olasz származású, polgári jómódban felnőtt színésznő az élet minden területén fütyült az elvárásokra. A világháború előtt illegális kommunista, a háborúban antifasiszta ellenálló és bátor embermentő volt. Korán ráébredt másságára: fiatal színinövendékként egy éven át volt egy prostituált szeretője. A létező szocializmusban sem volt konformista: bár a rendszer híve volt, 1956 után nem újította meg párttagságát, az állami vezetőkkel való jó kapcsolatát arra használta ki, hogy rászoruló művésztársain segítsen vagy fontos közügyeket karoljon fel. Sosem volt szép színésznő, kezdetben fiú-, majd igen fiatalon öregasszony-szerepeket osztottak rá, ezeket megrendítő hitelességgel tudta eljátszani. A civil életben többnyire férfiruhában járt, saját magát pedig „pasasként” emlegette. Magától értetődő bátorsággal ismerkedett nőkkel. Bár az azonos neműek kapcsolata 1961-ig bűncselekménynek számított, ő jóval ezelőtt kitartó udvarlással meghódította az arisztokratikus szépségű Temessy Hédi színésznőt, akinek egyébként férje és gyereke is volt.
Mialatt Galgóczi Erzsébet saját identitásával küzdött, Gobbi budai villájába költöztette választottját. Igazi régivágású gentlemanként viselkedett a szerelemben: kedvesének minden premieren száz szál vörös rózsát küldött az öltözőjébe. Főnöke és egykori barátja, Major Tamás egy idő után nem tűrte tovább a nyílt normasértést: Gobbit renitens életmódja miatt kirúgta a Nemzeti Színházból. A két színésznő hosszú távra tervezte közös életét. Egy fellépésből hazafelé tartva megálltak ölelkezni, és megláttak egy telket a Dunakanyarban, amit Gobbi azonnal megvásárolt, hogy ott építse fel szerelmi fészküket. Ezután jelent meg a színen Galgóczi Erzsébet, Gobbi Hilda pedig hamarosan elhagyta élettársát.
Nem tudjuk, mi lobbantotta lángra a szerelmet, de a rendszerhű, mégis igazságkereső művészek intellektuálisan is összetartoztak. Galgóczi ráadásul először tapasztalhatta meg az összetartozás felszabadító erejét. Ha nem is ország-világ előtt, de legalább a művészvilágban végre az írónő is felvállalhatta önmagát. Gobbi nemcsak nagy szabadságot biztosított számára, hanem polgári életet is. Nem költöztek teljesen össze, az írónő külön lakásban élt, amit kedvese rendezett be a számára, de sok időt töltöttek a színésznő villájában – aminek felső emeletén az elhagyott Temessy Hédi lakott, külön lakásban. Csak az írónő naplóiból tudhatnánk meg, hogy betegség- és bűntudata teljesen elmúlt-e, de ezeket örökösei nem tették kutathatóvá.
A szerelem közös alkotómunkát is eredményezett: Galgóczi tévéjátékok sorozatát írta, amelyekben kifejezetten Gobbi számára álmodott főszerepeket. A bemutatókon, író-olvasó találkozókon gyakran együtt jelentek meg, – bár a beavatottakon kívül senkinek sem tűnt fel, hogy a magánéletben is együvé tartoznak. Ma is nehéz eldönteni, hogy az 1982-es Bolondnagysága című film kritikusa a bennfentesek vagy a tudatlan szemlélők közé tartozott-e, amikor így írt: „Gobbi Hilda szereti Galgóczi Erzsébetet. Sőt, érti is, bár művészről lévén szó, ez természetes tulajdonság.” A színésznő is segítette társa pályáját. Ő intézte el, hogy az 50-es évek koncepciós pereiről készített regénye, a Vidravas megalapozásához az egykori hírhedt ávós vezető, Péter Gábor interjút adjon Galgóczinak. Nélküle valószínűleg nem vállalta volna el az írónő szülőföldje országgyűlési képviselői tisztségét sem.
A Vidravashoz hasonló mély rendszerkritika jellemzi az írónő 1980-ban megjelent, Törvényen belül című kisregényét is. A felkavaró szerelmi történet erősen épít Galgóczi fájdalmas emlékeire. Az újságíró Éva és kolleganője, Lívia egymásba szeretnek, majd Lívia katonatiszt férje féltékenységében rálő a felségére, aki megbénul, Évát pedig külföldre szökés közben lelövik a határőrök. Szerelmük történetét az ügyüket feltárni kívánó rendőr rakja össze Éva hátrahagyott jegyzeteiből. A kisregényből két évvel később Makk Károly rendezett felejthetetlen filmet Egymásra nézve címmel. Az írásnak és a filmnek külföldön is nagy visszhangja támadt. Galgóczit meghívták a meleg írók és művészek stockholmi konferenciájára. Nem ment el, az alkotásain kívül nem volt mondanivalója a témáról.
Gobbi Hilda ekkor már országos intézménynek számított, mindenki örök életűnek gondolta. Amikor rákot diagnosztizáltak nála, úgy tett, mintha a betegség nem létezne: továbbra is dohányzott, konyakozott, éjszakázott. Végrendeletében élettársát nevezte meg örököseként. 1988-ban 75 évesen halt meg – kora egyik legnagyobb színművészeként, a kulturális élet megkerülhetetlen szervezőjeként búcsúztatták. Galgóczi Erzsébet visszavonult a nyilvánosságtól. Nagyon bántotta, hogy egy újságcikkben azzal vádolták, nem gondoskodott megfelelően Gobbi két, gyerekként nevelt kutyájáról. Egy barátjának azt mondta, mindenképpen válaszolni fog a vádakra. Erre már nem került sor. Ágynak esett, a családja jobbnak látta hazavinni szülőfalujába. Két nappal később itt halt meg szívinfarktusban, egy évvel szerelme után. 59 éves volt.
dailybridgerton
turnnoffyourmind
izzy806
titsay
