Travel Study Bali

Nusa Penida után nem sok pihenőt adtunk magunknak, hogy újra útra kelljünk. Hiába, minket is, de főleg Lucáékat szorította az idő. A programban ismét vulkán mászás szerepelt, de ezúttal nem a napfelkelte izgatott minket, hanem a választott tűzhányóból éjszaka felcsapó kékláng.

Az Ijen vulkán a maga szerény kis 2799m magasságával Jáva szigetén fekszik, mégpedig eléggé közel Banyuwangi kikötőjéhez, ahonnan a kompok Balira indulnak. Mivel a navigáció csak hat óra vezetésre tervezte be az utat, a döntés az lett, hogy késő délután elindulunk Denpasarból és rögtön megyünk vulkánt mászni, szállás és egyebek nélkül. Ez elméletben nagyon jól hangzott, a gyakorlatban viszont kínosan kényelmetlen egy robogón ennyit ülni, még a leg kipárnázottabb hátsóval is.

A kompon bealvás után, egyenesen az Ijennek vettük az irányt, mivel ahogy mindig kicsit megcsúsztunk időügyileg. A hegy lábánál, a jegyszedők igen csak kínálgatták a kötött kesztyűket megvételre mondván, hogy hideg lesz odafenn. Nyilván nem vettünk és nem is vittünk magunkkal, hiszen mégiscsak négy évszakhoz vagyunk szokva és igazán nem lehet olyan hideg odafenn, hogy fázzunk. Ami azt illeti ez a gondolat részemről utólag visszagondolva elég nevetséges volt. Most épp mikor írok, 28 fok van, de kicsit fúj a szél, ezért állig betakarózva ülök a laptoppal az ölemben, mert fázom. Na mindegy… Szóval lefagyott minden végtagunk mire felértünk és vacogtunk mint az állat. Útközben összeszedett minket egy bányász fiú és feljött velünk egész a parkolóig. (Nem mintha azon az egy szem úton nagyon el lehetett volna tévedni.) Persze nem volt véletlen a segítő szándék, de végül belementünk, hogy megfogadjuk vezetőnek. Ennek oka persze, hogy rendkívül felkészült módon semmit nem hoztunk magunkkal, zseblámpát meg végképp nem. Na jó, Barna az előrelátó hozott valamicskét. Szóval a sráctól kaptunk lámpát és maszkot is, úgyhogy a százezer rúpia belépti díj megfizetése után már mehettünk is.

Luca nagy fázásában rendesen nekilendült a hegynek. Nagyjából az első húsz méteren tudtam is követni, amikor is olyan légszomjam lett, hogy azt hittem ottmaradok. Aztán Ákos összeszedett, újra nekiindultunk majd újra majd megfulladtam. Végül nagyon rendesen átvette tőlem a hátizsákot és egy utolsó kisebb fél fulladás után szépen nagyon lassan felbattyogtunk. Valószínűleg ha nincs ott, fogom magam lecsüccsenek és egy tapodtat sem mozdulok tovább. Bevallom kicsit morgolódtam magamban, hogy a fenébe lehetek ennyire nyomi, hogy Luca felszalad én meg kidőlök az elején. Mikor az út felénél beértük őket, jelentett némi megkönnyebbülést, hogy még nem szaladtak fel, néztek meg mindent és jöttek vissza, hanem simán csak elfáradtak. A nagyon kényelmes és/vagy mászóknak azért van extra szolgáltatás is. Egy kis kocsiba, amiben a ként hozzák le a bányászok, lehet becsüccsenni egy kisebb összegért. Ezt aztán két egy szál bél legény (egyik húzza, másik tolja) szépen felküzdi a hegyre. Na, mi idáig azért nem mentünk el.

