székek minden mennyiségben

Szóval kezdetben a gyerMek nagyon elégedett volt a sörösrekesz alapterületű szobájával, aminek az egyik fala sötétszürke volt. A fal kibaszott ronda volt, azt mindannyian láttuk, de azt is láttuk, hogy ez egy elátkozott fal,

amiről 43 évig szedtük le a tapétát

578382764378 szög/csavar helyét kellett beglettelni és

890 munkaóra és 2 tonna glettelés után is pont úgy nézett ki, mint a faszom.

Apósom kemény csávó, de van az a pont, amikor már ő is el szokta engedni a Legtökéletesebb Falfelület illúzióját, én meg már két héttel azelőtt elengedtem, így történt hát, hogy az egyik fal betonszürke színű (a gyerMek színválasztása), amolyan indusztriál jellegű (értsd félkész) lett (szintén a gyerMek választása). Jaj, hát nagyon tetszett neki, és gondoltam jól van kisfiam, a lényeg, hogy te boldog legyél, és hittem is neki, mert a ledvilágítás meg a lógós ing is tetszik neki, hiszen 15 éves.

Nemrég kiderült viszont, hogy sajnos neki mégsem tetszik az a fal. Nem a színe, hanem hogy "nem szép a felülete". Egy apró részem zsigerből azt reagálta, hogy na baszódjál meg édes fiam, a nagyobbik meg azt, hogy akkor tapétázzuk le! Így utólag azért az is eszembe jutott, hogy lehet, hogy már akkor sem tetszett neki, de már nem merte túltolni ezt a felújítás dolgot - ebben az esetben elég büszke vagyok rá. Simán lehet az is, hogy nem így volt. Mindegy is.

Így történt, hogy egy esős reggelen nekiálltunk tapétát keresni az interneten. Sima szürke tapétát. Egy képernyőn keresztül. Tisztán emlékszem, hogy volt az a pont, amikor elhangzott tőlem a "ne szórakozz már kisfiam, ez most miért nem tetszik, tök ugyanaz a szín mint a másik?!", de ő csak kitartott, hogy bizonyos szürkék igen, bizonyos másik szürkék nem (mind ugyanolyan volt), és végül, hogy a sok igenszürkéből melyik a tökéletes (pont kurvára ugyanolyan volt, mint bármelyik másik, de tényleg, esküszöm az élő Istenre, hogy így volt.) Meglett végül Az Árnyalat.

Zárójelben jegyzem meg, hogy olyan színt akart, mint a jelenlegi festék és ennyire sikerült eltalálni. Őrület ez a gyerMek.

Az még kicsit nehezen megy, hogy a gomb megnyomásától kezdve odáig, hogy fent van a tapéta a falon több időnek kell eltelnie, mint 30 másodperc, de kis topogás és nemá után elfogadta. Egészen addig a pillanatig, amíg meg nem jött a tapéta, mert onnantól megindította a szokásos idegőrlő hadjáratot, hogy miszerint mikortesszükfelmikortesszükfelmikortesszükfelmikortesszükfelmikortesszükfel. ma, kisfiam, ma tesszük fel, csak FEJEZD MÁR BE!!!

Az Gyermeknevelésrül című nagy sikerű röpiratomban már kifejtettem, hogy milyen fontosnak tartom, hogy az gyerMek megtanulja a befektetett munka által jobban értékelni, amit kap. Többször nekifutottam én már ennek, mindig az lett a vége, hogy gyors ütemben öregedtem 6 évet aztán mindenkit elzavartam a bús picsába xboxozni és csináltam egyedül. Valamiért most úgy éreztem, hogy muszáj a gyerMeket megtanítanom tapétázni, akkor is, ha elrongyolódnak az idegeim közben. Lehet, hogy megcsapott a halál szele vagy mittudomén.

Nagyon izgult a gyerMek, hogy akkor ez hogyan is lesz, jajdeizgulok, neizguljál, jajelfogjukszarni, dehogyfogjuk, mileszhaelszarjuk, nyugodjálmegakkorkijavítjukegyébkéntisanyádmégsosemszartaelatapétázást.

Az volt a terv, hogy ő vágja a csíkokat, én meg ragasztom, de előbb előragasztóztuk a falat. Én idén csináltam ezt így először, mert ez a holland ragasztó azt mondta, hogy így kell, én meg nem kérdezek, ha nem kell.

