bölcsészlét

Don Juan alakja nem egy Moliére által alkotott személy, hanem egy andalúziai monda főhőse, akinek történetét a maga szájíze szerint dolgozza fel az író. Tulajdonképpen ez a hozzáállás jellemző a neoklasszikus kor drámáira (lásd: Racine - Phaedra), de ez a hagyomány felfedezhető már az ókorban is, amikor a tragédiák mítoszokat, vagy régi történelmi eseményeket dolgoztak fel.

A monda maga a Sevilliában lakó Don Tenorio történetéből jöhetett létre, aki meg akarja kaparintani magának Giraldát, a kormányzó lányát. Az apa kiáll ellene, de Don Tenorio megöli párbajban. A kormányzó sír fölött álló temetői szobrát Don Tenorio vakmerően vacsorára hívja, az megjelenik és átadja a pokolnak a bűnöst. Azonban a mondában ez a történet összemosódik egy Juan de Marana nevű férfi tetteivel, aki az ördöggel szövetségben élte életét, apácákat csábított el, de idős korában megtér és végül szerzetesként halt meg.

A bűnök elkövetésének, esetünkben a torkosságnak és a bujaságnak csak azért lesz különös jelentősége, mert a monda a XIV. században keletkezik, amit még bőven a középkor szigorú vallásossága dominál. Ha a szeretőiért az ördöggel paktáló Don Juan a reneszánszban élt volna, vagy a reformáció idején, talán megbotránkoztak volna rajta, de semmiképp nem vált volna legendává.

Mára Don Juan egy archetipikus karakterré változott, aki olyan nagy hatású, mint Faust vagy Odüsszeusz.

A monda színpadi feldolgozása 1610.-ben, Tirso de Molina írásában jelenik meg először A sevillai csábító, vagy a Kővendég címmel. Ezt számos alkotás követte, többek között Jean Baptiste Moliére műve, melyet 1665-ben írt meg, és talán a legtöbbet játszott drámai feldolgozása a legendának.  Ebből a művéből inspirálódott Goldoni(Don Juan Tenorio) és Dumas(Don Juan de Marana), de még Ödön von Horváth(Don Juan megjön a háborúból) is nőcsábáról szóló drámáikhoz. Byron 16 énekből álló verses regényt írt, Don Juan címmel, melyet nem tudott befejezni. Don Juan alakja a bábozásban is feltűnik, csak a szolgáló Catalinónt(vagy Sganarelle-t) a helyi jellegzetes vásári hős váltja fel (Hanswurst, Karsperl, Brighella). Valamint Brecht átdolgozta egy saját előadásához Moliére szövegét 1954-ben.

Mozart a mondából Lorenzo Da Ponte librettójával megírja a történelem egyik legismertebb és legtöbbet játszott operáját. Az operára kritikául E.T.A. Hoffmann regényt ír, szintén Don Juan motívumokkal teletűzdelve Don Juan. Eine fabelhafte Begebenheit, die sich mit einem reisenden Enthusiasten zugetragen(Egy mesés esemény, mely egy lelkes zenerajongóval történt utazása alatt) címmel. José de Espronceda a mondát mellőzve egy új megközelítésből mutatja be drámai részletekkel színesített verses regényében Don Juan alakját A salamancai diákban. 2010-ben Moliére szövege alapján képregény jelenik meg, 2013-ban pedig Joseph Gordon-Lewitt rendez komédiát Don Jon címmel.

Kicsoda Don Juan és alakja miért érdekes ennyire?

Angol nyelvű cikkek és szakirodalmak sokszor „(fictional) libertine”-ként hivatkoznak rá, melynek jelentése csodabogár, feslett erkölcsű, szabados, különc személy.

Johann Friedrich Schink, színházi alkotó szemében a 18. század végén Don Giovanni a bujaság, a gonoszság, az erkölcstelenség testet öltése. „A legförtelmesebb aljasságokat oly hidegvérrel és közönnyel követi el, mintha egy pohár vizet inna” – írja.

