Kalandra fel!

Nos, mivel Zsófi minden egyes beszélgetésünk alkalmával, amolyan mentál terrorként megemlíti, hogy „nahát, milyen jó az új blog bejegyzésed!”, ezt most neki ajánlom meleg baráti szeretettel, annak fényében, hogy egy hét múlva ilyenkor már Amszterdam utcáin lődörgünk, passzívan belélegezve a füves cigik jellegzetes bűzét.

Sejtelmem sincs, hogy németországi életem melyik epizódjánál ragadtam le és miért, úgyhogy a teljesség igénye nélkül megpróbálom leírni mi is történt az elmúlt öt (ÖT??? kerekítsünk inkább lefelé négyre) hónapban és hogyan is viselem utolsó két hónapomat a hideg, esős nyarú Westerkappelnben. És környékén.

Szóval kanyarodjunk vissza egészen márciusig, egészen pontosan az utolsó napjára, amikor is a Mädchenkreis-zal bevettük Brémát, de leginkább a Primarkot. A Mädchenkreis, lényegében a lányos buli megfelelője; a környékbeli Jugendzentrumok hölgy vezetőinek elitalakulata, akik minden évben elmennek együtt kirándulni, valamennyi lányt maguk mellé csapva a saját centrumukból. Mivel mi éppen nem bővelkedünk lányokban, egy darab jelentkezett a novemberben tervezett, háromnapos hamburgi útból, egynapos brémai shoppingtúrává változott programra, és hála az Égnek, én voltam a kísérő. Igazából örültem neki, mert werseni kollégám, Aileen is velünk jött, három csudijó lánnyal, akiket Franzi is ismert, úgyhogy lényegében kávézáson, vásárláson kívül nem sok dolgom volt aznap. Ellátogattunk a brémai csodák palotájába, ami ötször nagyobb volt, új információkat nem nagyon tudtam meg, azt leszámítva, hogy a mentális életkorom 71, amihez képest valljuk be, sokkal jobban tartom magam. A kötelező kulturprogram után pedig bevetettük magunkat a plázába, hogy az egész havi fizetésemet ruhákra és táskákra költhessem. Ja, hivatalosan ezen a programon találkoztam utoljára az idióta ex-tutorommal, Lisával, aki pontosan annyira volt hasznos számomra az év alatt, mint amennyire hasznos egy bicikli egy fókának. Persze, búcsúzáskor mondtuk, hogy majd beszélünk, meg blabla, bármi problémám van, írjak nyugodtan, hát kösz szépen. Ajándékba kaptam tőle egy kis főzőkönyvet, aminek az összes receptjét terveztem kipróbálni az év során, de természetesen egynél tovább nem jutottam. A konyha továbbra sem nekem való. Minden esetre kedves volt tőle.  

Valamikor ezidő tájban kirándultunk el Vikivel Enschedébe, a kis holland városba, ahová még ingyenesen utazhattunk az átlag ember által megfizethetetlen bérletünkkel. Szerintem Hollandia az egyetlen hely a földön, ahol templomokon meleg zászlók lógnak, emellett azonban az átlagos kellemességen kívül sok mindent nem tudott felmutatni a város. Ja, pontosan itt szórtam el pofátlanul az Európai Unió pénzét egy teljesen új, tavaszi kollekcióra, amit a mai napig nem tudtam felvenni, lévén, hogy Németországnak ezen a felén a nyár szigorúan két hétre korlátozódik. És arra a két hétre egyelőre még türelmesen várunk.

Áprilisban voltam aztán megint Berlinben. Számomra megunhatatlan a város, már majdnem minden évszakban jártam benne, egyszer már csak ősszel kéne odautaznom, biztos vagyok benne, hogy akkor is teljesen más arcát mutatná. Bár tudom, hogy otthon is elég szar manapság az időjárás, de megemlíteném, hogy Berlinből, április huszonnegyedikén, hóban buszoztam haza.

Amíg én Berlinben lógattam a lábamat, beköltözött hozzánk egy szír minicsalád, vagyis egy apuka meg a fia. Igazából a problémám nekem nem velük volt, hanem a ténnyel, hogy egyszerűen a mi megkérdezésünk nélkül beköltöztetnek embereket a házba. Semmi, de semmi gondunk nincs velük, a mai napig, bár azt hiszem Viki nevében is mondhatom, hogy a Ramadán havát mindannyian megszenvedtük, és a kisfiú unatkozós idejével sem tudunk nagyon mit kezdeni, valamit a konyhát sem takarítják annyira, bár Manon-t még mindig nem körözik le. A nyelvi kommunikáció teljességgel reménytelen, bár a kisfiú relatíve megérti amit mondunk neki németül, apuka továbbra is csak angol szavakkal kommunikál, amiknek az összefüggését vagy megérti az ember, vagy nem. Én pont nem szoktam, pedig esküszöm, nagyon, de nagyon igyekszem.

Mindegyik hónap közül egyértelműen a május volt a legsűrűbb hónapom.

Kezdve ugye május elsejével, a munka ünnepével, amit a németek egészen sajátosan ünnepelnek, legalábbis szerintem. Elképesztő amúgy, hogy a fene nézné ki belőlük, de baromi nagy bulis népségről beszélünk, akkor is, ha nincs ünnepelnivaló, de akkor meg pláne, ha van. A május elsejét németék úgy ünneplik, hogy fognak egy kis kocsit, amibe normál esetben a gyerekeket pakolják, vagy maga a pulya húzza maga után, telirakják sörrel, meg rádióval és zeneboxszal. Üvölt a népnemzeti zene, amire még a már délben részeg németek egy-két oktávval rá is kontráznak, és családostul vagy csoportosan, vagy családostul csoportosan elindulnak a legközelebbi erdő felé. Hogy ott konkrétan mit csinálnak, nem tudom, bár gyanítom vedelnek, kiabálnak, isznak és énekelnek, de az odáig tartó út egészen elképesztő volt. Éppen a Ferienspaßra tervezett biciklitúrám útvonalát próbáltam előre begyakorolni (ez a mai napig nincs meg, mert elkallódtam az erdőben és örültem, hogy hazataláltam, meg biciklizni is utálok), miközben boldog, boldogtalan rám köszönt, sörrel kínált, meg a lehetőséggel, hogy menjek bulizni velük. Érdekes, hogy amúgy a tényleg eléggé zárt németek mennyire szociálissá válnak két kör sör után. Minden esetre vicces volt.

Rákövetkező hétre Vikivel elkirándultunk Düsseldorfba. Teljesen véletlenül böktünk rá, csak mert nem volt olcsó repjegy Angliába, és Lipcsében sem sikerült szállást foglalnunk. Úgy esett a történet, hogy a belga is bejelentkezett arra a hétvégére, úgyhogy, mint igaz nagyvilági emberek, Düsseldorfban találkoztunk össze. Nagyon, nagyon szép város. Azt hiszem, Berlin után talán Düsseldorf volt a legnagyobb hatással rám, pedig látványosságból maximum, ha kettő van benne. Mégis valahogyan olyan atmoszférája volt, hogy biztos volta benne; Düsseldorfot nem meglátogatni kell, Düsseldorfban élni kell. Mi pedig megpróbáltuk kihasználni a háromnapnyi időt. Nagyon, nagyon klassz volt, bár a folyamatos németben kicsit elfáradtunk, így alig vártuk, hogy Francois elhúzzon végre. Düsseldorfban találtunk egy magyar éttermet, ami egy simogatás volt a gyomromnak, olyan finomat már nagyon régen nem ettem. Amúgy az egész városnak volt egy kis amerikai feelingje; este a Rajna partján ücsörögtünk, koktéloztunk és tunéziaiak egy vidám csoportjával spannoltunk össze. Jól éreztem magam nagyon, igazán hiányzik az a város.

Ezután családom háromötöd része jött meglátogatni. Nagyon furcsa, hogy itt voltak, de nagyon örültem neki. Körbejártuk a környéket, megnéztük Münstert, Osnabrücköt, Westerkappeln Cityt, Brémát és elkirándultunk egy napra Amszterdamba is, mert az innen nincs annyira messze. Igyekeztem jó vendéglátó lenni, annak ellenére is, hogy fogalmam sem volt, hogy a Heger Tor miért Heger Tor, és a münsteri tavat sem sikerült megtalálnom (pedig éreztem, hogy jó úton járunk!). Minden esetre jól sült el a kirándulás, én legalábbis úgy érzem, és úgy láttam, hogy a többieknek is tetszett a hely, ahol élek. Meg a környéke. Meg Amszterdam is. Utóbbit jó volt kicsit felfedezni, mielőtt Zsófival és a csajokkal ott találkozunk, mert így legalább nem leszek annyira anyátlan. Amúgy Amszterdam nagyon tetszett, nagyon megérintett az a város, kifejezetten úgy éreztem, mint Düsseldorf és Berlin kapcsán is, hogy egészen az enyém, alig várom, hogy visszamenjek.

Van/volt pár ismerősöm Rostockban, egyikük egy dán lány, Michelle, akivel Berlin óta beszéltem párszor, bár főleg a februári szemináriumon barátkoztunk össze, és mint utólag kiderült végtelenül utálta az egész projektjét, meg az egész szituációt és azt tervezte, hogy hamarabb haza is megy (mint ahogyan azt meg is tette). Azelőtt viszont szeretett volna találkozni velem, úgyhogy kapaszkodtam is a flixbuszra, és meg sem álltam Rostockig, ami rémesen messze van innen, de magamat végig azzal nyugtattam, hogy ha Drezdáig képes voltam leutazni, Rostock igazán menni fog. A busz késett vagy egy órát, de nem volt gond, Michelle és a két osztrák lány, Elisabeth és Hanna szigorúan vegán vacsorával vártak aznap. Furcsa volt csak németül beszélni, ráadásul mindannyian (Elisabeth és Hanna szempontjából ez eléggé egyértelmű) mérföldekkel jobban beszéltek nálam németül, úgyhogy nagyon, de nagyon oda kellett figyelnem, hogy megértsem, miről is van szó éppen. Rostock nem tetszett annyira, nekem kicsit olyan szürke, semmilyen város volt, de biztos vagyok benne, hogy élni jobb benne. Viszont kikirándultunk az Ostsee partjára (amiről a mai napig nem tudom, hogy tenger-e, bár gondolom igen – ezen a ponton Alex, a kollégám, hangosan kiröhögne és a fejemhez vágná, hogy nem megy a földrajz, mi?), Warnemündébe, ami egyszerűen csodálatos volt. Annyira megtetszett az a kis város, és a víz annyira szép volt, fájt a szívem, hogy nem maradtunk ott tovább és hogy nem volt elég meleg, hogy megmártózni is meg tudjunk.