Jajdeizgalmasmileszhaelszarjuk. Nyugikisfiamezenapontonmégnincsmitelszarni. Aztán jött egy kis kényszerszünet, mert az utolsó 7 km-hez érkezett a Vuelta. Mondom a gyerMeknek, egy pillanat, anya ezt gyorsan megnézi, aztán kezdünk. Persze 20 százalékos emelkedők, Kuss egy kilométer per órával támad, Evenepoel saját tempón, másfél évenként tesznek meg 100 métert, a gyerek a fotelben feszeng, de hallgat. Még bírja. Lejtmenet, jól van, nem esett el senki, Roglic nyer, Kuss piros póló, zsír.

Szóval ott tartottunk, kisfiam, hogy... nézd, így keverjük be a ragasztót. Itt a dobozon mindenféle számok vannak, 65 négyzetméterre 9 liter, hát ez csak... mittudomén hány négyzetméter, na hagyjuk is, szóval én mindig úgy érzésre keverem, ahogy annak idején az Imre bácsitól tanultam, nézd, kábé ilyen sűrű legyen. Nézd, én így szoktam lemérni a csíkokat, 270-et vágj, nem baj, ha több vagy kevesebb egy pár centivel, csak egyenes legyen.

Innentől jött az, hogy én felkentem a ragasztót a falra (I know! Ez egy ilyen ragasztó, beszartam!), majd vártam A Csíkra. Ittam egy kávét, egy sört, ettem egy krémest, rászoktam a nehézdrogokra, leszoktam róluk, és akkor már érkezett is a lemért darab.

Imádnivaló volt egyébként. Hol a ceruza. Jaj mennyit mértem?! Miért nem egyenes. Úristen de béna vagyok. (Nem vagy béna.) És most mit csináljak, jaj, most akkor hogy. Nem hiszem el. Hol a sniccer? (Jézusom, fiam, tedd alá a dobozt, ne a parkettán sniccerezz, mert felvágom az ereimet!!)

Mondjuk életem egyik legszarabb tapétázása volt, de nem a gyerMek miatt. Még sosem tettem fel egyszínű, teljesen sima felületű tapétát. Mint kiderült, ha ezeket fedésbe teszem, akkor pont úgy néz ki, mint a fos. Oké, akkor illesztem, de mi lesz, ha szétszárad és csík lesz közötte. Oké, ugyanaz az árnyalat a festék alatta, de akkor is. Jajanyamileszakkor? Jajmileszhaszétszárad? Akkorújratapétázunkfiam.

Ráadásul egész nap 98%-os volt a páratartalom, ami egy 8 négyzetméteres szobában barátok közt is 106. Egy ponton úgy éreztem, hogy csak és kizárólag egy jéghideg sör segíthet ezen, ki lehet találni, hogy valóban segített-e vagy csak még jobban ömlött rólam a víz.

Arra is magyarázatot találtam, hogy a felújításkor miért volt olyan baszott nehéz lekaparni a régi tapétát. Ez a fal úgy szívta be a ragasztót, hogy kb 200 négyzetméterre való szutymákot kentem fel, és így értem el, hogy ne csontszáraz felületre simítgassam a papírt. Jó kurva szar lesz majd leszedni. Valakinek, nem nekem, én már le nem szedek semmit ezekről a falakról.

Röpke két óra alatt eljutottunk a jajmileszhaelszarjuk-ból az Úristenanyadeszéplett-be. Nem kellett sokat szabni és az áram is csak egyszer baszott meg. Már csak le kell vágni a felesleget, a tábláit kell felfúrni a falra, meg megvarrni az új függönyét, mert márciusban még a sötétszürke kellett neki, de azóta már mégis fehér kellene és nem olyan hosszú, mint ami most van, hanem rövidebb.

- ezzel a retorikus kérdéssel ébredtem ma, ki tudja miért, az sem tudom melyik számban van, mindegy is. ez elég erős kezdés, gondoltam, de rosszabb is lehetne a tegnapi este fényében. A gondolattal egyidőben viszont megláttam ezt a szekrényt, ami nem nehéz, mert ezt látom, ha reggel kinyitom a szemem (no surprises here) és az jutott eszembe, hogy ez a kibaszott szekrény egy time stamp is lehetne az életemben, mert majd biztosan eljön az az év is, amikor valóban felújítom, nemcsak tervezem felújítani és akkor majd visszanézve ilyeneket mondhatok, hogy igen, emlékszem arra az évre, az azután volt, hogy felújítottam a szekrényt.

addig is, amíg hozzá nem kezdek, álljon itt, hogy kurva sok nyár volt, amikor úgy indultam haza, hogy idén világot váltok a lakásban és eddig még sosem történt meg. így múlik el a világ dicsősége. és így lesznek ezen a blogon is vidám felújítós posztok helyett önsajnáló faszkodások.