Legförtelmesebb aljasságok? A gyilkosság? Főbűn, persze, de számtalan drámai alak elköveti. „Fajtalankodás?” „Házasságszédelgés?” Nagyjából a 20. század közepe óta ez már nem nevezhető aktuális problémának alakjával kapcsolatban. Nem mellesleg De Sade márki ezen a téren talán izgalmasabb és „förtelmesebb” is. Szóval nem hinném, hogy alakja népszerűségének borzalmas bűnössége lenne a kulcsa.

Kierkegaard Vagy-vagy című könyvében azonban az alábbiakat írja róla: De akkor meg miféle erő az, mellyel Don Juan csábít? A kívánásé, az érzéki kívánás energiája. Minden nőben az egész nőiséget kívánja.

Ez már érdekesebbnek tűnik, hiszen a csábítás módját kezdi boncolgatni, a kívánás, az ösztön mindenható erejét. Csakhogy véleményem szerint erre is van egy megfelelőbb karakter az irodalomtörténetben: Casanova, aki egy valóban létező ember volt, ami ebből a szempontból máris érdekesebbé teszi Don Juannál.

Máté Gábor, a Kanadában élő pszichiáter így jellemzi Don Giovannit A sóvárgás démona című művében: Don Giovanni, aki megszállott szoknyabolond, kreatív és elbűvölő férfi. Merész kalandor… sosem talál lelki békére. Kielégíthetetlen az erotika iránti szenvedélye, amelyet egyszerűen képtelen lecsillapítani. Költői vénáját és ékesszólási képességét kizárólag a szép nem iránti hajsza szolgálatába állítja, de hiába ejti rabul valakinek a szívét, máris a következő asszonyon jár az esze.

Albert Camu A lázadó emberben Don Juant Sziszifuszhoz hasonlítja, a szerelem amint beteljesül el is múlik, a kéjvágy mely kielégül, azonmód újra éled és újból keresnie kell. Don Juant nem a hódítástól boldog emberként látja, hanem az ösztöneitől, a kényszeres kéjvágyától szenvedő embernek, akinek szüksége van a hódításra, akkor is, ha már nem lel benne örömet.