Aznap este elmentünk még egy „Hatvanas évektől napjainkig” buliba. Nagyon, nagyon régóta szerettem volna már elmenni bulizni Németországban, és azt a kis szépséghibát leszámítva, hogy mi voltunk ott az egyetlen korunkbeliek, és a többiek mind harminc és harminc pluszosok voltak, és hihetetlenül jól éreztem magamat. Elisabeth jópofa német barátnője is mellénk szegődött, halál jól elszórakoztunk, már világosban mentünk haza.

A kirándulás amúgy nagyon jól sült el, örülök, hogy ott voltam, és úgy láttam, hogy a többiek is örültek nekem.

Ezután egy remek pihenős, de nem unalmas hétvégét csaptam, utána pedig mentem, hogy összefussak Norbival, aki fogyi olimpián volt Hannoverben. Nagyon jó volt vele találkozni, örültem, hogy már sokkal jobb kedve volt, mint amikor legutoljára, Drezdában találkoztunk. Maga a rendezvény remekül meg volt szervezve, boldog voltam, hogy ilyet is láthatok, profi volt az egész. Az egyik srác nagyban udvarolt is nekem, mondta, hogy ilyen szép barátnője még sosem volt, én pedig bólogattam hozzá, miközben a csoportot kísérő staff majd megfulladt a röhögéstől. Amúgy Norbi kollégái is nagyon kedvesek voltak velem, így nem éreztem magamat annyira kínosan A hétvégét kibővítettük még Vikivel, így Hannoverből is láttam valamit. A bevásárló részen kívül nem sok minden volt abban a városban; volt még egy parkja, ami egészen szép volt, de amúgy mély nyomot nem nagyon hagyott bennem.

Júniusban még meglátogattuk portugál barátunkat, Mariót az erdő közepén. Valahogyan mindig úgy gondoltam, hogy csak túloz, amikor azt mondja, hogy a semmi közepén él, de komolyan. Maga a munkahely amúgy kicsit olyan, mint az SOS Gyermekfalu, csak itt főleg idősebb gyerekek vannak, lecsúszott családi háttérrel, vagy lecsúszott élettel. Nekem amúgy eléggé tetszett, szerintem kellemes egy hely volt, konkrétan bent az erdőben, de azért be kellett vallanom, hogy semmi, de semmi esetre sem töltenék el ott egy hétnél többet. Ezek után semmi, de semmi jogom nincsen panaszkodni Westerkappelnre, mert ide legalább járnak buszok, és be lehet rendesen vásárolni gyalog is.

A környékbeli kisvárosokból Detmold nekem nagyon tetszett, tizenkettő egy tucat, német kisváros, de megvolt a hangulata. Utána elmentünk még valamilyen furcsa sziklákat is megnézni, nekem teljesen a Gyűrűk Ura jutott róla eszembe, nagyon szép volt.

Már november óta szerveztünk egy fesztivált, a Multikapplen fesztivált, rengeteg, de rengeteg munka volt vele. Összeszervezni a programot, elkészíteni a plakátokat, meghirdetni rendesen, megtervezni melyik stand hol álljon. Szerintem Stella egész éves munkájának ez lett volna kb a csúcspontja, de a németországi időjárás közbeszólt – akkora vihar volt a fesztivált megelőző napon, hogy a centrumunk beázott az összes ház pincéjével együtt. A szintén standot csináló Önkéntes Tűzoltóság egész este és másnap egész nap, de még a rákövetkező napokban is, folyamatosan szivattyúzott, kármentesített. Pár óra alatt az összes fellépő gyerekcsoport sorra lemondta a fellépést, így jó pár hónapnyi munka kárba veszett és a fesztivált végül le kellett mondanunk. Fájdalomcsillapítás gyanánt grilleztünk egyet, ami végül is kellemes volt, csak hát mégsem ugyanaz.

 És elképesztő de most már júliusban járunk! :D

Július első hetében hazaugrottam pár napra, hogy beköszönjek a családnak, jelentsem, hogy életben vagyok még, valamint, hogy megnézzem a szaktársaim diplomaosztóját. Valahogy azt hittem, hogy kicsit jobban meg fog viselni, hogy mindenki lediplomázott kb, vagy legkésőbb ősszel le fog, hogy újra Szegeden lehetek – de igazából nem váltott ki belőlem semmit. Jó volt visszamenni, örültem, hogy találkoztam a lányokkal, de semmi rossz érzésem nem volt, igazából mondhatnám úgy is, hogy nem kifejezetten érdekelt már, mi zajlik Szegeden. A diplomaosztó után Zsófiékhoz voltam hivatalosan az estebédre, halál jól éreztem magamat, relatíve sokáig bírtuk a bulit. És nem mellesleg négy év után, végre találkozni tudtam Zsófi bátyjával is.

Azóta próbálom kicsit megtalálni magamat Németországban, több-kevesebb sikerrel. Valahogyan eléggé kedvetlen vagyok már, úgy érzem kicsit elfáradtam, jó lesz hazamenni végre. Megszerettem itt lenni és a munka is már elég jó, de valahogyan ennek tényleg egy év a lefutási ideje, és már nem baj, hogy befejeződik. Persze az itteni kellemesen könnyű életem hiányozni fog; nem kell aggódnom a lakás, a számlák miatt, van egy minimális megterhelést jelentő munkám, amit tulajdonképpen egészen élvezek, remek kollégáim és pontosan elég pénzem. Szeptembertől nyilván már nagyobb lesz a felelősség rajtam, és azt nagyon nem várom. Minden esetre már közeledünk nagyon a finishez, és innentől kezdve nagyjából csak búcsúzkodásból fog álli az élet, ami nyilván nem lesz egy könnyű sétagalopp, de talán annyira tragikus sem.

Előző vasárnap csak másfél órát töltöttem azzal, hogy mindenről beszámoljak, ami az elmúlt egy hónapban történt, elment az a rákos internet, ami manapság inkább nincs, mint van, nem volt kedvem újra végigszenvedni az egészet, de most éppen beteg vagyok, szóval, ha energiám kevés is, időm mindenképpen van.

Februárban a németeknél is divat a farsangi karnevál, ami Rosenmontag néven fut, és annyiban tér el a kisiskolás korunkban megszokott öltözzünk be hótündérnek, és délután öttől irány a sulibuli! – tól, hogy itt nem csak a gyerek, hanem anyu-apu, nagymama, nagypapa, kiskutya, póniló is beöltözik, valamint az egész meg van locsolva több hektoliternyi sörrel. Mindezt délután egy óra magasságában. Mikor kérdeztem a főnökömet, hogy tulajdonképpen a rózsák hétfőjén mégis mit ünnepelnek, azt mondta, hogy fogalma sincs, csak buli legyen, az a lényeg, meg Wurst és sör. Az egész nagyjából egy rendes, felvonulásos menetnek néz ki, jönnek a különböző Vereinok hatalmas, színes kocsikkal, ahonnan a népnemzeti muzsika elegyedik a német popkultúrával, és érdemi dolgot csak egyet csinálnak; cukorkát hajítanak a jó nép közé. A kisgyerekes, rutinos családok zacskókkal, táskákkal, esernyőkkel (!) felszerelkezve érkeztek, és tolakodtak azokért a helyekért, ahová az esetek kilencven százalékában a csoki, cukorka és szalvéta (!) pottyant. Mi, jóhiszemű turisták óvatlanul hamar érkeztünk, és óvatlanul közel álltunk a kordonhoz, így a mindenre elszánt német családanyák (boszorkánynak, medvének, nyúlnak szado-mazo prostinak öltözve) passzíroztak minket. Persze fogásunk így is volt, a napi cukorkaadagot röptében elkaptuk, és én még egy szemérmesen mosolygó fiútól rózsát is kaptam, a mellette álló pasas pedig hozzám vágott egy óvszert is, csak, hogy teljesen legyen a szett az esetleges esti bulira. Amit Vikivel nem vártunk meg, amint az utolsó kocsi is elrobogott mellettünk az Atemlos durch die Nacht-ot bömböltetve, szedtük a lábunkat a buszhoz.

Egyszer elment, évente még végignézni se nézném végig, bár határtalanul imponáló a német lelkesedés, mert tényleg mindenki, de MINDENKI beöltözve flangált az utcán.  

Az utánavaló héten meglátogattam Norbit Drezdába. Mióta Németországban élek, a közel és a távol fogalma teljesen átértékelődött bennem, és kacagva gondolok vissza a szerény két és fél órás vonatútra, ami Budapest és Szeged között feszül, mert Westerkappelntől Drezdáig összeadva majdnem kilenc teljes órát utaztam. Az utolsó három óra volt csak tömény szenvedés, amikor már nem tudtam hogyan üljek, álljak, feküdjek a buszon, miközben már mindenki, de mindenki lecserélődött rajtam kívül, a buszsofőrt is belevéve.