Aki esetleg erre jár: Kaját mindenképp vigyetek magatokkal a csúcsra, mert mire leér az ember, agresszívre éhezi magát. A környéken éjjel nem nagyon vannak warungok, így a kikötő közelében érdemes betárazni. A felfele úton (mármint a motoroson) NAGYON hideg van! De tényleg. Kétszer kell fizetni. Egyszer pár ezer rúpiát a motor belépésre, utána pedig a mászásra 100.000,- rúpiát (kb.:2.000,. Huf) Ezt viszont még kitas birtokában is. Ha van annyi sütnivalótok, hogy visztek zseblámpát, akkor totál nem kell vezető. Annyian vannak, hogy az eltévedéshez őszinte tehetség kell. Ha mégis akartok vezetőt, akkor annak ára max.: 150 – 200.000,- rúpia/vezető. Ilyenkor az úriember ad zseblámpát és gázmaszkot is. Utóbbi egy vizes kendővel amúgy kiváltható. Kék láng reggel 5-ig van, így aki arra gerjed korán kezdjen mászni. Az út felfele 2-2,5 óra tempótól függően. Akinek jó kémia tanára volt az nyugodtan kihagyhatja a kék lángot, annyira nem nagy durranás. A napfelkelte és a fények változása sokkal izgalmasabb és kevesebben is vannak. Ha éppen nem minden hétvégén mászol vulkánt füstben, vagy edzed magad halálra, akkor tégy magadnak egy szívességet és ne vigyél fel a hegyre táskát.

A mászás egyébként nem egy romantikusan magányos élmény volt. Az úton kb. annyian voltak, mint egy kora tavaszi hétvégén a Váci utcában. Egyszóval embereket kerülgetni kellett. A kráter szélének elérése után, a kék lángokig, még egy jó háromnegyed órányi tülekedős mászás következett. Ebben az egyetlen pozitívum az volt, hogy a sötétben nem lehetett látni a korlát nélküli, csúszós, vékonyka kis ösvényt, amin az emberek küzdötték magukat le és fel. Botorkálás közben nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ha ezeknek az embereknek elég izgalmas kémia órái lettek volna, akkor most század ennyien nem nyomorognánk a lejutásért. Persze ebbe beleértve magamat is. Mire leértünk, már lehet túl késő volt, így csak kevéske fel-felbukkanó kék fényt láttunk a füstfelhőben. Mi tagadás, meg kell hagyni, elég jól nézett ki na. Ez volt az a pillanat, amikor jó sok ember vissza is fordult, és a nap előbukkanásával, a kráterben mintha ciánoztak volna, úgy eltűntek a nézelődők. Pedig ekkor kezdődött az igazi fantasztikus látvány. A kéngőz továbbra is gomolygott a krátertó mellett, ami idő közben türkiz kékre váltott, majd a sziklák fölött elkezdett derengeni a giccsesen rózsaszín hajnal. Pazar egy látvány.

A vulkánban egyébként aktív kénbányászat zajlik. Gépesítés nincs, a bányászok kosarakban hozzák fel vállukon a kenet. Be is volt készítve két jól megrakott kosár, egy fa tartóra erősítve, mondván ezt és ehhez hasonló terheket visznek fel a bányászok. Meg lehetett próbálni megemelni, vezetőnk szerint olyan 90-100 kg-ot nyomott. Ákos meg is próbálta, nyilván a büszkesége nem engedte bevallani, hogy nehéz lenne, már az arca igen csak megkeményedett az emeléskor. Végül azért megállapodtunk, hogy van súlya rendesen. (szerintem a vezető jól saccolt) Aztán azon is gondolkodtunk, hogy ezt tuti nem viszi fel itt senki, csak a turistáknak van bekészítve. Ez az elmélet megdöbbentően dőlt meg, amikor egyszer csak megláttunk egy bácsit komótosan felfele battyogni vele…

A kései ebéd és kávé után, a délutánt egy közeli naplementenéző ponton szándékoztuk eltölteni. Az úti céllal kapcsolatban azonban, a helyi jegyszedők némileg elbizonytalanítottak minket. Ettől az útelágazástól lehetett ugyanis eljutni Temelinghez. Ez nem más, mint egy hindu szent hely, két természetes szikla medencével. Ezek fürdő és tisztálkodó lehetőséget biztosítanak külön-külön nők és férfiak számára. Nyílván ez volt az ami eldöntötte, kihagyjuk a Bana Cliffet és inkább ide megyünk. 

