Stabilizálódott az állapotom az utóbbi időben. Társkeresőn elkezdtem beszélgetni egy nővel. Relative üres volt a profilja, úgyhogy nem látszódtak a (számomra) red flagek. Ilyenkor van bennem egy kis remény, hogy lesz valami amiben kapcsolódni tudunk.
Kiderült, hogy szeret utazni. Mármint hogy évente kétszer elrepül valahova, hogy elmondhassa, hogy milyen sok helyen volt. Ezzel a jelenséggel számtalanszor találkoztam már, és jellemzően olyan embereknél, akiket üresnek éreztem. Az utazásaikról kb annyit tudnak mesélni, hogy "szép volt", meg elmondják, hogy hol jártak, de nincs benne semmi konkrét. Se egy emberei interakció, ami mély nyomot hagyott bennük, se egy táj ami felébresztett valami gondolatot, se egy épület, se egy múzeum, ami megragadta őket. "Szép volt, de pár hónap múlva meg megyek máshova". Középosztálybeli időtöltés, egy Marvel film belső tartalmával.
Valaki egyszer ezt úgy magyarázta nekem, hogy igen, nem beszélnek a dolgok érzelmi tartalmáról, mert még nem ismernek engem, ezért nem mernek mélyen belemenni a témába. Én meg erre azt mondom, hogy ha nem mesélnek az érzelmi világukról, akkor hogyan tudnám megismerni őket, mint emberi lényt?
Rákérdeztem, hogy a legutóbbi utazásában mi volt a kedvenc dolga, mi tetszett neki a legjobban. Lenyomtam az előítéleteimet, nem hagytam hogy elnyomják a kíváncsiságomat, és ezzel együtt próbáltam előcsalogatni a másik ember kíváncsi énjét. "Természet, kultúra". Ennyi volt a válasz.
Idegennek érzem magam a legtöbb ember közt. Megnézek egy filmet, egy jól összerakott ismeretterjesztő Youtube videót, elolvasok egy könyvet, meghallgatok egy zenét, látok egy összetett mechanikai berendezést, egy jól átgondolt 3D nyomtatási modellt, és lenyűgöz. De akár csak ha a lépcsőházban lévő, drótból és konzervdobozból összerakott hamutartóra gondolok... Látom a műbe beletett munkát, a figyelmet, a gondosságot. Valaki törődött az adott dologgal, az alkotás átvette az uralmat az ember gondolatai fölött, eggyé lett a művel. Maga az alkotás folyamata is szép, de megfigyelni, és másokkal megbeszélni mások munkáját is egy erős dolog. Ott lüktet az egész mögött a kíváncsiság is, hogy az alkotó hogyan látja a világot, milyen tapasztalatok vezették őket erre a végeredményre, és a beszélgetőpartneremre milyen benyomást tett a mű, és ez hogyan tér el az én benyomásomtól.
Én mindig is eszerint éltem, és ezt kerestem másokban, de nagyon ritkán találom meg. Mintha a legtöbb ember észre se venné ezt. Legalábbis az a benyomásom, hogy sokan nagyon felületesek, nem ásnak bele a dolgok milyenségébe, működésébe, nem próbálják szavakba önteni a rájuk tett hatását. Nem beszélnek róla, talán nem is gondolkodnak rajta.
Igazából már én is egyre ritkábban próbálkozok azzal, hogy találjak vevőt az ilyenfajta beszélgetésre, mert a legtöbbször süket fülekre találok, és még mindig nem értem, hogy miért. Sőt, társkeresésnél, ismerkedésnél akár el is ijesztettem embereket, amikor próbáltam a beszélgetést mélyebb mederbe terelni.
Most vagy elengedem ezt a nőt, vagy próbálom kipuhatolni, hogy találok-e benne kíváncsiságot. Amihez sok türelem és stabil érzelmi állapot kell, mert őt nem akarom megbántani, én meg nem akarok emiatt összeomlani.
discoholicmusic
romaincrisis
dailybridgerton
2087