Drezda gyönyörű volt, szeretem az olyan városokat, amikben él még a régi kor patinája, és ez teljesen megfér a szocialista maradványokkal. Norbival halál jól elszórakoztattuk egymást, attól függetlenül, hogy egyikünk sem volt éppen top formájában. De most legalább tudom, hol él, hol dolgozik, és az olyan gyakran emlegetett nevekhez is arcok társulnak már, sokkal élvezetesebb így beszélgetni, hogy nem csak fantom embereket látok magam előtt. Aktív egy hétvége volt, jól elfáradtam benne. :D

 Február utolsó hétvégéjén búcsúztattuk Francois-t *very sad piano music 10 hours version int he background*. Igyekeztük kihozni a maximumot az utolsó itt töltött hétvégéjéből, és úgy gondolom, hogy igazán sikeresek voltunk. Nem mondanám, hogy könnyű volt, és azt sem, hogy nagyon boldog volt, elvégre ő volt itt az egyik legjobb barátom, de Belgium szerencsére nincs messze, megyek majd meglátogatni, ha akarja, ha nem. :D

A rákövetkező héten szemináriumoztunk Bornheimban, egyébként meg Wabebergben, egy kis faluban – bár lehet, hogy német szemmel már városnak minősül -, a Jugendakademie-n, az egyetlen hegy tetején. A falu amúgy félúton feküdt Bonn és Köln között, erkélyünkről klassz kilátás nyílt a városra, ha az embernek jobb szeme volt, mint nekem, akkor még a dómot is láthatta. Az első napokban nem voltam túl motivált az életre, még szoktam a gondolatot, hogy a belga elment, meg amúgy is, áradt voltam, meg nyűgös, de a végére igazán belemelegedtem a buliba, és nagyon, nagyon sajnáltam, hogy mindössze öt napig tartott az egész. A trénereink fiatalosak, lendületesek voltak, a tizennégy fős csoportból hatan már ismerősek voltunk, és nyilván a maradék emberek közül párnál számolnom kellett százig, de összességében véve úgy gondolom, hogy haláli jó csoport lettünk volna, ha kicsit több időnk van egymással. Majdnem olyan jó, mint amilyen Hamburgban. A workshopok is jók voltak, egy csomó tök jó feladatot csináltunk, amiket mindenképpen le kell majd írnom, mert szerintem a feltörekvő pedagógusi pályám gyakorlatában is jól mutatnának. Rengeteget játszottunk, és a vége felé nagyon sokat hülyültünk. Egyszer még egy bulival is megpróbálkoztunk, de az utolsó S-Bahn pereputtyfalvára negyed egykor ment, úgyhogy a privát egyetemista bulit nem tudtuk sokáig élvezni. De utána még a szálláson csapattuk legalább egy ideig. Hazaérve megint üres volt minden, és azóta kicsit nehezen találok magamra.  

A munka nem rossz, már tényleg úgy érzem, hogy szeretnek, meg hogy értékelik a munkámat. Valószínűleg nem vagyok annyira suta már. Aileennal remélem többet tudok majd együtt dolgozni, mert eszméletlen energiabomba az a lány, halál vicces, akárhányszor vele vagyok, mindig annyit röhögünk. Együtt megyünk majd kísérni a gyerekeket Brémába, már nagyon várom!    

Még valamikor a szeminárium után, megálmodtuk a többiekkel, hogy unbedingt találkoznunk kell, minél többen, a nem túl távoli jövőben. Nos, szerencse, hogy van nekünk egy Krystinánk, meg egy Francois-nk, akik ezt mind tető alá is hozták, így esett, hogy Berlin felé vettük az irányt, egy teljes hosszú hétvégére. Flixbuszos utazásunk majdnem hat óráig tartott, de meglepően gyorsan elment, bár életemben nem utaztam még ennyit, egy helyben ülve. 

Berlin az első számú kedvenc városom nemcsak Németországban, hanem egész Európában, nagyon, nagyon vártam, hogy végre ott legyek. Eddig mindig csak nyáron láttam, itt volt az ideje egy másik perspektívából is megismerkedni vele. Összesen nyolcan voltunk, amennyiben nem adtuk hozzá a húsz percre beugró Sergiót, aki azon a hétvégén pont Milánóba utazott, valamint Hannah időről, időre előbukkanó berlini barátját. 

A szállásunk nagyon klassz volt, az Alexanderplatztól háromszáz méterre. A staff csodakedves, minden nyelven folyékony, csak németül nem. Az egésznek megvolt a feelingje, hogy mindenféle népek együtt, lazán, ki rövidebb, ki hosszabb időre cuccolt be a hostelbe, és egyáltalán nem volt semmi extra abban, ha főzőcske közben elbeszélgettél random olaszokkal az igazi olasz tésztaszószokról, vagy ha este egy-egy magányosabb ember úgy döntött, hogy becsatlakozik a magasröptű beszélgetésetekbe az oktatási rendszerek különbözőségeiről, és Donald Trump elnökké választásáról. 

(mindennek megvan a háttérsztorija....)

Az időt szerintem jól kifogtuk, hó csak egyszer esett, és bár az utak kicsit jegesek voltak és lucskosak, Berlin báját nem tudták elvenni. A hangsúly nem is a városnézésen, sokkal inkább egymáson volt, én nem bántam, az a jelzésszerű séta a kedvenc helyeimen bőven elég volt számomra. 

Szóval Berlin havasan-hidegen is csodaszép. :) 

Alig várom, hogy visszamenjek! :D

Manapság amúgy nagyon jól érzem magamat, úgy tűnik, csak haza kellett mennem, kicsit összeszedni magamat. Persze, lehet, hogy tavaszodik is, de a srácok halál jó fejek, a munka klassz, és a kedvem is konstans jó, nem értem, mi folyik itt. :D 

Múltkor ücsörögtem a konyhaablakban, amikor hallottam, hogy pár srác jön a centrumból. Már vagy éjfél körül volt, amikor észrevettek, és ODAJÖTTEK beszélgetni. Valószínűleg a hangulatukon dobott az is, hogy már nem voltak teljesen józanok, de jópofák voltak nagyon. ^^ 

“Luuuuuuc!!! Was machst du spät???” 

“Es ist so warm hier, darf ich hinkommen?” 

“Gut. PARTY BEI LUC!!!” 

Szánom-bánom, a lustaságomon kívül semmi, de semmi akadálya nem volt, hogy az elmúlt nem is tudom, két hónapban, ne írjak, bár úgy gondolom, hogy a lustaság az esetemben talán éppen elég indok. 

Sok-sok minden történt az elmúlt hosszú időben, talán a legrégebbi dolog a kirándulás volt Brémába a szemináriumi sleppel, ami egy Gellérttel egészült ki arra a napra. Nem volt rossz, akkor még állt a Weihnachtsmarkt, forralt boroztunk és valami német borzalmat is megittunk, aminek a nevére már nem emlékszem, de nem hagyott sehol sem jó benyomást bennem, de leginkább a gyomromban nem. Hazafelé útépítés, vagy baleset, vagy egyebek miatt letessékeltek minket éjszaka a vonatról, és a pótlóbuszokkal, a pótló vonatokra várással együtt a nagyjából másfél órás utat sikerült hat óra alatt megtenni, és utána még Osnabrückben is várnunk kellett az éjszakai buszra. 

Ekkor már a karácsonyi csinnadratta stressznyomása alatt éltem, minden szabad percemben - meg amikor fel tudtam kelni korábban - Osnabrückbe szaladgáltam, Ibbenbürenbe, Tecklenburgba... Már nagyon elegem volt az egészből, de mint kiderült legalább nem hiába, az ajándékaim ebben az évben többé-kevésbé sikeresnek voltak mondhatóak. :D 

Manonnal végleg elváltak az útjaink, a búcsúzkodás nem volt nagyon fájdalmas, se puszi, se ölelés egy egyszerű “bye” és utána végleg kifordult a sarkon az életünkből. És bár nem voltunk túl jóban, illetve meglepően hullámzó kapcsolatot ápoltunk, azért annyi a hátránya, hogy elment, hogy most más véglegesen csak magyarok lakunk a házban, ami az idegennyelvi fejlődésemet nem segíti éppen. 

Ezután elbúcsúztattuk Julcsit és Gellértet (*sad piano music in the background*). Nagyon jó buli volt, már amennyire emlékszem rá. :D A másnapi kelés volt iszonyat, két óra alvás után még hazajöttem, hogy aztán a dortmundi stadionba kiránduljak a gyerekekkel, totál aznaposan, félkómában. De nem volt gáz a dolog, szerintem tök jól helytálltam, másnap vagy tizenöt órát aludtam pótlásként. 

Innentől kezdve már számoltam a napokat hazáig. Bosszantóan macerás hazakerülni Westerkappelnből, de meglepően gördülékenyen ment minden. Még a vonatcsatlakozást is elértem, pedig az átszállásra csupán öt percem volt! (wtf deutsche bahn???) Este három, kánonban és különböző szólamban horkoló pasassal éjszakáztam Dortmundban, egy élmény volt, főleg, amikor fél négykor felkeltettem mindenkit. Olyan pánikban ültek fel az ágyukban, hogy majdnem felröhögtem. A repülőút sem volt para, bár hogy-hogy nem, késve szálltunk föl. 

Itthon aztán nagyon jó volt. A kiskarácsony-nagykarácsonyt is viszonylag trükkösen meg tudtuk ülni, utána pedig nem volt más dolog hátra, mint hogy akivel csak lehet, találkozzak. Összeszámoltam a két hét alatt, a családtagokat nem számolva, tizennyolc emberrel találkoztam (plusz, mínusz azok, akikkel nem szándékosan), szóval azt hiszem, innentől kezdve az életben semmi, de semmi panaszom nem lehet. Nagyon jól éreztem magamat mindenütt, Budapest-Szeged irányban végigutaztam mindent, rendesen elfáradtam benne, de legalább feltöltődve vágtam neki a visszatérésnek, Deutschland, Deutschland überallesbe.

Természetesen nem én lennék, abszolúte nem, ha nem lett volna VALAMI és ebben az esetben a valami, illetve a valamik, az autópályát takarító hókotrók voltak. Időben elindultunk tényleg, de 50 km/h-s sebességgel azért nem számoltunk. A nagyjából ötven perces utat, több mint másfél óra alatt tettük meg. Az utolsó öt percben adtam fel a csomagomat és miután átvergődtem magamat a biztonsági ellenőrzésen, rohantam a kapuhoz, ami már le volt zárva. Pánikban fordultam az ott szobrozó reptereshez, aki csak annyit mondott: “You have to run fast, Miss!” Úgyhogy rohantam. És mivel pocsék kondiban vagyok, és a karácsonyi tortúrában is minimum három kiló szaladt rám, a rohanás nem volt éppen kellemes. De miután átrohantam mindenen, megláttam a csillogó rózsaszín WizzAir gépet, és szaladtam, szaladtam mint a filmekben, hogy aztán kiderüljön, hogy az a gép MILÁNÓBA MEGY. Szóval, mint egy hülye rohantam keresztül a repülők között, ami mint tudjuk, nagyon, de nagyon szabályos és kicsit sem életveszélyes, hogy aztán végül az utolsó három ember között felfussak az immár jó irányba tartó repülőre. 

