Életanalfabéta

Attól függetlenül hiányzol..

Hogy a férfiak a világ legjobb színészei.

El is mondom miért.

Képesek a végletekig elhitetni veled, hogy szeretnek, imádnak, kívánnak, hogy csak Te vagy az egyetlen számukra. Hogy csak téged akarnak. Eljátszák hogy Veled akarják leélni az egész kibaszott életüket.

Eljátszanak bármit, szinte bármit hogy bebizonyítsák hogyan éreznek irántad. Dumálnak, hogy azt halljad amit szeretnél.

Sírnak, sírnak csak azért hogy Te elhidd, igazat mondanak és valóban úgy éreznek ahogy. Persze lehet hogy abban az adott pillanatban tényleg úgy van, viszont meddig? Egy óráig, egy hétig, egy hónapig, tök mindegy, mert előbb utóbb úgyis lemondanak rólad ha túl nehezen kapható vagy, vagy csupán semmit sem szeretnél tőlük.

Aztán továbblépnek. Nemes egyszerűséggel. Léteztél. Nem létezel nekik. És Te csak kapkodod a fejed, hogy most igazából mi volt igaz, mi volt csak megfektetős duma?

… egyszer csak elkezdek sírni. Nem tudom, hogy miért kezdenek el hullani a könnyek a szememből. Csak elkezdenek potyogni. Nem hisztizek, csak némán könnyezek. Nem szipogok, csak hullanak a könnyek. Olyankor kifejezéstelen arccal meredek magam elé. Talán ez a lélek halála. Hogy már képes vagyok ok nélkül is sírni. Talán mert nem törődnek velem annyira mint amennyire igénylem, mert nincs senki aki igazán meghallgat, hogy megkérdezze: “Hé, mit érzel most? Meséld el nekem!”

Gondolj azokra az emberekre, akik titokban bejönnek neked. Mindenki, akit vonzónak találsz, de soha nem szólsz hozzájuk. Minden idegen, akibe egy pillanatra belezúgtál a vonaton, buszon vagy a metrón. Minden ember, akivel álmodtál, vagy a kora reggeleken a fejedben jár.