Fincsimissimi

Nem a blogban már sokszor felidézett, mostanra kicsit elhasznált vicc poénját akarom újra felmelegíteni (“Ha elrontjuk hátulról, kezdhetjük elölről”), hanem ezzel az induláskor még rövid, idővel aztán talán majd bővülő képgyűjteménnyel azt szeretném bizonyítani, hogy a háromdimenziós figurális szobroknak nemcsak elöl-, alul-, felül- vagy oldalnézetük, hanem hátulnézetük is van, még akkor is, ha a…

A kétszer két szobrot még 2022 szeptemberében fényképeztem, aztán egész egyszerűen elfelejtkeztem róluk, pontosabban úgy emlékeztem rájuk, hogy majmok a szereplői, nem kutyák, és az, hogy végül kutyák, felborította egy másik tervemet, ők pedig visszahullottak az elfeledettségbe. Néha elém kerültek (legutóbb a London szépségeit ecsetelő posztom képeinek válogatásakor), de a dolog végezetül…

Krasznahorkai László Nobel-díjára — Nézd csak, ott, azon a kilencedik emeleti ablakon kell bevinned a karácsonyfát. — Hát nem ezért tanultam ipari alpinistának. — Most mi bajod van ezzel? Örömet szerzel egy tizenkétéves gyereknek, és negyedóráig, míg vissza nem érsz, te vagy a Jézuska. — Én nem hiszek istenben.

Erre a szoborra több mint tíz éven át vártam, nagyjából azóta, hogy a szobrok érdekelni kezdtek, a rögeszméimmé váltak, és a látásomnak elválaszthatatlanul része lett, hogy az egyébként semleges vagy indifferens látványt nyújtó térben kiszúrjak magamnak egy-egy ott álló, korábban sosem észlelt szobrot vagy térbeli műalkotást. Continue reading Kanyar nélkül

Babiczky Tibornak Bronzavonz és Kéjarany két olyan név az Ulysses szövegében, amellyel a magyar olvasón kívül senki más nem találkozhat a regény lapjain. James Joyce az Ulysses 11., Szirének című fejezetében nem írt le ezekre bármiben is hasonlító angol megnevezéseket, kiírta viszont a dublini Ormond hotel bárjában és éttermében ott üldögélő két leányzó, a vörösesbarna Miss Douce és a szőke Miss…

Nyelvem határai a világom határait jelentik. Continue reading A beszéd elviselhetetlen könnyűsége

A felületes kívülálló vagy a véletlen látogató számára úgy tűnhet, az utóbbi hónapokban elhanyagoltam a blogot. Valóban nem született új bejegyzés tavaly november óta, és őszintén szólva tényleg nem is nagyon fényképeztem új szobrot a mögöttem lévő néhány hónapban; olyat egészen biztosan nem, ami azonnali posztot kívánt volna. De sok mindent javítgattam, csiszolgattam, pontosítottam és…

— Ilyen picin múlt, hogy elkéssek. A sofőr már csukta az ajtót, de a résen még be tudtam dugni a kezem, kénytelen volt kinyitni, és felszálltam a buszra. Különben nem értem volna ide a felvonulásodra. — Nem mondod.

Sosem rejtettem véka alá, hogy ennek a szobros blognak az egyik főszereplője Kovács Ferenc, az 1926 szeptemberében Kiskunfélegyházán született és Budapesten 1990 januárjában elhunyt szobrász. Abban az értelemben biztosan főszereplő ő, hogy az 1945–1990 közötti korszak magyar szobrászai közül az ő pályafutása testesíti meg vagy teljesíti be legradikálisabban és legvisszavonhatatlanabbul a…

A számok persze azonnal problémát jelentenek. Igazából arról van szó, hogy Somogyi József tizenöt év különbséggel két Dózsa György-szobrot is készített, mindkettőt Ceglédre, a második kiszorította helyéről az elsőt, ami kétségtelenül rendhagyó történet — arról, hogy a második ábrázolás egy helyett két alakos lett, és ezt a bejegyzés címében nem tudom kellő mértékben érzékeltetni, igazán nem…

Édesem, tegyél Continue reading Édesem, tegyél

Ellenálltam a kísértésnek, legyőztem magamban a hübriszt, és végül nem Tolnai Ottó híres, sokszor idézett verscímének parafrázisát (“Mi volt, kérded, a legszebb Genovában”) adtam e bejegyzés címéül, és nem is, ahogy ezután elképzeltem, a bemutatásra szánt dolog valóságos nevét, a Via Garibaldi 12-t, ami egyben földrajzi cím és minden valószínűség szerint postacím is. Continue reading Portéka

Nem is favicc, nem is bronzból vagy kőből van, és pláne nem az enyém, de azért elmondom. Lásd majd még: Jor napütése, New Jor stb. Continue reading Jorni