mondjuk legalább van egy kurva ronda szekrény a szobában, amire azt a kurva ronda leveses tálat rakhatom, amit az az imádott nagynéném erőltetett rám, aki a képen van (hah, mekkora többszörösen összetett mondat, ha még tanítanék angolt, fordíttatnám).

nagyon szeretném megkérni @swingyourlife-ot, hogy most csukja be a szemét, de ennek a mikroblognak sajátja, hogy minden évben kiteszem a gyerek szülinapi tortáját, bármennyire is szörnyű.

az úgy történt, hogy nézegettem a marcipánokat, hogy milyen színűt vegyek, mert aszonta a gyerek, hogy mindenképpen legyen rajta marcipán. semmi ötletem nem volt, ez a 15. szülinapja, macikát, meg traktort meg Ironmant már nem igényel ez a büdöslábú kamasz. és akkor megláttam ezt a csodálatos csokibarna marcipánmasszát és eszembe jutott, hogy szarokat fogok tenni a tortára, mert azon bizonyosan nagyon jót fog röhögni a gyerek.

meglepően élethű lett, én jól szórakoztam közben, majd meglátjuk ő mit szól. anyámnak nem.mutathatom ezt meg SOHA.

az úgy volt, hogy miután az én drága apukám meghalt, anyámnak lett egy élettársa, aki, hát, na mindegy. neeeeem, jó ember volt a Sanyi bácsi és kívánni sem lehetett volna jobb nagyapát a gyerekeimnek, ha már az én apám nem lehetett ott nekik. szóval minden meg van bocsájtva Sanyi bácsinak, még az ízlése is, pedig az, na az fájdalmas volt.

Sanyi bácsi meghalt egy pár éve és többek között ezeket a felbecsülhetetlen értékű festményeket is anyámra hagyományozta:

a Búgó Bikát

és a Lecsapó Sast (biztos nem is sas). Csak mellékesen szerintem ez a sas (nemsas) kurvára elvétené ezt a kacsát a szög alapján, meg hát nem is a zsákmányra néz - hacsak nem az van, hogy nem is a kacsára megy, hanem a kacsa mellett álló uszkárra, amit már nem látunk. Ez egy őrült nagy csavar lenne a művész részéről, ép ésszel szinte fel sem fogható. De haladjunk tovább.

Amikor felmerült, hogy a művészeti örökségből kell-e nekem valami, akkor erre a kettőre lecsaptam (mint az madár az képen), mert tudtam, hogy Sanyi bácsi annyira örülne ha vinnék valamit és hát őszintén szólva a többi tárgy felfoghatatlanul ronda volt. Megörökölhettem volna egy krémszínű bőrfotelt is például vagy egy citromsárga subát.

Azt is éreztem, hogy egyszer még lesz ezeknek helye egy párhuzamos univerzumban. A férfi, aki velem él, úgy érezte, hogy nincs olyan univerzum, amiben ezeknek helye lehet, de ezt nagyvonalúan figyelmen kívül hagytam. A két képet anyukám gondosan becsomagolta és amikor kiderült, hogy lesz itt új lakásunk, ugyanolyan gondosan ki is hozta. A férfi, aki velem él, érezte, hogy szorul a hurok és finoman jelezte, hogy az új lakásban sincs olyan hely, ahol ezeket el tudja képzelni, még poén szinten sem. Hess-hess, nem kell mindent meghallani.

Miután már minden elkészült az új lakásban (értsd: minden kábé elkészült, de mi már teljesen), ki kellett festeni meg takarítani a régit és belefutottam egy Mandalorianba (-be?), aki végig ott lakott velünk. Sajnika nem Pedro Pascal, csak egy kép egy mandaloriani illetőségű lakosról, és akkor szöget ütött a fejembe, hogy azzal is csinálni kellene valamit...plusz hogyan fogom átvinni (a szerelmet a túlsó partra) az embernél a Búgó Bikát és a Lecsapó Sast (nemsast)?

Kicsit olyan már ez a poszt, mint a receptek, amikor a 4000 szavas keletkezéstörténet után jön a Forradalmian Új sajtos tészta recept, szóval rövidre zárom: kivágtam a mandalórit és ráragasztottam a Bikára, hogy legyen kinek búgnia.

Aztán úgy gondoltam, hogy a Bibliából méltatlanul kihagyott fejezet nyomán a Lecsapó Sas (nem sas! de.) a kis Jézusra fog lecsapni, amit Mária próbál majd megakadályozni, mert ő sem tudja, hogy a Nemsas (de) valójában az uszkárra megy. Ezen a ponton több bigott keresztény családtagom egyszerre fordult egy nagyot a sírjában.