Legalább tizenöt percembe telt mire helyreállítottam a légzésemet, a közelemben ülők meg néztek, mint Rozi a moziban, hogy meg ne haljak. Mindenképpen, MINDENKÉPPEN mozognom kell ebben az évben, nem állapot, hogy ennyitől így kifulladjak. 

Németországban már mondhatjuk, hogy minden simán ment. Minden vonatcsatlakozást lekéstem ugyan, de innentől kezdve már nem hajtott a tatár. Iszonyatosan fáradt voltam, tíz percekre is bealudtam, és így majdnem fent maradtam a buszon, de szerencsére majdnem mindig megállunk a Friedhofnál. 

Otthon aztán Alexandra finom ebéddel várt, nagyon jó volt vele találkozni, úgy hiányzott már. Nagyon sokat dumáltunk, este még egy filmet is végignéztünk, és utána mindketten kidőltünk, mint a krumpliszsák. 

Pénteken a belga jött hozzánk, mert féregtelenítették a házukat :D. Este meg elmentünk Münsterbe, egy English Speaking Table-re, ami egyébként nagyon jó volt. Egészen öszespanoltam egy amerikai lánnyal, de amilyen előrelátó vagyok, a nevét nem kértem el, csak annyi rémlik, hogy talán Kaitleen, vagy valami hasonló. Hát mindegy, ez a csónak már elúszott. Este, Ibbenbüren felé beszédbe elegyedtünk egy német pasival a vonaton, és egy másik, amerikai lánnyal is találkoztunk. Nagyon vicces volt, azt mondta a lány, hogy olyan szép brit akcentusunk van, hogy azt hitte Angliából jöttünk. :D 

November 9-én korán keltünk a Westerkappeln sleppel, és útnak indultunk Hamburg felé, az első szemináriumunkra. Ezeken a szemináriumokon random összegyűjtenek húsz evs önkéntest, akiket Németországba vetett a Sors, hogy végre találkozhassanak velük egykorú fiatalokkal, akiknek ugyanúgy héber a német, hogy meleg, változatos kaját egyenek egy hétig, kiránduljanak és “bulizzanak” az Európai Unio lelkes finanszírozásában. 

Nagyon, nagyon vártam a szemináriumot, mert mindenki azt mondta, hogy az evs önkéntességben tulajdonképpen a kétszeri szeminárium a legeslegjobb mementó. Akkor már kezdtem kicsit lelkileg kifulladni, úgyhogy a képzeletbeli naptáramban pipálgattam a napjaimat a szemináriumig. Osnabrückben felcsíptük a belga Francois-t, úgyhogy cakkumpakk négyen indultunk el. AZ út iszonyat hosszú volt, azt hittem meghalok, bár legalább a vonatok kényelmesek voltak és fűtöttek, viszont mindig késtek, így természetesen nem mindig értük el a csatlakozást. Hamburg belvárosától kicsit távolabb voltunk, mondhatnám úgyis, hogy az Isten háta mögött. Nem volt rossz a szállás, az ember ne panaszkodjon, ágy volt benne, meg tiszta fürdő. :D 

Összesen húszan voltunk, elég változatos helyekről, viszont mindannyian Európából. Heti program alapján működtünk, ami egyébként napi szinten is mindig változott, de a jó önkéntes jó ismérve ugyebár a FLEXIBILITÁS. 

 Ismerkedős, jégtörős programokkal kezdtünk, aztán egyre “komolyabb” témák felé eveztünk, az önkéntesség és Németország vizein. Nagyon érdekes volt, az angolom a maximumára fejlődött azon a héten, és elképesztő módon két hét alatt totál lebutult, annak ellenére sem ragozom az igéket, hogy az angolban az igeragozás tulajdonképpen csak két irányba történik. 

Ezen a héten rengeteget tanultam másoktól magamról, kicsit összegezni tudtam az utamat, ami arra sarkallt, hogy egy évet töltsek Seholfalván a német hidegben és arra is rájöttem, hogy hogyan is kéne jobban csinálnom ezt a programot. Egész eddig vártam, és ott rájöttem, hogy nem lehet. Szóval MOTIVÁCIÓ MAXIMUMRA ÚJRA TÖLTVE, lelkesen vártam az új munkahetet! Sokat, nagyon sokat nevettem, elképesztő, hogy milyen emberekkel hozott ott össze a sors. Manapság kicsit megfeledkeztem róluk, úgyhogy igyekezni kéne kicsit rámenősebben a kapcsolatot tartani, mert amellett, hogy remek személyiség többé-kevésbé mindenki, Németország különböző pontjain laknak, úgyhogy kirándulás szempontjából sem hátrány egy jó fél-baráti kapcsolat. 

(aki megtalál engem, annak jár a csoki - egyértelműen ez volt a legviccesebb feladat) 

Délutánonként mindig volt két óra pihenőnk, amikor többnyire nem pihentünk, hanem témáztunk. Este ugyanez volt a program, felöntve néhány üveg borral. Kicsit talán nyugger-turnus voltunk, de én nem éreztem hiányát semmilyen bulinak. 

A hamburgi rendes városnézés elmaradt. Igazából kihívásokat kaptunk, amiket teljesítenünk kellett, miközben elvileg a várost néztük, de annyira csak azokra koncentráltunk, hogy végül elveszett ez a rész. Meg egyébként is takony egy idő volt, minden tök szürke, esett az eső, meg hideg volt, szóval Hamburg nem volt egy nagy élmény így. De legalább macarenát tudtunk táncolni a Hauptbahnhofon. 

A programok közül viszont egyértelműen a karaoke-est volt a kedvencem. Nem tudom hány pohár fogyott el, de annyi biztosan, hogy szemérmetlenül kiénekeltem a magas c-ket is. :D 

És a karaoke-esten történt életem sztorija, ami kétségtelenül alátámasztja, hogy mennyire szőke részeg vagyok néha. 

Helyszín: szeminárium szoba, Michelle Krystina arcát festi a vízalapú arcfestékkel, a háttérben a let it go-t nyervogjuk. Az x-edik pohár után úgy döntök, hogy inkább vizet iszom, mert a borból egy időre elég. 

Michelle: Te megittad a vizet? 

Én: Jaj, ne haragudj, a tied volt? Hozok neked egy újat! 

Michelle: Nem... csak festettem vele. 

BOOOM. Másnap mindenki a koszos vizes poharakat kínálgatta. De esküszöm nem volt mellékíze. (vagy csak nem éreztem)

Szóval nagyon, de nagyon jó, vicces és lélekerősítő hét volt. Klassz kis csapatunk volt, remélem még viszont látjuk egymást. :) 

Az utána való hétre nem emlékszem kifejezetten, talán annyi történt, hogy elfogadott tagjává váltam a werseni jugendtreff kompániájának, legalábbis fel lettem véve a zárt facebook csoportba. Aileen aranyos volt, pénteken munka után még meg is ölelgetett (MEGÖLELT!!!!) és még Robert is jó fej volt, megköszönte, hogy ilyen sokat segítettem, meg kérdezte, hogy mikor megyek legközelebb. Szóval egyértelműen sikeresnek vagyok mondható. 

Csütörtökön megtudtam, hogy lesz egy új kolléganőm, Angelika és ajándékba megkapom még két hétre a francia lányt is. Angelika egyszerűen szuper jó fej, tizenkilenc éves, nagyon, de nagyon kedves. Amióta itt van, nem vagyok annyira görcsben a srácok miatt és ez azért a bátorságomon is meglátszik, múltkor már BESZÉLGETTEM velük, ami egy nagyon komoly eredmény, mert eddig sosem mertem megszólalni. Emellett jó, hogy valakivel lehet beszélgetni, vagy kártyázni, vagy csak teázni a szabad időben, amikor semmi dolgunk az égvilágon. Nagyon könnyű most a lelkem, ez a hét nagyon jó volt, remélem kitart a lendület, de határozottan pozitívak az érzéseim. 

Két hét múlva megkezdem a Kochstudio mini projektet, három héten keresztül minden héten főzni fogok a kicsikkel, úgyhogy nagyon remekelnem kell, mert ez egy jó lehetőség, hogy MINDENKINÉL BEVÁGÓDJAK úgyhogy nagyon komolyan veszem ezt a küldetést, holnap életem első gulyáslevesét fogom megfőzni, remélem nem lesz nagyon szar. :D 

Itt már minden csendes éj és kiskarácsony-nagykarácsony, a németek nem spórolnak a karácsonyfával, konkrétan az autóutak mellett, három méterenként felállítanak egyet-egyet és vagy égőkkel, vagy hajtogatott papírral, vagy mézeskaláccsal feldíszítik. Megvan a hangulata, de azért mégsem az otthoni “puritánság”. 

Múlthét pénteken egy Floharmkton dolgoztam és hogy, hogy nem belefutottam ebbe a remekműbe. Mert németül még nem olvastam el. :D (és csak egy euro volt!!!)

Ezen a héten nemigazán történt semmi, már-már gyanúsan semmi, de aztán végül tényleg semmi. Nem kaptam újabb szerelmi vallomást és ezen a héten feleségül sem akartak venni, úgyhogy azt mondhatom, feszkómentesen telt el ez a hét. 

Hétfőn Lisával ültünk össze kicsit összegezni az eddig eltöltött időmet, hogy mik a céljaim ezzel a programmal, mit szeretnék elsajátítani. Hogyan érzem magam, milyenek a gyerekek, milyen problémáim vannak. Alapvetően úgy gondolom, hogy nem feltétlenül Lisával kéne ezeket megbeszélnem, lévén, hogy nem vagyunk barátok, de azért meglepően jól esett elmondani olyanokat, maik már régóta nyomtak. És ami a legjobb, hogy nagyon konstruktívan állt hozzá, mondta, hogy majd összeül Stelláékkal és megpróbálnak valamit kitalálni, hogy kikerekítsünk ebből a programból egy win-win szituációt. 