Lefele egy járda jellegű erősen mohás, betonlapokból kirakott kis „út” vezetett. Ezt egyik oldalról hegyoldal, másik oldalról pedig fás, szakadék jellegű völgy határolta. Természetesen ennek az autópályának is robogóval és még véletlenül sem sétálva indultunk neki. Az elején még egészen viccesen izgalmasnak tűnt a dolog, így Barnától el is kértem gyorsan a GoProt, had örökítsük meg az élményt. Végtére a hátsóülésen úgysem tehetek semmi mást. Pár perccel később azonban a kis felvevő eszköz maga volt a dolog, amit az „életemért” szorongattam, ezzel megakadályozva azt, hogy hangosan kiabáljam miszerint: meg fogunk halni! A járdalapok ugyanis átváltottak meredeken lefele ívelő, kavicsos földútba. Ez már a sziklás oldalba fél alagút szerűen volt belevájva s, hogy az élmény kiteljesedhessen, a völgyszerű szakadékból konkrét szakadék lett. Persze ez elöl ülve talán korántsem lehet olyan drámai és a felvételeken sem olyan ütős, de azt hiszem leszállni a motorról az egyik legjobb élmény volt amit átéltem. Nyílván az izgalomért kárpótolt minket a csodás, sziklás tengerpart, a falba vésett szentélyek, a sziklába kapaszkodó fák, a felfoghatatlan arányok, a naplemente, az embernélküliség, a mohás lépcsők, és a fürdőhelyek. A női medence inkább egy kacsaúsztató volt a férfihez képest, ami aránytalanul nagy és bosszantóan kék volt hozzá képest. Itt, a jó humorérzékkel megáldott helyiek, az árnyékos és sziklafal alá benyúló részén gondosan elhelyeztek egy fej nagyságú fehér követ, ami mindenféle faragás nélkül frankón úgy nézett ki mint egy halálfej. Kicsit sem volt para a naplemente félhomályában….

Apró javaslat ha erre vennétek valaha az irányt: Ha lehet NE motorozzatok le. Inkább sétáljatok. Igaz van egy órácska mire gyalogszerrel leér az ember, de visszafele sokkal rosszabb jönni robogóval mint odafele. Ha mégis szimpatikusabb a guruló közlekedés, akkor ne várjátok meg ameddig sötétedés után lecsapódik a pára a kedvesen mohás betonlapokra, mert az út olyan lesz, mint a takony. De a szakadékot ekkor már legalább nem fogjátok látni ;)

Az utolsó napra még egy barlangtemplom és két strand látogatását terveztük. Előbbit (Pura Goa Giri Putri) a tengerparthoz közelebbi bejárattól közelítettük meg. A lépcsősoron felérve, egy végtelenül egyszerű kis szentély fogadott minket. A többi templomhoz képest semmi különös nem volt itt, azon kívül, hogy a sziklákat textilekkel borították. Kis tanakodás és a belépti díj befizetése után a papok egy szinte észrevétlen nyíláshoz vezettek minket. Itt egy közepes termetű ember, némi ügyességgel megáldva bújhatott le a barlangba. (A bejárattól amúgy még olyam 4 méteren keresztül nem érdemes felállni, ha csak nem akarunk egy nagy barackot a fejünkre. Barna meg gondolom jól összehúzta magát és nagyobb ügyességgel jutott le.) Bent egy elképesztően nagy tér fogadott minket, szentélyekkel, kövekkel kirakott kis utacskával. A fel-felbukkanó jó néhány oldaljárat tökéletes meditációs helyként szolgál a maga teljes sötétségével és csendjével. A barlangtemplom másik oldali bejárata a hegy túloldalán nyílik. Itt egy hindu pap gyorsan megáldott minket, és az előző napi felajánlások gyümölcseit és édességeit is mind megkaptuk tőle. Így megetetve és megitatva indultunk tovább, egy jó kis strandolás reményében.