Ezek után remélem, hogy nem derül ki, hogy ezek másfél millió forintos festmények voltak, mert akkor azonnal eret vágok.

itt kettő ilyen van (eddig): a fürdőszoba ajtó, amire egyszer valaki csak úgy jártában-keltében ráfestett, úgyhogy most ahelyett, hogy csak le kellene mosni, le is kellett kaparnom az egészet.

a másik a kisszoba fala, ahonnan le kell szedni a tapétát, mert bár tök szép strukturált felülete van és rá is lehetne festeni, az elmúlt 20 év összes alberlőjének az összes feltett fácános csendéletéhez fúrt összes lyukának - kivétel nélkül - szarfos módon beglettelt helye itt van. olyan az egész, mint egy vakondtúrásos focipálya, szóval, mondom, az le kell, hogy jöjjön.

3 réteg tapéta van a vakolaton, illetve 2 réteg plusz egy ilyen alátét papír, de nincs az a mennyiségű víz, ami ezt egyben lehozza. így első körben a kilencvenes éveket bontottuk le, ezt a gyerekekkel.

a gyerMeknevelés fontos része, hogy a gyerMek tapasztalati úton megtanulja, hogy a befektetett munkának értéke van, hogy a dolgokért ( a.k.a. új lakás) meg kell dolgozni, valamint, hogy aki korán kel, aranyat lel. két tizenéves fiú esetén ennek akár hozzáadott értéke is lehetne egy felújításnál, de mivel egyelőre nem lehet a Fortnite-ban vakolni, az én gyerekeim se vágják, hogy mi is ez az egész. ettől függetlenül a kicsire rábíztam, hogy csomagolja ki az előszobát a fűrészporos tapéta alól (lila alatta!)

a nagy meg nekilátott a fent említett horrorszobának. nagyon jól szórakoztunk (nem), 8473627188292 kérdést tettek fel, 7363626-szer vesztek össze és majdnem mindennek szarul álltak neki, de azért nyomták. 3 óra elteltével rájöttem, hogy bár fontos, hogy haladjunk és még fontosabb a gyerMeknevelés, ami még kibaszott fontos, az az, hogy én ne lőjem főbe magam, úgyhogy megköszöntem a segítséget és hazaküldtem őket. legközelebb jövőre jönnek.

így történt, hogy a hetvenes évek rétegnek már egyedül estem neki, munka után, egy (4) Aperol spritz mellett. nem az alkohol miatt nem haladtam, tegyük hozzá. ezt a tapétát a Világ Legjobb Tapétázója tette fel 1974-ben. 40 perc, 40x40 centi, mutatom:

itt tartunk jelenleg, közben persze kovidos lettem, csak azért, hogy legyen időm végiggondolni, hogy spakli és víz helyett milyen fegyvernemet választok ha legközelebb átmegyek.

meg itt-ott hiányzik ez-az

meg ami van, az koszos és/vagy ronda

ez a kiindulási pont. volt már rosszabb, sokkal rosszabb, úgyhogy nem vagyok beszarva. pénz változatlanul minimális, úgyhogy ismét szarból kell várat. ettől se vagyok berezelve.

azzal kezdtem, hogy fél óra alatt feldobtam 4 lámpát, amit a kringloopban vettem.

végül is csak 2 hónapja nézem ezt a lakást itt velünk szemben és azóta tudom, hogy ha egyszer odaadják a kulcsot, AZONNAL belevetem magam és azt is, hogy nincs lámpa sehol és azt is, hogy fél 5kor sötétedik, de úgy látszik ez a Venni digram nem állt össze a fejben, na mindegy, szóval mondom, feldobtam 4 lámpát kurva gyorsan, még sötétedés előtt. az egyik szar volt, szikrázott egy nagyot, elégett a foglalat, lebaszta a biztosítékot, de ötből egy nem rossz arány.

mivel megvenni is 20 percem volt, és amúgy is le kell majd venni őket, 3 eurót voltam hajlandó adni darabjáért, és mivel egy bolond nő számolt el, az egyiket ki is hagyta. win! tudom, hogy nem szép dolog, de szükség törvényt bont, és sok kis 3 euróból lesz a 9.

után(n)a meg sikáltam, mint a barom, meg felszedtem a konyhapadlót, amíg minden más normális ember Argentína-Hollandiát nézett, mert a néni aki itt lakott kissé koszos volt. de legalább megittam közben 2 sört, meg a lakás ünneplős koccintásból.maradt 3/4 üveg pezsgőt. win #2!

egyelőre ennyi, még semmi klasszikus felújítás nem történt, de fog.