Ja, és mondta, hogy látta, hogy van egy blogom és, hogy mi lenne, ha németül is írnék néha. :D Úgyhogy ez majd a jövőhét utáni hét projektje. :D 

Hét közben eléggé semmilyen volt, kedden vásárolgattam, meg dolgoztam, meg németre mentem, úgyhogy semmi extra, talán annyi, hogy pénteken mézeskalácsot sütöttünk, meg dekoráltunk Wersenben három halál aranyos kislánnyal, meg Aileennal és Philippel. Egészen karácsonyi hangulatom lett tőle, de szerencsére hamar elillant. :D 

Említettem már, hogy nem egy, hanem KETTŐ újságban is benne vagyok? Félúton a világhírnév felé. :D 

Tegnap Corinánál ebédeltünk. A triumvirátusunk kiegészült egy Oroszországgal, úgyhogy most már egy teljesen új szocializmust is fel tudunk építeni. :D Útban Corina felé rájöttem, hogy még mindig semmit nem láttam Osnabrückből. 

Corináéknál aztán főzőcskéztünk, meg sütöttünk a lányokkal, nagyon jól éreztem magamat, Corinának nagyon cuki kiskutyája van. :D Miután jól bekajáltunk, belekezdtünk a Fák Jú Göethe-be, ami továbbra sem jó, de azért egynek elmegy. Szerencse, hogy megnéztem egyszer magyarul, mert egy darab szót sem értettem belőle eredeti nyelven. :D 

Az elmúlt három hét szenzációsan jól telt úgyhogy most már biztos, hogy valami katasztrófa jön, nagyon jól éreztem magamat, a kis örömhormonjaim is újra termelődésnek indultak. (szinte hallom a nővérem hangját: AZOK MÉGIS MILYEN HORMONOK???) 

Előző héten hétfőn volt a Welcome Day-ünk, a többi önkéntessel, akik szintén ebben a Steinfurt Kreisban végzik a “szolgálatukat”. Én meg voltam győződve arról, hogy mindenki szeptemberben kezdte és még örültem is, hogy hah, egy évre instant külföldi spanjaim lesznek, de utólag kiderült, hogy ők JANUÁRBAN kezdték ezt az egészet. A Welcome Day-ük kicsit megkésett. Mindegy, hát jobb későn, mint soha. 

Úgyhogy el kellett túrázunk Tecklenburgig, ami nagyjából tíz kilométerre van Westerkappelntől, de mi ettől függetlenül utaztunk másfél órát. Másfelet. Aki ezek után nekem a német közlekedésről zeng dicsőítő ódákat, azt szájba vágom egy wursttal. A program amúgy nem volt egy nagy eresztés, volt egy kis ismertető magáról az EVS-ről, be kellett mutatkozni és elmondani, hogy ki mit csinál, mióta, hol és hogyan érzi magát. Születtek nagyon vicces beszólások is, nagyon jókat mosolyogtam. Utána értékelhettük az eddig tapasztaltak alapján a dolgokat, pl.: a Wohngemeinschaftot, a pénzt, a tutorok munkáját stb. Amolyan visszajelzés volt ez nekik. Hát nem kíméltük őket. Utána volt egy kis kirándulás Osnabrückben (mert még sosem jártunk ott). Elvileg kérdésekre kellett volna megtalálnunk a válaszokat és ezzel körbejártuk volna az egész várost, de mi túlságosan lusták voltunk és ezért kifejezetten rafkósak is - bevadásztunk egy-két helybélit, így a tíz kérdésből megvolt hét, nagyjából tíz perc alatt, a másik hárommal meg úgy döntöttünk, hogy nem foglalkozunk. Bevadásztuk a többieket és beültünk inkább valahová sörözni. 

Aztán elmentünk, sétáltunk egyet random, de annyira, annyira sokat röhögtünk, jaj nagyon jól éreztem magamat. Este pedig beültünk egy félpuccos helyre vacsorázni. Valamilyen pörkölt volt menün és én már éppen örültem neki, de annyira ehetetlen volt, hogy az valami kriminális. Se szaga, se íze, kifejezetten szomorú voltam tőle. De a többiekkel nagyon jól elökörködtünk, úgyhogy végül is az este nagyon jól telt. 

Azon a héten Bürenben dolgoztam Mirkónál, aki egy nagyon, nagyon vicces ember. Bürenben állítólag rossz körülmények közül jött gyerekek és kamaszok vannak, akik agresszívak és problémásak, úgyhogy határtalan lelkesedéssel vágtam bele a dologba. Oké, aláírom, csak kétszer voltam ott, de hogy ott semmi probléma nem volt, az sicher. Mindenki ücsörgött, dumált a másikkal, nem verték egymást székekkel, nem dobálták egymást billiárdgolyókkal. Elképesztő volt. És tanultam két új kártyajátékot is! Amit az állandó helyen senki nem ismer, úgyhogy majd a famíliát fogom vele boldogítani, karácsonykor.   

A hétvégére lebetegedtem, úgyhogy igyekeztem minél hamarabb és minél jobban kikúrálni magamat, mert szombaton hivatalosak voltunk az újdonsült önkéntes pajtijainkhoz házibuliba. Mondjuk oda félholtam is elmentem volna, viszont így van egy nap mínuszom, ki tudja mikor megyek majd bepótolni. 

Szombaton Ibbenbürenben voltunk hát este, mielőtt elindultunk volna, nagyjából a busz előtt tíz perccel a kezemben maradt az emeleti csap, egyszerűen elképesztő, hogy majdnem minden rohad ebben a házban. Nem tudtuk elállítani vagy húsz percig a vizet, végül a szomszéd, módfelett mogorva bácsi csinált vele valamit. Lekéstük a buszt, lekéstük a vonatot, mindenki kiakadt, úgyhogy határtalan jókedvvel indultunk meg. Ott persze már nagyon jó volt a hangulat, elterjedt, hogy van egy saját bejáratú úszómedencénk a házban. :D Én nagyon jól éreztem magamat, sokat tudtam beszélgetni a többiekkel, egészen hatig ébren voltunk, ami gyakorlatilag hét óra volt, mert ugye egyet visszaállítottunk az éjszaka folyamán. 

A másnap kicsit nyögvenyelős volt, de megérte. :D 

A hétfő nem indult túl jól, szerintem senkinek sem. Elég rossz hangulatban volt mindenki, utáltam azt a napot, mert megint a Pokoltanyán dolgoztam, és még mindig nem éreztem úgy, hogy lenne akár egyetlen jó pillanata is annak, hogy ott vagyok. Este viszont Olgához mentem egy “Wein-Nacht”-ra, amolyan csajos, iszogatós buli volt. Megismerkedtem egy másik lánnyal, Kristinával, aki Olgához hasonlóan szintén Aupair-Mädchen. Halál jó volt, jól becsíptünk. Olga családjának a háza eszméletlen, elfért benne a mi otthoni házunk kétszer is, ha nem többször. Ott aludtam, mert már nem jártak buszok, és teljesen úgy készültem, hogy matrac meg hálózsák, aztán saját hálóm volt, saját fürdőszobával, meg minden, majdnem lehidaltam. :D 

Innentől kezdve viszont felfelé ívelt a hét. Kedden Kindertag volt, úgyhogy teljesen nyugiban elvoltunk a gyerekekkel. Szereztünk tököt is szerdára, úgyhogy alles gut. Este sikerült valóban csinálnunk egy kis medencét a lakásból, Szandra véletlenül nyitva hagyta a csapot, miközben elment telefonálni, úgyhogy hárman törölgettük az emeleten a vizet, úgy éjféltájban. :D

A szerda tökfaragás is jól ment, a gyerekek nagyon élvezték, az idősebbek meg nyugton hagytak minket, úgyhogy egy win-win szitut sikerült kikerekítenünk belőle. 

Este Vikivel és a mentorainkkal, Lisával és Joannával mentünk egy Tapas bárba vacsorázni. Elég érdekes volt az a Denglish, amivel beszélgetni próbáltunk. De azért jól megértettük egymást, nem tudtam, hogy Lisa ennyire vicces tud lenni, tök jókat röhögtünk. Az egész hetem gyakorlatilag nevetésből állt. :D 

Ha kéne választanom, hogy melyik nap volt a hetem csúcspontja, egyértelműen a csütörtököt mondanám. Jugendtag volt és bár alapvetően tartok az itteni hazafiaktól, úgy keltem fel, hogy ez MÁR CSAK AZÉRT IS EGY JÓ NAP LESZ. Nem tudom, hogy miből merítettem ennyi energiát, lehet, hogy az előző napok hozta pozitív élmények, de már-már vártam (wtf?), hogy mehessek. Aznap egyszerűen minden fiú iszonyat kerge volt, annyi hülyeséget hordtak össze-vissza, hogy azt sem tudtam, hogy hová nézzek. Viszont amire büszke voltam, hogy már egyre nagyobb a bátorságom, és már vissza tudtam ütni egy-két magasra adott labdát. Persze azért így is sok kellemetlen szitu volt, az egyik török fiú közölte, hogy most már hozzá tartozom és már csinált is nekem lasagnét és indulunk most rögtön hozzá. Mert ő úgy gondolja, hogy olyan szép, karamell színű gyerekeink lennének. (.......) Aznap este egy másik fiú pedig mondta, hogy majd ő engem feleségül fog venni, és hogy ha már ilyen szépen tudok beszélni németül, akkor itt az ideje, hogy albánul is megtanuljak. És onnantól kezdve “Mein Schatz” voltam, meg anyámkínja. Annyira hülyék voltak, de annyira fáradt voltam, úgyhogy kicsit többet röhögtem a dolgokon, mint kellett volna.

A péntek inkább elment, mint jó volt, de az már nemigen számított. Sokat dolgoztam és elment vele az idő. :D 

Szombaton Manon kitalálta, hogy mivel neki a kedvenc ünnepe a Halloween, tartsunk halloweeni bulit. Elhívtuk a többieket is, de nem értek rá, úgyhogy végül is csak házon belül tartottuk meg. De ami itt volt, te jó ég......... Szerintem egy osnabrücki buli sem tudta volna überelni. 

Mint kiderült, Németországban is már kezd elterjedni ez a beöltözős dolog, úgyhogy délutántól estig gyerekeket fogadtunk egy doboznyi nassolnivalóval. Halál édesek voltak, mindenki boszorkánynak meg vámpírnak volt beöltözve, de nagyon cukik voltak tényleg. Két kislány még egy kis verset is szavalt, alig bírtam ki nevetés nélkül. 