Nusa Penidán úgy tűnik, minden helyhez két út vezet. Az Atuh sziklához és strandhoz is kb. pénzfeldobás útján juthat el az ember. Ugyanis, a kulcsfontosságú utolsó jelentős kereszteződében mindkét irányban jelezve van Atuh. Gyanítom, hogy mi ismét nem a legjobb megközelítési lehetőséget választottunk, de az út legalább jó néhány kedves falunk keresztülhaladt. A településeken, asszonyok ültek szövőszékeikkel a teraszokon és készítették a sarongokat. Az újabb terepmotorozás után az Atuh szikláihoz érve, megint elájulhattunk kicsit a látványtól és attól, hogy a felújított kényelmesen levezető lépcső, nyilván a szembe sziklán van és nem ott ahol mi. Az azúrkék víz és a fehér homok (ami most tényleg fehér volt) látványa viszont szinte lerepített minket, a nekem combközépig érő lépcsőfokokon, amiket intenzíven próbált magáévá tenni a természet. Lent pont annyi civilizáció volt amennyi még kényelmes. Pár kicsi bungallo, ahol nagyon korrekt áron lehetett friss kókuszt kapni és kókuszlevet szürcsölgetni.

Jelentem, a kénköves vulkánt megjártuk az üveghegyen túl, magunk mögött hagyva még a kurta farkú malacokat is.

A sikertelen robogó bérlés után, a sziget szállásokkal telítettebb részén délután barangolva még mindig hajléktalanok voltunk. Egy kedves, kókuszpálma ligetes kis kitérő után, ahol a helyiek a fák között felállított kis esővédők alatt kókuszháncson sütögették a napi betevőt, úgy döntöttünk kijár egy kis strandolást a Chrystal Beachen. Különösen Barna érdemelte ezt ki, aki addigra többször kényszerült elhagyni a Vario hátsó ülését lábaira hagyatkozva. A sziget úthálózata ugyanis finoman szólva sem kiépített. Mondjuk inkább úgy, hogy vannak helyek, ahol van aszfaltút is. Ez egyébként szerintem, rendkívül szórakoztató és egyáltalán nem volt olyan drámai, mint ahogy azt Réka előre vetítette.

A strandot követő farkaséhség csillapítása után, ismét nekifeküdtünk a szállás keresésnek. Persze az összes kapott tipp dugába dőlt, s végül már teljesen random helyeken kezdtük el kérdezgetni, nem tudnak-e valamit. Az egyik ilyen, egy motorszerelő műhely volt, ahol a bácsi nagyon jó üzleti érzékkel fel is pattant robogójára és intett, hogy kövessük. Hosszú, kacskaringós és meredek földúton jutottunk fel a kukk sötétben egy gyönyörű házig, ahol máris mutattak nekünk kiadó szobát csillagászati összegekért. Mikor szóltunk, hogy oppá ez nekünk nem lesz frankó, akkor bámulatos gyorsasággal vezettek át minket a szomszédba, ahol kis alkudás után kaptunk egy-egy szobát. Innen a család extra gyorsan pakolta ki a szennyest és egyéb személyes dolgokat, mivel itt, állítólag külföldi ismerőseik szoktak megaludni. Bár vendéglátóink nagyon kedvesek voltak, jószívvel senkinek nem ajánlanám azt a helyet, tekintettel a csótány és fürdő higiéniai állapotokra. Tanulság persze, hogy szállást akkor keressünk, amikor még van természetes fény és nem vagyunk elcsigázva, úgy talán látjuk is mit veszünk ki. Vagy aludjunk egy strandon. Másnap reggel persze kiderült, hogy a kihívásokkal teli házhoz vezető úton kívül, van egy másik is, ami teljesen kulturált és könnyű szerrel le lehet rajta jutni a főúthoz. Milyen meglepő…

