...

a boldogító nem-et

míg te várod az örökkét

de pont annyira értékelsz

mint azt a darab kavicsot

a mellkasom nem emelkedett többé.

mikor elengedtél egyszerre lettem szabad

de darabokra hulltam.

mire kaptam újra levegőt

összeestem a kimerültségtől.

Fáztam és nem adott meleget senki, pedig a szememből ömlő könnyek könyörögtek a segítségért. Néha meglátogatsz és ígérsz nekem minden jót, de a végén csak az elsuhanó alakodra leszek figyelmes. Így tanultam meg csalódni.

Időnként visszataláltál hozzám és próbáltál úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Ilyenkor mindig elmeséltem neked, hogy lettek új barátaim akikkel sokat szoktunk játszani. Te nem játszottál velem ezért úgy gondoltam, mi nem vagyunk barátok. Így veszítettem el az első embert.

Amikor valamit elrontottam, kedves szavak helyett dühösen kiabálni kezdtél. Ezek után mindent kétszer gondoltam meg és féltem cselekedni. Így alakult ki bennem szorongás.

Kiabálsz velem és én sírva rohanok a szobámba megértő karokra várva, de a segítség sosem érkezik meg. Lehunyom a szemem és csak annyit kérek: mielőtt elmegyek, mosolyogj rám egyszer kedvesen.

és minden egyes alkalommal

amikor meg akartalak érinteni

elfutottál.

már felismerem:

ha belepusztulok

sem érhetlek el

mínusz 250 hajszál

mínusz 2 kilogramm

de anya gyanakvó mondatai, muszáj megennem

rohannék a mosdóba, de nem tehetem, hisz hallja

sokszor mégis sikerül megúszni.

combjaim között egyre nagyobb a távolság, mintha haragudnának egymásra

csend van, hallani szívem dobogását

lélegzetem felgyorsult, nehezen jutok levegőhöz

már szinte kapkodom utána

a torkom elszorul, görcsben az egész testem

remegek és fázom

könnyeim áztatják a párnám

az irányítást már rég elvesztettem, magatehetetlen vagyok

szívem egyre gyorsabban ver, néha kihagy pár ütemet

próbálja nem feladni, de sokáig ő sem bírja

küzd, de tudja semmi értelme

csak vár és vár

hogy mire?

Én soha nem voltam őszinte senkihez.

de mi van

ha itt az ideje