Délután Manonnal tököt faragtunk, mert NEKÜNK KELL TÖK, meg dekorációt csináltunk, nagyon vicces volt. Összesepertük a környék leveleit, és szétszórtuk a saját kertünkben “Dekoráció” címén. Hát majd egyszer megint összesöpörjük. Vagy rábízzuk a szélre. :D   

Albertin (komolyan van ilyen név, életemben nem hallottam róla, elvileg török, gyakorlatilag nem hiszem): Szóval te a német önkéntes gyakorlatot csinálod?

Én: Nem, az EVS-t. Az európait.

Albertin: De akkor nem vagy német?

Én: Nem.

Albertin: Honnan származol?

Én: Magyarországról.

Albertin: Bulgáriából? (mert az "Ungarn" és a "Bulgaria" teljesen hasonlít egymásra, persze nem kizárt, hogy akkora akcentusom van, hogy összekeverhető)

Én: Nem, Magyarországról.

Albertin: Jó, de Magyarország Bulgária része, nem?

Én: Nem, Magyarország egy teljesen különálló ország.

Albertin: Ja, és hol van? Kik a szomszédok?

Én: Ausztria, Románia, Szerbia...

Albertin: Szerbia? De te nem vagy szerb, ugye?

Mirko: Mindent megértesz?

Én: Úgy nagyjából 70%-át.

Mirko: Az nagyon jó, ahhoz képest, hogy csak egy hónapja vagy kint!

Srác a Jugendtreffből, talán Kevin: Egy hónapja?

Én: Igen.

Srác a Jugendtreffből, talán Kevin: Azt hittem, hogy itt vagy már egy ideje, csak most jöttél először a Jugendtreffbe. (...) És honnan származol?

Én: Magyarországról.

KLEINE PAUSE

Srác a Jugendtreffből, talán Kevin: Az hol van?

Oké, oké, tudom, tudom. Három hete, vagy több mint három hete, hogy nem írtam. Igazából nem lepődtem meg, magamat ismerve ez majdhogynem elvárható volt, entschuldigung und es tut mir leid.

Szóval. Azt sem tudom, hogy hol kezdjem. Igazából elég ingadozó a hangulatom, mióta kint vagyok, hol jó, hol nem jó, aztán nagyon nem jó, végül meg nagyon klassz. Hát remélem ez majd legalább valami standard se nem jó, de nem is rosszban megállapodik az év során. 

Kezdjük azzal, hogy pár hete, nagyon, nagyon le voltam törve úgy az egész miatt. Nem megy jól a német, nem igazán tudok spontán lereagálni szitukat, többször vissza kell kérdeznem, mert hát ugyebár a hochdeutsch néha keveredik albán, meg török, meg isten tudja milyen akcentussal még. Szóval a Jugendzentrumban is remekül kipécéztek maguknak a kedves nagykamaszok, közölték, hogy maximum egy kicsit értem a németet, gúnyolódtak rajtam és én igazán úgy éreztem, hogy a svéd lány csinálta jól - innen haza kell menni, mert ezt nem lehet kibírni. 

Na mindegy. Szóval csalódott voltam, hogy egy ilyen szarra áldoztam az utolsó klassz egyetemi évemet a csajokkal. Csalódtam a programban, csalódtam Németországban, csalódtam az emberekben, csalódtam magamban, meg úgy mindenben unblock. 

Megtépázott lelkemnek nem kicsit esett jól tehát, amikor a nyelvórán Corináék megkérdezték, hogy megyek-e velük kirándulni Brémába. Nagyon jól éreztem magam, a lányok nagyon klasszak voltak. Egészen jól el tudtunk dumálni úgy mindenféléről, hol németül, hol angolul, de azért inkább németül. Aznap nemzeti ünnep volt a németeknél - egyesülés ihajcsuhaj -, úgyhogy aggódtam, hogy teljesen kihalt lesz minden, egy lélek se, csak mi hárman, de meglepően nagy volt az élet a muzsikusoknál. A város eszméletlen szép, nekem nagyon tetszett és még grátiszként megkaptunk egy szenzációsan jó időt is.  

És még a szamarat is megsimogattam, úgyhogy teljesülnie kell a kívánságomnak is. (Más dolog, hogy fogalmam sincs, hogy teljesült-e már, mert nem emlékszem, hogy mit kívántam.)

Mivel a németeknél olyan vonatjegyek vannak, amik egy régió régiójában mindenhová érvényesek (fogalmam sincs, hogy ez így mi, nem is értettem, hagytam, hogy Olga csináljon mindent, ő ebben elég pro volt), elkirándultunk még Bremenhafenbe, egy közeli kis kikötővárosba. Szép volt, hangulatos volt, egyszer elment, de a kisvárosokból szerintem ez az év után, már örökre elegem lesz. :D 

Arra, hogy ez a tenger, vagy valami nagy folyó/tó, viszont nem jöttünk rá. :D Szóval nagyon jó nap volt, szellemileg és lelkileg is felfrissültem. 

Az utána való hét egyetlen érdemleges mementója az volt, hogy Viki végleg hazament, ami nagyon szomorú. Elég kedves lány volt, és az utolsó heteiben végig itthon volt, úgyhogy tudtunk beszélgetni is. Főleg arról, hogy milyen rohadékok tudnak lenni a gyerekek, ebből a szempontból eléggé jól megértettük egymást. Tagadhatatlanul vidámabb volt, amikor már látta a végét a projektjének. Nem tudom, hogy végül ő mennyire volt szomorú, hogy hazament, minden esetre furcsa, hogy nincs itt. :( 

Szombaton magyarék Vikiével Münsterben kirándultunk. Mindenki szuperlatívuszokban zengett arról a városról, hát nekem Bréma ezerszer inkább, de azért takaros kis belvárosa volt. 

Nagy volt az élet, a kötelező látványosságok mellett megnéztük a piacot, meg kivándoroltunk egy tóhoz is. Nagyon poén volt, mert énekelt egy kórus, aznap este volt valamilyen templomi éneklős program, de már nem vártuk meg, Münster addigra kifogyott a látnivalókból. 

Mikor visszaértünk Osnabrückbe, volt még harminc perc a következő buszig, és mivel mindenképpen vásárolni szerettem volna valamit, bementünk egy-két boltba. Akkor vettük észre, hogy éjszakai shoppingolás van, egy csomó kedvezménnyel, úgyhogy a fél óra nézelődésből lett három és fél, az utolsó buszig, nem kicsit fáradtunk el. A beleölt idővel szemben sajnos nem voltunk túl hatékonyak, de azért így is poén volt. 

Ezen a héten a Pokoltanya zárva volt, úgyhogy kedves mentorom jóvoltából mindenhol máshol dolgoztam, ahol lehetséges volt. Végre elmentem Velpébe, és háromszor majomkodtam Wersenben. Végül nagyon jól sült el a dolog, mert bár nagyon örültem volna, ha egy hétig nem kell semmit sem csinálnom, végül is klassz élményekben volt részem. Hétfőn egy Tier-, und Freizeitparkba mentünk a gyerekekkel. Baromi vicces volt, lehetett kecskéket simogatni!!! Meg volt egy csomó pingvin és albínó kenguru.

A Freizeit park része meg olyan volt, mint valami mini vidámpark, hullámvasúttal, meg hatalmas hintákkal meg bobbal és ilyesmik. 

Wersenben azért volt nagyon jó lenni, mert egyrészt a gyerekek fantasztikusak. Nem beszélsz jól németül? Várjál, körbeírom / megmutatom. Ha azt mondtuk, hogy háromnegyed hétkor találkozunk, akkor háromnegyed négykor mindegyik gyerek indulásra készen állt. Nagyon aranyosak voltak tényleg. Meg van ott egy másik, német önkéntes, Aileen, ő meg nagyon kedves és baromi vicces. Felültünk a gyerekekkel egy ilyen óriás hajóhintára, gondolván, hogy az úgysem megy nagyon magasra. Igen, de a legvégében ültünk, úgyhogy a dolog úgy nézett ki, hogy mi Aileennal az életünkért visítoztunk, míg a gyerekek netflix and chill. Halál vicces volt így visszagondolva, de akkor maga a horror. 

Szerdán mozi délután volt, a Gru2-vel, meg egy német filmmel, a Honig im Kopffal. Az utóbbi szenzációsan jó film, remélem kijön magyarul is, vagy valahonnan majd letölthető. Nagyon szép volt és kimondottan ötletes, haláli poénokkal. Pénteken meg kézműveskedtünk. Hát belőlem időközben minden pedagógusi kreativitás kihalt, úgyhogy inkább a gyerekeknek segítettem. :D

Velpében kedden kézműveskedtünk, csütörtökön filmeztünk, úgyhogy a program nem volt kifejezetten változatos, de a gyerekek itt is nagyon cukik voltak - praktikusan mindenhol normálisak a gyerekek, csak azon a helyen nem, ahol a legtöbbet dolgozom -, itt a Gru-t néztük, meg a Jégvarázst, hát nagy buli volt mindkettő. :D 

Úgyhogy ennyi volt tulajdonképpen. Tegnap kiganajaztam az egész házat, mert hetenkénti forgóban vagyunk. Leszakadt a karom, a hátam meg mindenem, majdnem belehaltam, több mint három óráig takarítottam. ÉN!!! Magamban gondoltam is, anyukám el sem hinné, ha látna. 

Viszont a rossz hír, hogy valószínűleg lebetegedtem. Tizenkét órás alvást terveztem mára, de nem tudtam elaludni, vagy ha le is aludtam, pár óra múlva felébredtem. A klassz az, hogy nincsen semmi gyógyszerem, vasárnap van és minden zárva, hétfőn pedig megyünk az EVS találkozóra. Igazán mázli, hogy Viki és Alexandra jól fel vannak szerelkezve, mert szerintem már régen meghaltam volna az este folyamán. :D Kénytelen vagyok viszont bevallani, hogy anyának igaza volt, ami a gyógyszerek pakolását illette, mielőtt elindultam. 

Jövőhéten - ha addig nem halok meg :D - egy negyedik helyre megyek dolgozni, Bürenbe, egy teljesen ismeretlen, ámbár állítólag nagyon “lustig” emberhez, Mirkóhoz. Hát kíváncsian várom. :D 

Szóval tegnap volt a születésnapom, a huszonkettedik a sorban. Teljesen fel voltam készülve, hogy talán kicsit magányos lesz az ünneplés, mert nyilván nem reklámozom be a születésnapomat mindenkinek, akit nagyjából két hete ismertem meg, azok meg akik tudják, 1197 km-re (+; - 174 km észak, vagy déli irányba) vannak tőlem. ÉS NEM. 