Egy gyorsan elfogyasztott reggeli után már azért kevésbé értékeltük drámaian a szállás helyzetet, így nekiindultunk a Billabong Beachre keresztelt, a strandot csupán nevében hordozó helyre. A motorkák elosztásán is változtattunk némileg. Tekintettel a fizikai paramétereimre, miszerint nem nőttem valami nagyra, én kerültemhátsó ülésre. Ennek hála, Luca és Barna a robogómmal kiegészülve már mindenféle lábmunka nélkül „szelhették” a földutakat. Hátul egyébként teljesen jól elrötyögtem. Úgy éreztem magam mint kicsi gyerekként, apai nagyszüleim mögött a Trabant hátsóülésén, mikor épp a hegyre tartottunk. Nagymamám oda szólt néha, hogy „hó hó ne hajts annyira”. Már értem mit érezhetett pláne, hogy motoron kevés dolgot utálok jobban mint hátul ülni. Nyílván csak akkor tudtam elmélyedni ezekben a kedves emlékekben, amikor épp nem kakkantottam össze magam a parától, egy-egy halál meredek guruló köves és esővályús szakaszon lefele „haladva”. Ilyenkor inkább a: „le akarok szállni MOST” mondat hangzott el tőlem többször, pedig Ákos egyébként nagyon ügyesen vezet.

A Billabonghoz való érkezéskor, a látvány az izgulás minden percét kompenzálta. Előttünk egy gyönyörű, sziklás partszakasz terült el, ami sokkal inkább emlékeztetett egy ír partszakaszra, mintsem egy trópusi szigetére. Belépőként egy, a nyílt víztől hídszerű, átszakadt sziklafallal elválasztott öböl tárult elénk. A látvány önmagában pazar és ámulatba ejtő volt, de az embernek igazán akkor esett le az álla, amikor az öblöt az ösvényen megkerülve lenézett a szikláról. Ez ugyanis nem más mint a manta pont, vagyis a hely ahonnan lenézve rengeteg manta ráját láthatunk a vízfelszínen úszva. Még fentről nézve is hatalmasak és gyönyörűen mozognak, mintha egyszerre úsznának és repülnének. Mellettük nem messze néhány hajó állt, turistákat hoztak snorkelezni. Fentről sajnos nem lehet a vizet megközelíteni, pedig Barna nagyon rajta volt a dolgon, hogy lejusson.

A látvány feldolgozása után, naivan még mindig a strandot kerestük és kódorogtunk a zerge által felcsinált utakon (hogy finom legyek). Az utolsó ösvény végéhez érve épp vissza akartunk fordulni, amikor egy helyi srác aki egy Jakartai turistot hordozott körbe, világosított fel minket, hogy ez a legjobb hely a felcsapó hullámok nézésére. Így leballagtunk egy erősen háromdimenziós csipkére hajazó sziklákkal telített partra, ahol valóban hatalmas hullámok csaptak fel és nyújtottak ezzel gyermeki sikoltozással tarkított szórakozási lehetőséget. Meg persze fotópontot is.

Visszafele farkas éhesek voltunk, és egy kicsit el is néztük az utat. Egy bácsi az oda fele vezető útelágazásnál azt mondta, két út van. Az erre rövidebb, arra jobb az út. (Ha nem lennénk ilyen messze otthonról mondhatta volna, hogy erre rövidebb de arra hamarébb.) Lényeg, hogy meg akartuk próbálni a jobb utat is, de meg kellett tapasztalnunk, hogy mindkettő teljesen ugyan olyan pocsék.

Sokan meg fognak kövezni, de be kell valljam az egy éves Balin eltöltött idő alatt nagyon kevés aztakúrva élményem volt. Ebben minden bizonnyal benne van az is, hogy a dolgokat itt egy kicsit más szempontból van szerencsém szemlélni mint annak, aki egy-két hetes nyaralásra jön ide. Többet látok a szépből és többet látok az elkeserítőből is. Persze tekintettel a család női tagjainak aggódó típusaira, jellemzően csak az üdítő, pálmafás közegről igyekszem képileg is beszámolni. Ebben a fotó pedig nagyon jó cinkostárs. Bali persze a maga nemében gyönyörű. Szépségeit viszont sokkal inkább egyfajta kedélyes jóérzéssel lehet szemlélni, mintsem katartikus élmények átélésével. Azt is különösen akkor, ha az ember messze elkerüli a Kuta-Seminyak-Changu turista, és expatok lakta részeit. A leteszem az állam érzés viszont nem túl gyakori, legalábbis nálam nem.