I./1. Várta. Marcellus és Bernardo beavatja Horatio-t a Szellem megjelenésének titkába (szép szar kitekert mondat) Szellem eltűnik, megbeszélik, hogy elmondják az ifjú Hamletnek is. I./2. Trónterem. Claudius beszédéből kiderül, hogy az öreg Hamlet halála után ő került a trónra, elvette bátyja özvegyét, valamint a norvég sereg fenyegető közeledését. Laertes és Hamlet kéri visszaengedését, hogy tanulmányaikat folytassák, Laertes szabadon távozhat Párizsba, míg Hamletet anyja, a királyné és Claudius határozottan a maradásra utasítja. Hamlet enged a parancsnak, majd az uralkodópár távozása után monológjából fény derül megvetésére Gertrud és apja öccse iránáyba, illetve istenítő viszonyulása apjához. Ezután Horatio, Bernardo és Marcellus jelennek meg, fény derül Hamlet és Horatio viszonyára, miszerint együtt tanultak Wittenbergában, valamint tudatják Hamlettel apja szellemként való megjelenését, ezt követően, megbeszélik, hogy azon az éjjel, Hamlet királyfi is velük tart az éjjeli őrségre, hogy megbizonyosodjon apja megjelenése felől. I./3. Polonius háza. Laertes indulni készül, húgával való bezsélgetésből értesül az olvasó/néző, hogy a királyfi gyengéd érzelmeket táplál Ophelia iránt. Laertes, majd később Polonius is kioktatja a lányt, hogy erényeit őrizze, Hamlet herceg közeledését pedig utasítsa el. I./4. Vártán. Hamlet, Marcellus, Horatio őrt állnak, a szellem megjelenik, arrébb hívja Hamletet. I./5. A vártán máshol. Hamlet megtudja apja szellemétől, hogy Claudius ölte meg, megesketi fiát, hogy bosszút áll érte, majd eltűnik. Horatio és Marcellus utolérik Hamletet, kérdezősködnek, de az nem árul el semmit, sőt megesketi őket, hogy az eddigiekről sem fognak beszélni senkinek. II./1. Polonius háza. Polonius elküldi Rajnáldot, hogy vigyen pénzt Laertesnek Párizsba és kérdezősködjön utána, milyen a magaviselete. Ophelia elárulja apjának, hogy miótán visszautasítóan viselkedik a herceggel, az őrület jeleit véli felfedezni rajta. Polonius véleménye szerint Hamlet elméjét a szerelmi kudarc emészti fel, ezért a királyi pár elé megy, lányával együtt, hogy felfedje a történteket. II./2. Terem a várban. A király és a királyné Hamlet két régi jóbarátjának (Rosencrantz és Guildenstern) odahívásával próbálja megtudni zavarának okát, kérik, hogy vonják örömökbe és próbálják meg kiszedni belőle mi bántja. Voltimand híreket hoz Norvégiából, miszerint diplomáciai úton sikreült elkerülni az ifjú Fortinbras támadását. Ezután Polonius elmondja az uralkodópárnak felfedezését, miszerint a lánya miatti szerelembe őrült bele az ifjú herceg. Tervet eszelnek ki, hogy Opheliát csaléteknek felhasználva hallgatják ki Hamlet valódi baját. Jön Hamlet, Polonius szóba elegyedik vele, a néző a párbeszédből megbizonyosodik arról, hogy Hamlet valóban az őrület jeleit mutatja, azonban ahogy Polonius is mondja „őrült beszéd – de van benne rendszer.” Polonius távozása után jelenik meg a színen Rosencrantz és Guildenstern, próbálnak tudakozódni Hamlet hogylét felől, de kitérő válaszokat kapnak. Hírt adnak neki a városi színjátszók érkezéséről, aminek Hamlet felettébb örül. Polonius jelenti a színészek érkezését, a színészek bejönnek, Hamlet szóba elegyedik velük, rögtön munkát is ad nekik és említést tesz pár beillesztendő sorról az esti előadásba, amellyel tőrbe akarja csalni Claudiust. Miután magára marad, levetkőzi az őrület jótékony köntösét és szemreháynást tesz magának a tétovázásáért, számon kéri magán a fiúi szeretetet és a bátorságot, és megfogalmazza tervét, amellyel meggyőződhet Claudius bűnössége felől, mivel kétségei támadnak a szellem szándéka felől. III./1. Terem a várban. Rosencrantz és Guildenstern jelenti a királynak, hogy nem jutottak semmire Hamletnél. Polonius tanácsára ő és a király erejtőznek, a többiek elvonulnak, kivéve Opheliát, aki elöl marad, hogy rajta keresztül hallgathassák ki a királyfit. Hamlet monológjában felfedi mennyire gyötrődik a lelke, hogy az öngyilkosságot fontolgatja, valószínűleg mert megijedt a ráhagyott feladattól. Szóváltásában Ophéliával fény derül arra Claudius számára, hogy nem a szerelem bolygatta meg elméjét, hanem inkább a gyűlölet