A házban már korán reggel felköszöntöttek, a nap folyamán pedig folyamatosan jöttek, nem is az üzenőfali bejegyzések, hanem az üzenetek (ami nálam mindig egy magasabb kategória :D ). Nagyon örültem neki, mert így olyanokkal is tudtam beszélgetni, akikkel már régen volt lehetőségem (például Dorinával, Endrével, vagy Franciskával).

Este meg jött a legnagyobb meglepetés; konferencia-skype a csajokkal! :) Eredetileg csak Zsófival számoltam, úgyhogy nagyon megörültem, amikor Zakar és Simon kisasszonyok is becsatlakoztak. Mondjuk egy csomószor nem értettem, hogy miről van szó, mert négyen beszéltünk egyszerre, néha meg Alexandra is beszállt az ajtón túlról ötödiknek. Nagyon vicces volt, nem is éreztem úgy, hogy nem egy térben vagyunk, őrültet, mennyire klassz, ez a technika. :D

 Azt a fejfájást, ami ment, te jó ég. Már csak Heli hiányzott innen, de vele majd legközelebb pótolom. :) 

Éjszaka még Norbi is felcsöngetett, igyekeztem nem belealudni, mert, hogy, hogy nem, iszonyatosan fáradt voltam. 

Ma Alex és Stella is felköszöntött, kaptam tőlük süteményt, amit egyébként rajtam kívül mindenki megevett, de hát “sharing is caring”, az öröm is úgy jó, ha megosztják. 

Amikor hazaértem, akkor pedig a háziak leptek meg. Mondanám, hogy meglepődtem, de hazugság lenne, mert tegnap Alexandra úgy indította a beszélgetésünket, hogy “Mit szeretnél a születésnapodra????”. Mondtam susnyát, erre kaptam egy nagyon, nagyon szép orchideát, pont a kedvenc színemben (olyan lilás-rózsaszínben). Mélyen remélem, hogy nem fogom kipusztítani egy hét alatt, majd nagyon igyekezni fogok. :D   

Érzelmileg és fizikailag is kimerítő egy héten vagyok túl, mondhatnám, hogy egy nagy trágyarakás volt az egész, de ez nem fedné a valóságot, úgyhogy csak annyit fűzök hozzá - egyáltalán nem fogom visszasírni. :D 

Hétfőn iszonyatosan szuggeráltam magamat, hogy Editke (továbbra is és mindörökké) születésnapját ne felejtsem el. Hat év után először ismét egy hétre esett a szülinapunk, ez mégiscsak jubileum! 

Amúgy hétfőn a munka sem volt rossz, kicsit hamarabb bementem, hogy megbeszélgessük, mi mindent fogunk csinálni a következő hónapokban, valamint belekezdtünk a gyerekekkel közösen, a Jugendzentrum logójának a megfestésébe. Hogy, hogy nem, kivételesen egy lánnyal (EGY LÁNNYAL!!!) is összefutottam, Franzi jó arc, kioszt mindenkit az égegyadta a világon, és gyakorlatilag ő az egyetlen, aki meg tudja fékezni az őrjöngő kiskamasz fiúkat a központban. Amúgy buli volt az egész, még nem fejeztük be, illetve nem tudom, lehet, hogy időközben befejezték nélkülem. Festékszóróval még sosem dolgoztam, és örültem, hogy legalább csinálhatok valamit, mert nem igazán érzem magamat hasznosnak azon a helyen, lévén, hogy már mindenki olyan nagy, hogy el tudja foglalni magát az én üdítő társaságom nélkül is (ami nehezen bontakozik ki a nyelvi gátlások miatt). 

Kedden megint németem brillíroztam, jó volt nagyon, szeretem ezt a csoportot. Függetlenül attól, hogy minden bizonnyal én vagyok a leggyengébb, nem érzem magam cikinek. Sokat segítenek, a többiek is, meg a tanár is. Már egészen összespannoltam az ukrán lánnyal (a koncert sajnos kimaradt a hétvégén) és egy román lánnyal is. Megbeszéltük, hogy jó szomszédság van. Nagyon aranyosak amúgy, nekik meg az angol nem megy annyira, úgyhogy hol így, hol úgy beszélünk (az életben nem fogok én itt megtanulni németül, a C2-es álmaimat is már temethetem). 

Szerda volt egyértelműen a hét csúcspontja. Egyszerűen nem akart véget érni, és valamikor délután már bele is törődtem, hogy a hetem kriminális fordulatot vett. 

Alexandrának ki kellett vetetnie a bölcsességfogát és mivel nagyon fél az orvosnál, megígértem neki, hogy elmegyek. Kedden mindig rohadt későn érek haza, úgyhogy a hat órai kelés nem kifejezetten alapozta meg a jókedvemet. Ráadásul még biztosak sem voltunk abban, hogy melyik nap kell menni, egyet tudtunk, hogy reggel nyolckor. Odamasíroztunk az orvoshoz, ahol mondták, hogy hát nem aznap kellett volna mennünk, hanem pénteken. Nem baj, alles gut, beülünk akkor reggelizni. Nekem tízkor elméletileg találkozóm volt a mentorommal, mentünk volna valami megbeszélésre, úgyhogy volt időnk bőven. Nagyon jót beszélgettünk ketten, tök jól éreztem magamat, még azt is megbocsátottam, hogy hajnali hatkor kellett felkelnem. Közben - hogy, hogy nem - eleredt az eső, de még mindig alles gut, Wersenben a buszmegálló fedett. Miután negyvenöt percet vártam a mentoromra, kezdett gyanús lenni a dolog. De a telefonszáma nem volt meg, úgyhogy rögtönöztem és írtam Alexnak, aki tulajdonképpen a főnököm, hogy ugyan adja már meg Lisa számát. Nagy nehezen elértem, mire kiderült, hogy nem tízet beszéltünk meg, hanem fél tízet. Háromnegyed óta álltam ott, el sem akartam hinni, azt meg pláne nem, hogy akkor mi a fészkes francért nem telefonált nekem Lisa, hogy hol a fenében vagy drága lányom. Ha rajta múlt volna, a mai napig ott állok. De nem baj, ALLES GUT. 

Hazamentem szépen, elkísértem Szandrát a házi orvoshoz, hogy kiírassa magát a hétre. Ott is ücsörögtünk jó egy órát, de akkor már nem számított semmi. 

Háromra mentem dolgozni, minden rendben volt, pingpong, billiárd meg táblafestés, amikor hatalmas csörrenést, törés-zúzást hallottunk az udvar felől. Két cukipofa gyermek (Alexandra után szabadon) úgy gondolta, hogy buli a betonhoz vágni négy vödörnyi falfestéket, és utána egymást hajigálni vele. 

Igazán sajnálom, hogy nem sikerült időben lekapni, csak már a takarítási folyamatot, mert ahogy kinézett az egész, na az valami kriminális volt. Úgyhogy a továbbiakban éltem az igazi német álmot, és négy órán keresztül a betonról vakartuk kollektíven a falfestéket. Konkrétan szerintem két órán keresztül álltam a wc-ben és töltögettem a vödröket vízzel, hogy aztán a fennmaradó időben meg seprűvel és egyebekkel mossam a betont, ami egyébként egy evangélikus közösségi házhoz és egy óvodához is tartozott. 

De a hely legalább ideális volt egy szelfihez. 

Az este, amikor hazaértem úgy gondoltam, hogy végre, végre pihenhetek, de nem. Lelki bajelhárítás zajlott a házban, úgyhogy a végén összetettem a kezemet, amikor hajnali kettőkor aludni mehettem. 

A csütörtök gyorsan elment, Szandrával ketten voltunk itthon. Hogy a nap nagy részében mit csináltam, arra nem emlékszem, csak arra, hogy mennyire szenvedős volt kivételesen a német óra. Autókról, telefonokról és tévékről beszéltünk két órán keresztül, már régen elvesztettem a fonalat, azt sem tudtam, hogy mi van, persze olyankor kell felszólítani. Na mindegy, Olga szerencsére kihúzott a szarból, így csak 70%-ban égtem be. Alig akart vége lenni, bár az óra második fele már sokkal jobb volt, és egészen jól meg is tudtam fogalmazni a mondandómat. 

Pénteken elmentünk még egyszer a fogorvoshoz, most már jó napon és jó időben. Szegény Szandra nagyon félt, eléggé sajnáltam, de gyorsan le volt rendezve a dolog, utána pedig mentünk is haza. (Imádom ezt a tehenet, kész kamikaze akció volt lefényképezni a váróteremben, mert MINDENKI alá ült be.)

Ja, pénteken a francia lány bejelentette, hogy egy belga legény fog nálunk aludni. Valami Francois, aki szintén EVS szolgálatot tölt. Elmondása szerint almákat gyűjt, amikor ezt mondta, igyekeztem kontrollálni az arcizmaimat, de annyira kellett röhögnöm, hogy nem igaz. Mindig lenyűgöz, hogy az embereknek mennyire különböző érdeklődési körük van. De hogy mit fog almákon gyűjteni februárig azt nem tudom.  

Tegnap elmentünk a két Vikivel Osnabrückbe vásárolni, félig-meddig sikeresek is voltunk. Jó volt végre dumálni vele, igazán sajnálom, hogy visszatarthatatlanul haza akar menni, bár mindenki azon dolgozik, hogy rábírja a maradásra (a héten legalább három kollégájánál volt palacsintát sütni). Délután elmentem focizni, de bár ne mentem volna. Szerencsére leléphettem hamarabb. Utána már csak pihengettem, és próbáltam rávenni magamat a szobám átrendezésére, amit ma délután sikerült befejeznem. Még kell egy szőnyeg, egy susnya és valami, ami nem penésszagú és azt hiszem tökéletesnek lehet mondani. :D 

Néha már-már úgy érzem magam, minthogyha mindig is ebben a kis városban éltem volna. Azt leszámítva, hogy természetesen még mindig nyökögve makogok, “kommunikáció” címszó alatt. Több mint egy hete vagyok itt, úgyhogy most már kényelmesen elhelyezkedtem ebben a városban, ebben az országban. Nem csak úgy ténylegesen, hanem fejben is. Már magamtól megtalálok dolgokat, tudok útvonalat keresni, biztonsággal közlekedem és nincs kívülállósság-érzetem sem. Az egyetlen, amit nagyon nem tudok megszokni, és ezért fájón gondolok az otthoni napsütésre, az a folytonos eső. Mindig esik. Minden nap esik. És ha csak két órára süt ki a nap, akkor már elmondhatjuk, hogy szép időnk volt. 

