#stressz

A másik része pedig hullik szét és stresszelek

Hullámzó a gyakoriság; néha egy hónapig is kibírom, sőt kettő-három hónapig!

De van hogy napi négyszer…

Ilyenkor a két kezemmel összehúzom a darabjaim egy kupacba és a nejlonzacskóba szórom, azt a látszatot kelti hogy minden darabom egyben van. Viszont a darabok hegyesek és a zacskó gyenge, filléres darab így egy használat után kihasad. Kapkodom a fejem honnan szedjek elő megint egy zacskót de mihamarabb hisz’ annyi mindent tennem kell, meg kell oldanom, ez a legkissebb gondom most.

Mindenki tudja hogy egy rendes összerakáshoz le kell ülni a kupac darabbal, minőségi ragasztóval és rengeteg idő és türelem játéka hogy minden darab a helyén legyen és a kis pörcenések miatt keletkezett réseket betömjük.

Erre a mai világba igyenest kimondhassuk hogy nincs idő.

Helyette mit csinálunk? Bármi ami egyszerűbb.

Órákig bámuljuk a képernyőt.

Aztán átváltunk egy másikra.

Csak ne maradjunk kettesben a gondolatainkkal.

Mert ha megpróbálunk valamit a kütyük nélkül csinálni jön az érzés hogy : “de legalább egy podcastot hallgassak vagy zenét, addig se halljam a gondolataim.”

Egyszerűen nem tudunk megszabadulni már ettől, még a munka miatt is ezt használjuk meg ha fizetünk. Ez stresszel minket és ehhez menekülünk a stressztől.

Még ahhoz hogy gyorsan legalább ideiglenesen összeszedjem magam is ezt használom, pedig tudom segítene kevesebbet használni.

Mélyebbre ásni.

Úgy, mint régen.

De túl sok időbe telik,

(Bocsánat a borzalmas nyelvkeveredésért, de ez így fogalmazódott meg először a fejemben, és azt hittem, jó ötlet lesz leírni, ezért így is köllött nekije posztba kerülnie.)

Szóval az a helyzet, hogy 22 éves létemre még mindig pattanásos vagyok (elvileg ennek már el kellett volna múlnia, vagy ez teljesen kacsa?). Nem annyira vészesen nagyon, csak hát a fejemen vannak a kis rohadékok, a ciklusomtól függően kicsit, avagy nagyon látható formában. Nincs értékelhető bőrápolási rutinom, nem használok rá krémet, szérumot, krémumot, nem teszek érte semmit, hogy ne legyenek ott, és őszintén szólva jelenleg ennél sokkal fontosabb dolgok is vannak az életemben, igazából a max. erőfeszítés, amit megteszek, hogy reggel meg este megmosom a pofázmányomat és így kb. ennyi. Ja és amikor ideges vagyok vagy unatkozom, mert nincs elég iNgEr, még kaparom is, amivel még rondítom, szaporítom és sokasítom is őket.

And this is fine.

De ami hihetetlenül. Irreális. Mértékben. Felbasz. Az. A. Kéretlen. Bőrápolási. Tanácsok. (És itt a hangsúly azon van, hogy kéretlen, egyébként nagyon szívesen hallgatom az összes bőrapolási tanácsot, amit én kértem saját kicsi számmal.)

Semmi extra. Csak mondjuk a random kedves távoli rokon néni, vagy az egyik tanítványom (zenesulis tanár vagyok) anyukája egyszer csak elhallgat, és közben így nagyon elkezd nézni. A szeme összeszűkül, és elkezdi szkennelni a képem minden egyes négyzetmilliméterét, és látszik rajta, amint formálódik az agyában a KJKT, a Kizárólagosan Jószándékú Kéretlen Tanács, és az őrült nagy (kb. 1 nanoszekundumos) mérlegelés, hogy kimondja-e vagy ne. És mindig kimondja.

– *könnyed anyai kacaj* Pattanásokra, egyébként tudod, mit szoktunk használni (insert kamasz gyerek neve)-nál?