embertársai iránt mozgatja furcsa és érthetetlen cselekedeteit. Poloniusszal eldöntik, hogy Hamletet Angliába küldik, hogy mindenkit megóvjanak őrült cselekedeteitől. III./2. terem ugyanott. Egérfogó jelenet, a színdarab bemutatása, melyben egy a Claudius és az öreg Hamlet történetével párhuzamos cselekmény játszódik le a nézők szeme láttára. (Shakespeare-i fogás, színházban a színház technika.) Horatio és Hamlet egyszerre figyelik Claudius megrendülését a bűn látttán, ebből megbizonyosodnak róla, hogy a Szellem igazat mondott. Jön Rosencrantz és Guildenstern, akinek Hamlet elmondja, tudja, hogy kémkedni jöttek utána. Polonius üzenetet hoz a ehrcegnek, miszerint anyja várja. A megszokott őrült beszéddel válaszol Hamlet, majd miután egyedül marad elmondja, ismét megjött a kedve s a bátorsága a bosszúálláshoz. III./3. Terem ugyanott.  Caludius utasítja Rosencrantzot és Giuldensternt, hogy kísérjék Hamletet Angliába, Polonius jelenti, hogy Hamlet anyjához készül, ő pedig majd a kárpit mögött megbújva ügyel rájuk. Claudius elküldi, majd a rémülettől motiváltan imádkozni próbál, ám rájön, hogy ez mit sem ér, hiszen nem képes megbánni bűnét. Hamlet meglátja imádság közben, elgondolkodik a helyzeten, hogy ha most ölné meg vajon bosszú állna vagy jót tenne neki? Végül továbbmegy anyjához. III./4. Királyné hálószobája. Gertrúd próbálja megszidni a herceget, ám az a visszájára fordítja a helyzetet, és rátámad a királynőre, Polonius segítségért kiált, Hamlet remélve, hogy Claudius hallgatózik, leszúrja. Röviden és cinikusan de bűnét sajnálva megsiratja, anyját inti, hogy térjen erényes életre és, hogy őt, Hamletet és épp eszét ne árulja el a királynak. De mivel eközben ő maga a Szellemmel kommunikál, akit Gertrúd nem lát, nem tudni, anyja mennyire hisz neki. IV./1. Szoba a várban. Gertrúd elmondja Claudiusnak mi történt, Rosencrantzot és Guildensternt a hulla keresésére küldik és elvonulnak tanácskozni. IV./2. Más szoba. Rosencrantz és Guildenstern próbálja Hamlettől megtudni a holttest helyét, ám az tettetett őrülettel kitér a válaszadás elől. IV:/3.  Más szoba. Claudius is próbálja megtudni, hol van Polonius maradványa, Hamlet ismét őrületet színlel, a király közli vele, hogy Angliába küldi. Miután mindenki távozik Claudius felfedi tervét, miszerint Hamletet Angliában kivégeztetné. IV./4. Térség Dániában. Hamlet találkozik Fortinbras egyik századosával, az elmondja, hogy kis területért mennek harcba, mikor aherceg egyedül marad ismét szemrehányást tesz magának a tesze-toszaságáért, mint a színészek után. IV./5 Terem a várban. Kiderül, hogy Ophelia beleőrült a körülötte zajló dolgokba, Laertes pedig lázadást szervezett apja meggyilkolásának hírére. Claudius megbékíti az ifjút és inkább Hamlet elleni bosszúra ösztönzi. IV./6. Terem a várban. Horatio egy hajóstól megtudja, hogy Hamlet a kalózoknál van. IV./7. Más terem a várban. Király megtudja, hogy Hamlet túlélte és vissza is fog térni az Angliai útról. Megtudjuk, hogy Ophélia belefulladt a patakba. A király és Laertes eltervezik Hamlet megölését. V./1. Temető. Hamlet és Horatio visszafelé tartanak a dán udvarba, a sírásók viccelődése, Hamlet elgondolkodik azon Yorick kapcsán, hogy csak a bolond mondhat igazat ebben a világban. Ophelia temetése. Laertes és Hamlet összeszólalkozása, megtudjuk, hogy Hamlet valóban szerette Opheliát. V./II. Egy terem a várban. Hamlet elmeséli Horationak, mi volt Claudius szándéka és hogyan húzta csőbe Rosencrantzot és Guildensternt. Osrick jön, Laertes kihívásával, Hamlet beleegyezik, bejön az udvar a terembe. Laertestől Hamlet formálisan bocsánatot kér. Vívnak, Gertrúd meghal a mérgeztett bortól, a megsebzett Laertes elmondja Hamletnek az ellene forralt cselt. Laertes meghal, Hamlet leszúrja Claudiust. Hamlet összeesik, Horatiora hagyja végakaratát: a dán trón az ifjú Fortinbrasra szálljon, és mondja el mindenkinek, mi történt a királyi udvarban, hogy az őrültségtől és a királygyilkosságtól tisztára mossa a nevét. Hamlet halála után megérkezik Fortinbras, Horatio megígéri, hogy elmeséli a történteket az új uralkodónak, az pedig Hamlet hősként való temetését rendeli el.

