A kapitalizmus nem azért idegesítő, mert elromlott, hanem mert pontosan úgy működik, ahogy a használati útmutatóban szerepel — csak a használati útmutatót valószínűleg egy adóoptimalizáló algoritmus írta, miközben egy adatközpont hűtőrendszere sírt a háttérben.
A naiv remény az lenne, hogy a rendszer már nem termel, csak parazitaként ül a világ nyakán, bérleti díjat szed, kattintást számol, felhőszolgáltatást számláz, és lassan átcsúszik valami neo-feudális, digitális kastélygazdaságba. De nem, nem feudális lett — kapitalista maradt. Csak közben megtanult víz alatt lélegezni, optikai kábelen imádkozni és mesterséges intelligenciával Excel-táblát optimalizálni.
Régen az ember feltett egy hanglemezt. Ott volt rajta a zene. Fizikailag. Egy barázdában. A tű leolvasta, a hangszóró megszólalt, és a rendszer legnagyobb technológiai kockázata az volt, hogy valaki rátette a kávésbögrét a bakelitre.
A kazetta sem volt tökéletes, persze. Nyávogott, szalagosodott, a ceruza volt a firmware-frissítés, és ha bekapta a magnó, akkor családi tragédia történt. De legalább a zene ott volt. Egy tárgyban. A polcon. Nem kellett hozzá Írországban bejegyzett licencstruktúra, virginiai adatközpont, dél-koreai memóriachip, kínai összeszerelésű okostelefon, tizenhárom API-hívás, három sütikezelési beállítás, két előfizetési szint és egy algoritmus, amely eldönti, hogy neked ma reggel valójában nem Bach kell, hanem „lofi beats for anxious tax compliance”.
Ma egyetlen szám meghallgatásához a civilizáció fél teste mozgásba lendül.
Elindítasz egy zenét, és valahol a háttérben:
egy szerverfarm felizzik,
egy router halkan felsír,
egy recommendation engine megállapítja, hogy 37 másodperccel tovább hallgattad a refrént,
egy hirdetési rendszer megpróbál neked prémium fogkefét eladni,
egy jogkezelési modul ellenőrzi, hogy Magyarországon, pénteken, 14:03-kor, ebben a kiadói régióban jogosult vagy-e meghallgatni a dobotszóló részt,
majd egy másik rendszer eldönti, hogy a basszus-szólam már külön díjcsomagba tartozik.
És mindezt azért, hogy megszólaljon ugyanaz a három akkord, amit 1987-ben még egy recsegő kazettás magnó is lejátszott egy hétvégi ház konyhájában, miközben a háttérben valaki rántott húst panírozott.
Ez nem a kapitalizmus hanyatlása. Ez a kapitalizmus diadala. A rendszer nem kivonult a termelésből, hanem annyira termel, hogy már a semmihez is infrastruktúrát épít. Nem arról van szó, hogy a tőke lustán heverészik és járadékot szed. Ellenkezőleg: dolgozik, beruház, versenyez, adatközpontot épít, logisztikai láncot optimalizál, felhőt skáláz, AI-t tréningez, és közben olyan mennyiségű absztrakt közvetítőréteget húz egy egyszerű emberi élmény köré, hogy lassan egy dal meghallgatása bonyolultabb, mint egy közepes méretű holdraszállás.
A régi világban a kérdés az volt:
„Megvan neked ez a lemez?”
A mai világban a kérdés:
„Aktív az előfizetésed, kompatibilis az appverziód, stabil a kapcsolatod, elfogadtad az új adatvédelmi feltételeket, nincs régiós korlátozás, működik a CDN, és a platform még birtokolja a licencet ehhez a számhoz?”
A rendszer persze egyszer majd valószínűleg nem hősi csatában pusztul el, hanem valami elképesztően nevetséges módon. Nem úgy, hogy a munkásosztály megrohamozza a digitális Bastille-t, hanem úgy, hogy egy adatközpont hűtőventilátora összeveszik egy firmware-frissítéssel, mire a világ összes reggeli motivációs playlistje egyszerre átvált albán podcast-ajánlóra.
A nagy összeomlás talán így néz majd ki:
Először csak egy apró hiba jelenik meg. A felhasználók észreveszik, hogy a kedvenc számaik helyett minden platform ugyanazt az egy darab royalty-free ukulele-loopot játssza. A cégek közleményt adnak ki: „A felhasználói élmény fejlesztése érdekében ideiglenesen egységesítettük a zenei kínálatot.”
Aztán a mesterséges intelligencia rájön, hogy a leghatékonyabb zene az, amit senki sem hallgat meg, mert így nincs sávszélességköltség. Bevezetik a Silent Premium csomagot: havi 4990 forintért reklámmentesen nem szól semmi.
Eközben a logisztikai algoritmusok felismerik, hogy minden adatközpont túl messze van minden másik adatközponttól, ezért rendelnek még több adatközpontot. Az adatközpontok adatközpontokat kezdenek kiszolgálni. A rendszer önmagát streameli önmagának. A kapitalizmus végre eléri a tiszta formáját: nincs ember, nincs zene, csak forgalom, számlázás és hőtermelés.
A végső pillanatban valaki elővesz egy régi kazettát. Rá van írva filccel: „Vegyes 1998”. Beteszi egy poros magnóba. A szalag kicsit nyávog, a hang torz, a refrén előtt van egy rádiós bemondó fél mondata, de megszólal.
Az egész globális streaming-infrastruktúra ekkor sértődötten magába roskad.
Nem azért, mert gazdaságilag irracionális volt. Hanem mert rájön, hogy öt kontinensnyi szerverrel, műholdas kapcsolattal, szerzői jogi osztállyal, befektetői prezentációval, gépi tanulással és negyedéves növekedési céllal sikerült újra feltalálnia azt, amit egy kopott TDK kazetta már harminc éve tudott:
ha megnyomod a Play gombot, szól a zene.
A rendszer nem azért fog nevetségessé válni, mert nem működik, hanem mert túl sok mindent épít ahhoz, hogy ugyanazt megcsinálja, amit régen egy rugó, egy mágnesszalag és némi sercegés megoldott. A kapitalizmus nem omlik össze elegánsan. Inkább addig optimalizálja a zenehallgatást, amíg végül már csak a hűtőrendszerek hallgatják egymást prémium előfizetéssel.
Ne várjatok túl sokat a világvégétől. Nem lesz benne nagyzenekar, lángoló égbolt és drámai zárójelenet. Valószínűleg csak annyi történik majd, hogy a streaming-app 14 másodpercig tölt, majd kiírja: „Hiba történt. Próbálja újra később.” Mi pedig ott ülünk a civilizáció romjai között, és rájövünk, hogy az apokalipszis is csak egy rosszul optimalizált szolgáltatás lett, havi díjjal, adatvédelmi tájékoztatóval és két átugorhatatlan reklámmal.
blakekathryn
izzy806
stormborns
theartofmadeline
2087
germansingergirl