– Tudod, öö, van ez a X.Y. csodakrém, látom, aknés vagy (tényleg bazdmeg, én eddig észre sem vettem), próbáld ki, nagyon jó...

‐ Ne kapard c c c c c Ne kapard, azért ilyen! (Édesfaszom, ha nem lenne ilyen elképesztően frusztráló a jelenléted, szerinted kaparnám?) Legjobb, amikor még le is csapja a kezemet, hogy neHoGy KaPaRjAm, amitől az ő bőre érintése rákerül az én bőrömre, és rosszabb napokon az is zavarni fog, ezért még azt is kaparom

– "Emlékszem, én is ilyen ronda voltam ennyi idősen, de aztán többet nem kapartam és elmúlt" (Nem, Portás Laci, nem múlt el, még mindig kibaszott ronda vagy)

És ezek még szerintem nem is durvák. És tudom, hogy ezekben általában semmi rosszindulat nincs (még Portás Lacinak is meg lehet bocsátani, hogy ilyen gyökérül fogalmazza meg a mondatait), és az a korrekt reakció, hogy mosolygok és megköszönöm a tanácsot (amit általában teszek), de néha kedvem lenne úgy IGAZÁN megmondani, hogy figyelj, amúgy semmi közöd hozzá, hogyan néz ki a fejem, és rohadtul senki nem kérdezte a véleményedet?? Még ha ez aránytalanul intenzív és bunkó reakció is. Eredetére még nem jöttem rá, úgyhogy, emberek, akinek ötlete van, mégis mi a fasztól lehet ez a megmagyarázhatatlan dühhullám, ne tartsa magában, és ha felesleges indulatsunaminak és huszadrangú dolgokon való pufogásnak tartjátok, az is fair és elfogadom, mert igyekszek önkritikát növeszteni.

Ugyanitt bőrápolási tanácsokat szívesen fogadok😅

Mint aki futna, mégis süllyed a talajjal.

Feszül bennem valami, kitörni akar,

Alcím: az őrült nők

Gyakran mondták rólam is, és azok a férfiak más nőkről is, hogy bolond, őrült, nem százas. Egy ideig úgy voltam, hogy jah, hát tényleg, még tetszett is, hogy bolond vagyok, művész vagyok, nem mindennapi, nem átlagos, MÁS MINT A TÖBBI. Így fordítottam, hogy ne fájjon annyira az egyértelmű távolabbra tolás vagy negatív beskatulyázás.

De amire mostanában rájöttem, hogy nem én vagyok bolond, hanem bennük keltünk zavart, kínt, rossz érzést azzal, hogy kényszerítőleg hatunk. Válaszolni kéne, szembe kéne nézni velünk meg önmagukkal, felelősséget kéne vállalni a cselekedeteikért meg a vágyaikért, feltárni az ellentmondásokat, őszintének kéne lenni. Pedig olyan szépen felépítették a kis életüket, minden részét megtámogatva valami ideológiával (jogom van hozzá, ez nem az aminek látszik, ez jól van így, nekem valójában nem is kell, ha szeretnél tudnád, nincs időm, aki szeret az hülye, ha megfelelő nő jönne, minden megváltozna. -- de valahogy nem jön a megfelelő nő, csak olyanok, akik megtámogatják a szart és nem hoznak enyhülést vagy fejlődést) Szóval, ne, ne kelljen konkrétumokat mondani, ígéreteket betartani, lebegtetést lezárni és ne piszkálják folyton valamivel az ellentmondásokat -- ezek az őrült nők.

Azt gondolom, hogy a kettősség, a többesség mindenkiben megvan. Másmilyennek látszik a facebookon, a tumblin, mint a valóságban vagy a családjával. Csak nagyon komoly odafigyeléssel lehet levenni a mintát hogy mi az, ami mindenhol ugyanaz, vagyis alapelem.

Az odafigyeléshez azonban már érzelmi elköteleződés kell, vagy legalább egy komoly érdeklődés.