A marionett talán a legősibb bábtechnika, első említését a hindu mitologikus eposzokban, a Mahábhárata-ban (Kr. e. 1000 előtt) és a Rámájana-ban (Kr. e. 1000 körül) találjuk. A történet szerint Siva isten felesége, Párvati készített először bábut férje távollétében. Attól tartva azonban, hogy férje rossz néven veszi, ha kenyerét elvéve ő is „teremtésfélével” próbálkozik, eldugta játékos teremtményét. Siva azonban mindent látó harmadik szemével meglátta az elrejtett bábut, ami megtetszett neki. Lelket lehelt belé, majd zsinegen leeresztette az emberek közé, hogy szórakoztassa őket.

(via https://www.youtube.com/watch?v=DRRb6otRuVg)

O, my offence is rank it smells to heaven; It hath the primal eldest curse upon't, A brother's murder. Pray can I not, Though inclination be as sharp as will: My stronger guilt defeats my strong intent; And, like a man to double business bound, I stand in pause where I shall first begin, And both neglect. What if this cursed hand Were thicker than itself with brother's blood, Is there not rain enough in the sweet heavens To wash it white as snow? Whereto serves mercy But to confront the visage of offence? And what's in prayer but this two-fold force, To be forestalled ere we come to fall, Or pardon'd being down? Then I'll look up; My fault is past. But, O, what form of prayer Can serve my turn? 'Forgive me my foul murder'? That cannot be; since I am still possess'd Of those effects for which I did the murder, My crown, mine own ambition and my queen. May one be pardon'd and retain the offence? In the corrupted currents of this world Offence's gilded hand may shove by justice, And oft 'tis seen the wicked prize itself Buys out the law: but 'tis not so above; There is no shuffling, there the action lies In his true nature; and we ourselves compell'd, Even to the teeth and forehead of our faults, To give in evidence. What then? what rests? Try what repentance can: what can it not? Yet what can it when one can not repent? O wretched state! O bosom black as death! O limed soul, that, struggling to be free, Art more engaged! Help, angels! Make assay! Bow, stubborn knees; and, heart with strings of steel, Be soft as sinews of the newborn babe! All may be well. Retires and kneels

 Ebből a remek monológból két remek fordítás is készült, az egyik Arany Jánost, a másik Nádasdy Ádámot dicséri. Egészen más csengések jönnek ki azonban a két szövegből és hát fordítások esetén szerintem tökre nem az számít, hogy melyik hasonul jobban az eredeti szöveghez.

Én nem tudok imádkozni, hiába itt a szándék: erős vágyamnál erősebb a bűnöm /Nádasdy/

Könyörögni nem tudok; S bár lenne hozzá kedv, mint akarat van, Vétkem legyőzi a hév szándokot /Arany/

Itt például Arany szövege jobban tükre Shakespeare-ének, de az a fajta szorongó félelem, ami mögött őszinte szándék és kétségbeesés van erősebb az először idézett fordításban.

Mert e veszett világban aranyos Kezű gonoszság félretol jogot, S a vétek árán gyakran megveszi Magát a törvényt: de nem úgy van ott fenn: Ott nincs kibúvó; a tény ott igaz Mivoltaként áll, s arra kényszerít, Hogy szemtül-szembe állva bűneinkkel Valljuk be nyilván. /Arany/

A romlott földi világban a bűn aranykezével a jogot lesöpri, és bűnös hasznából fizeti le a törvényt is. De nem így odafönt: ott nincs ügyeskedés, ott tetteink valódi arca számít, s mi magunk tanúskodunk, keményen szembesülve hibáinkkal. /Nádasdy/

