egyetlen nosztalgiát tudok elviselni, a sportnosztalgiát, így hát keresve sem találhattam volna magamnak tökéletesebb programot, mint az UEFA Champions League Legends Tournament. öreg, kövér focisták rohangálnak a pályán 4x20 percig, akiknek egy részével telt a gyerekkorom? my kind of parasztvakítás! nyilván azzal a céllal érkeztem, hogy végre élőben is lássam gyerekkorom legeslegnagyobb hősét, Del Pierót, de a social mediának hála elég hamar kiderült, hogy nem lesz itt, mindegy, majd legközelebb. kicsit olyan volt az egész, mint egy osztálytalálkozóba oltott cirkuszi produkció, az élete tornáját lehozó Torghelle Sanyiiiii a második 20 perc végén már vonszolni is alig tudta magát, Roberto Carlos, aki leginkább a Copacabanán hamis Rolexekkel seftelő kisvállalkozónak látszik, összesen kábé 5 percet volt a pályán, Materazzinak meg ennyi év után végre odakiabálhattam, hogy intermerda. nem hallotta, de a tudat! a délután legkellemetlenebb pillanata az volt, amikor a műsorvezetők (!) és kábé mindenki meglepetésére felbukkan Dzsudzsi, aki pályára ugyan nem léphetett, de kapusedzőnek nagy kegyesen azért beírták. gondolom, ez volt Szijjas utolsó kívánsága. egy ponton felbukkant még a pálya mellett pl. Rio Ferdinand, Szobo vagy épp hírvigó Fabrizio, amin egyáltalán nem lepődtem meg, azon viszont igen, amikor a tökéletes sötét öltönyében megjelent a játékoskijáróban Fabio Capello, és figyelmesen megtekintette a meccseket, úgyhogy a fekete-fehér szívem is megnyugvásra talált egy kicsit. ha már ott volt, legalább átadhatta a díjakat. a parasztvakítás, meg úgy általában minden sport- és egyéb tömegrendevény legborzasztóbb része amúgy mindig a tömeg, nagyjából bármilyen (általam ismert nyelven) pofázó tömeg, különösen a végig pofázó neres vállalkozók (vajon mikor fognak a neres vállalkozók már nem neres vállalkozónak tűnni?), és az egész flakon légfrissítőt magukra fújó pasztellfeleségeik, akik ötpercenként odaüvöltik a férjüknek, hogy ne várd el tőle, hogy viselkedjen, csak ötéves (én ismerek jófej ötéveseket is). de ez igazából tök mindegy, magyar tuning nélkül nem lehet megúszni az ilyesmit. végül Rakitić csapata nyert (aki egy ponton még a kapuba is beállt, mert Julio César sajnos belesérült az öregedésbe), és az MVP is ő lett lett, a mi fiaink, Juhász Roliék lettek a másodikak, Cafu csapata a harmadik, és Figóé elég megérdemelten a tökutolsó. nyilván baromi szórakoztató volt az egész, látni Pirest gólt rúgni, Falcaót csodás tizit sarkazni, Cafút ollózni (nem ment be), ésatöbbi. eléggé örültem, hogy ott voltam, mert ezeknek az embereknek a jelentős részét az all time fav emberemmel, a nagypapámmal kezdtem el nézni, aki már több mint 20 éve nem él. kicsit olyan volt, mintha ma délután ő is ott lett volna.