A video posted by Lucy (@minyonvirag) on Sep 19, 2015 at 7:46am PDT

Egyfolytában eláztam, de természetesen ez sem motivált kellően, hogy tegnap vegyek végre egy esernyőt magamnak. Elvégre minek az, nem vagyok cukorból, az immunrendszer megerősítése meg sosem árt. 

Lisával átbeszéltük, hogy hogyan is pótoljam azt a két napot, amikor a nyelvkurzusom ütközik a munkával, úgyhogy ennek eredményeképpen, hogy meglegyen a kötelezően elvégzendő órák száma (jesszus, ez milyen mondat), egy harmadik Jugenzentrumba is be fogok segíteni, amikor délelőtti, vagy hétvégi programok vannak. Velpébe először az őszi szünetben leszek, szinte teljes napokat, már nagyon várom! :) 

Westerkappelnben a munka még mindig halál buli. Múltkor felfedezték, hogy nem pingpongozom rosszul, úgyhogy nagyjából két órán keresztül játszottam, szinte mindenkivel. Az egész nevetségesen banálisan hangzik, tudom, de úgy fájt a karom, hogy a vacsora már eléggé lajhártempóban ment. Másnap szabályosan izomlázam volt. 

A németóra nagyon klassz volt, most kevesebben voltunk rajta, mint eddig, úgyhogy jobban tudtam csillogni a nyelvtudásommal. A feladatok alatt összespannoltam egy ukrán lánnyal, Olgával, ennek örömére elmegyek szerintem jövőhéten hétvégén az egyik barátjának a rockkoncertjére. :D Fűzzük szorosabbra a jó szomszédi barátságokat! 

Tegnap Osnabrückbe mentünk majomkodni, mivel Viki sajnos nem tudott jönni, így a magyar sleppel. Igazán vennem kéne magamnak pár ruhát, mert a legmelegebbeket hoztam magammal, még is fázok, nem mellesleg önjelölt divattanácsadóm, Alexandra diszkréten le is szavazta mindet. :D 

Nem voltam túl sikeres, úgyhogy ezt muszáj volt megünnepelni egy starbucksozással, ahol kiderült, hogy világéletemben rosszul írtam a nevemet.

Tegnap Dorcival skypoltam, nagyon vicces volt, ma meg Hajni és Norbi hívtak fel, úgy örültem nekik, feldobták a reggelemet (delemet). :) 

Hétfőn szembesültem először igazán azzal a ténnyel, hogy itt nekem magamra kell főznöm. A koliban eddig mindig elvoltam a sebtében összedobott kajákkal, mondván, hogy hétvégén úgyis várnak a pörköltök, rántott húsok és fűszeres krumplik, de sajnos most bele kellett törődnöm, hogy hát ez most nagyon nem így lesz, Úgyhogy felkerekedtem vásárolni, és a fejemben már volt is pár menü, a bökkenő az volt, hogy szinte egyikhez sem találtam semmit sem a boltban. Nem volt például búzadara. Sehol. Westerkappeln mindhárom boltjában voltam, de olyan, hogy búzadara úgy tűnik nem létezik (fuccs a tejbegrízemnek). Nem találtam fűszereket. Ami volt, azt meg három euróért adták, hát nekem aztán nem ér annyit egy zacskó fekete bors. Úgyhogy az egész heti menütervem rohamléptekben redukálódott. 

Végül sikerült azért valami ehetőt összeütnöm, ami nem volt kifejezetten rossz, de kifejezetten jó sem. Nem volt például semmi, de semmi íze (viszont legalább jól nézett ki). 

Délután mentem dolgozni, és ahogyan nagyon jól bevonzottam magamnak, valóban nem voltak sokan amiatt a béna fesztivál miatt, amin ugyanannyian voltak harmadnapon is, mint az elsőn. Nem értem. Komolyan nem értem. Na mindegy. 

A munka elég laza és elég jó, nem csodálkozom, hogy csak száz eurót kapok zsebpénzként egy hónapban érte. :D Hétfőn gyakorlatilag egész délután pingpongoztam, xboxoztam és csocsóztam, bár azért rendesen elfáradtam benne (és érzelmileg is kicsit megterhelő, amikor az embert 11-0-ra verik meg fifa15-ben). A srácok többé-kevésbé aranyosak voltak - csak fiúk voltak, illetve egy lány, az egyik fiú szájában -, volt akivel elég sokat dumáltam, meg játszottam, volt aki túl kúl volt a Jugendzentrumba, de ez nem akadályozta meg abban, hogy három órán keresztül ott üsse el az időt. Nagyon pozitív élmény volt, kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz a mai. 

Tegnap voltam a német kurzusomon. C1 szintű, be voltam szarva tőle, mint a franc, három éve egy büdös dankét nem mondok, és akkor menjek C1 szintű nyelvkurzusra, remek. A kezdő körben mindenkinek be kellett mutatkoznia, meg elmondania, hogy tulajdonképpen mi a fenét keres Németországban. Mindenki több éve kint volt, volt aki már tíz éve élt itt. Nem kicsit röhögtek, amikor mondtam, hogy nagyjából öt napja. Na mindegy, nem ment rosszul, érteni szinte mindent értettem, ha meg nem, arra valaki szerencsére rákérdezett. Beszélni nem nagyon, de majd úgy csinálok, mintha egyébként is hallgatag személyiség lennék, és akkor talán nem kényszerítenek arra, hogy megszólaljak, mielőtt igazán belejönnék a németbe. 

Manapság rászoktam arra, hogy tizenegykor keljek, ami valljuk be, elég nagy pazarlás Németországgal szemben. És az utolsó szabadnapjaimmal szemben is. 

Pénteken bekirándultam Osnabrückbe. Én voltam a legjobban meglepve, hogy jó buszra szálltam fel, és jó megállónál szálltam le. Bár hozzátenném, hogy ez azzal járt, hogy harminc percig görcsben ültem a buszon, mert éppenséggel azt sem tudtam megmondani, hogy melyik faluban/városban vagyok éppen. Mivel aznap reggel jött egy sms az egyetemtől, hogy megkaptam a még előző félévben elnyert ösztöndíjam maradékát - amiről teljesen elfeledkeztem -, úgy döntöttem, hogy a szoba-tatarozó projektbe itt az idő belevágni! Mert hát minek is tegyen félre az ember, ha ugye bár azt a pénzt el is lehet költeni. (...) Így az előre eltervezett városnézés helyett inkább a Neumarkt névre keresztelt, őrült nagy bevásárlóutca végigjárása volt a program. Szenzációsan jó boltok vannak, több közülük lakberendezési, egészen elvesztem a jobbnál jobb dekorációk tengerében. Az árak megközelítőleg hasonlóak, szívem szerint egy rakat pénzt elvertem volna, de igyekeztem céltudatos felnőtt lenni (vagy legalábbis úgy csinálni mintha), úgyhogy a kezemre csaptam akárhányszor megláttam valami jó pulcsit, vagy sapkát, vagy egy táskát, ami “csak” hatvan euróba került. 

Egyébként még mindig próbálom megszokni a tényt, hogy a vásárlások során a végösszeg mindig tíz alatti. Nagyon, nagyon fura. 

Miután az eltöltött idővel, már-már kínosan, fordított arányosságban vásároltam, sikerült úgy elbolyonganom a városban a megfelelő buszmegállót keresve, hogy érintettem Osnabrück öt nevezetességéből négyet. Hogy azokat sem fogom már soha többet megtalálni, az is teljesen biztos. 

Szóval az óváros főtere valahogyan így néz ki:

Tegnap kiganajaztuk az egész lakást a lányokkal, vagy három órán keresztül pucoltunk mindent öten. Rémesen elfáradtam benne, és nem is volt annyira csapatépítő, mint amennyire először gondoltam. De legalább csillog-villog minden, a latrinaszag is redukálódott egy tűrhető fok alá, és nincs minden sarokban pók sem, valami egyéb rovartetemmel a hálóba gabalyodva. 

Este mentünk a Kirmes névre hallgató népnemzeti giccsbe, ami olyan mint nálunk a majális. Csak itt három teljesen három napig tart. Érdekes módon, nem péntek-szombat-vasárnap, hanem szombat-vasárnap-hétfő. Biztos valami “germánium” a dolog. Minden esetre a kölyköknek iskolai szünet van, és mivel holnap megyek már dolgozni, bízom benne, hogy többen inkább kint lesznek, mint a Jugendzentrumban. Minél kevesebb ember előtt égek be a németemmel, annál jobb. :D 

Nem volt rossz, bár szakadt az eső, ami szinte senkit nem zavart, én nem tudom miből vannak ezek a németek. Hatalmas hinták, kaják, dodzsem (!!!), meg mindenféle volt. Igazán jó csapatépülés lett volna, ha nem váltunk volna teljesen ketté, amit nagyon sajnáltam, mert a svéd lánnyal még mindig nem sikerült túljutnunk a Guten Morgenen. Viszont legalább összespanoltunk a franciával. Szenzációsan sokat röhögtünk, az a lány teljesen kettyós, de nagyon jó fej. Egyfolytában “beautiful men”-eket hajkurásztunk, vagy legalább “not beautiful, but cute”-okat, közben szétszakadtam a nevetéstől, annyira, de annyira vicces volt. Komolyan. Hallani kéne azt a lányt. Nem lenne többet egy nyomott perce sem senkinek. 

Nagyjából kilenc körül elmentünk, mert mi már nem bírtuk az esőt, utána viszont csaptunk egy partit Manon szobájában, mert hát miért ne. Mint kiderült rengeteg, meglepően rengeteg közös dolog van bennünk, úgyhogy mindkettőnknek felcsillant a szeme, amikor kiderült, hogy egyikünk kedvence a másikunké is. Jó este volt, azt tényleg bántam, hogy Vikiékkel nem tudtunk többet enni, de remélhetőleg lesz még lehetőség rá. :)