“a vétek árán gyakran megveszi/Magát a törvényt” sor magasan veri a “bűnös hasznából fizeti le/ a törvényt is.”-t. A tetteink ára egy sokkal szebb kép, ami az eredeti szöveg gondolatiságába (az előző bekezdésemben említett kétségbeesés miatt) is jobban simul mint a korrupció (ami ugyan benne van az angol verzióban, de kicsit máshol, kicsit más kontextusban) szagú “fizeti le” kifejezés. Ezzel tulajdonképpen Claudius magát pocskondiázná, ami a bűntudatnak egy egészen más formája lenne, mint az a fajta önmagunk ösztönszerű féltése, ami az eredeti szövegben jelen van. Viszont az Arany fordítás második része enyhén szólva is erőszak a beszédszerűség ellen, a drámai jambus érdekében, szóval ebben Nádasdy nyert (főleg az “ügyeskedés” és a “mi magunk tanúskodunk,/keményen szembesülve hibáinkkal” sorok bravúrossága miatt és hogy mert nem ragaszkodni olyan mereven az eredetihez az értelem mentésének érdekében .)

S te, ó, lépen ragadt Lélek, kit a verdés jobban lenyűgöz /Arany/ (ez mi??? és miért???)

Fogoly lelkem: szabadulni szeretnél, de vergődve behálózod magad. /Nádasdy/

Valószínűleg Arany Jánost is nagyon megzavarta a “limed” kifejezés, de a “lenyűgöz” honnan az életből került ide...? Szóval ezt a kört számomra megint Nádasdy nyerte.

Hajolj, merő térd; és te szív, acél Idegzeteddel, lágyulj oly puhára, Mint a ma-szűlt csecsemő inai. Még minden jóra válhat. (Letérdel)  /Arany/

Hajolj, makacs térd; drótkötelű szív, légy puha, mint az újszülötteké! Hátha még minden jóra fordul. (Letérdel) /Nádasdy/

Kétségtelen, hogy itt mindkettő gyönyörű, de a kissé archaikus nyelvezet régi szerelmem (ha működik) szóval ebben az esetben Arany fordítását preferálom. Viszont érdekes, hogy a fordításokból kimarad az, ami Shakespeare-nél még megvolt: “retries”. Az a tény, hogy a fordítás ezt elhagyja kicsit hitelteleníti Claudius valós szándékát és az ima a megbocsátásért (amiben kételkedik, hogy megkaphatja-e, de mindenképp sóvárog érte) puszta pózzá lesz, ami viszont a későbbi “Szavam fölszáll, érzésem lent marad” megszólalásával egybe cseng. Érdekes...

Így vagy úgy, lennie kellett egy pontnak, amikor a semmiből megszületett a valami. Tulajdonképpen hívhatjuk ezt első pillanatnak, hiszen az idő nem létezhetett, amíg csak a semmi volt. De ugyanúgy nevezhetjük Teremtésnek. Nem tudni hogyan, ki vagy micsoda tette és mi kényszerítette, hogy az addig nemlétezőt létezővé tegye. Szükségszerű volt és hibás.

De a nyelv, ugyanilyen.

Valamilyen hatásra a semmiből jött létre, teremtője természetéből adódóan tökéletlennek. Ha a nyelv a Teremtés mása, az általa történő alkotás (irodalom, retorika) nyilvánvalóan ennek a varázslatnak a hatáskörébe tartozik.

Más a nyelv, mint az eszközhasználat: ugyan az is a szükség szülte megoldások egyikeként fejlődött tovább, ám ez külső segítségek, rajtunk kívül is létező dolgokat igényel. A nyelv nem. Meztelenül, vagyontalanul, bezárva is miénk a nyelv, játékai korlátlanok, a vele való alkotásnak nincsenek határai. A nyelv az emberi agy hatalma. Megértésén keresztül talán el lehet jutni valami nagyobbhoz, mint mi vagyunk.