Pontosan a fenti érzések azok, amiket a Nusa Penida szigetén tett rövid látogatásunk masszívan megváltoztatott. Nusa Penida kis szigete Bali mellett fekszik és Padang Baiból indulva, komppal, motorostul egy óra alatt megközelíthető. A vízi utazás eme lokális formája szerintem kihagyhatatlan és semmiképp sem ajánlanám helyette, a Sanurból induló turista fastboatokat.

Mint minden idővel kapcsolatos dolog Indonéziában, a komp indulásának pontossága is elég képlékeny. Jó, hogy Réka korábban már járt a szigeten és figyelmeztetett minket, érdemes egy órával hamarabb odaérni, mivel a jegyek száma véges, a szigetre pedig egy nap csak egy járat van. Minden bizonnyal ennek a ritkás menetrendnek köszönhető, hogy a különleges tehetséggel megáldott rakodómunkások igyekeznek kimaxolni tér nyújtotta lehetőségeket. Az alsó szint rogyásig van rakva motorokkal, teher és személyautókkal, amelyekből a sofőr gyakran egyáltalán nem, vagy csak az ablakon keresztül tud kiszállni. A raktéren végignézve végre megérthetjük, miért is halnak meg annyian Ázsiában egy-egy komp balesetben. Annak, aki kevésbé szeretné átélni a megvilágosodás eme élményét, érdemes utána néznie a balinéz, illetve muszlim ünnepeknek és az utazás időpontját ezektől a lehető leg távolabbi időpontra tervezni. Ha ez valamilyen csodálatos módon sikerül, akkor jóval kényelmesebb lesz a menet.  

Réka és egy két korábban már itt járt ismerős infóival felvértezve indultunk neki négyen, Lucáékkal az útnak. Az infók szerint a szigeten mind a motor bérlésnek, mind a szállásnak nagyon olcsónak kellett volna lennie. Lehet, hogy januárba és kora tavasszal az is volt, de júliusra úgy tűnik igen csak felmentek az árak, még az indonéz nyelvtudás ellenére is. A motorra, vagyis robogóra azért volt szükségünk, mert Luca ugyan sokakat megszégyenítő ügyességgel viszi maga mögött barátját Barnát, mégis praktikusabbnak ítéltük meg, hogy a jelen esetben szó szerint értelmezendő „nagy fehér ember” külön járművön foglaljon helyet, mert a Honda Vario a legnagyobb jóindulattal sem számítható a túragépek kategóriájába.  

Motort ugyan nem találtunk csak a denpasari árak kétszereséért, ami kicsit sem ösztöndíjas pénztárca barát, egy élménnyel azonban megint csak gazdagodtunk ennek kapcsán. A robogó keresés ilyenkor úgy megy, hogy az ember körbe kérdezget, van-e valakinek bérbeadó. Ilyenkor egy helyi rendszerint felpattan és elvisz valahova, ahol általában van. Pont egy ilyen valahol helyen szemlélődtek Lucáék, amikor Barna egyszer csak kiszólt, hogy Bogi gyertek ezt meg kell néznetek. Első látásra a kicsit lehasznált robogón semmi néznivaló nem volt, nem is értettem mi van. Aztán Barna finoman felhívta a figyelmemet a lényegre. A tulaj láthatóan teljesen komolyan gondolta a dolgot és nem is értette mi vele a probléma. Egy jó marketinges talán ezzel hirdethette volna a szegény járgányt: ideális mindazok számára, akik gyakran hagyják el kulcsaikat, vagy nehezen jut eszükbe hová is tették azokat. Mégpedig azért, mert a robeszen konkrétan nem volt hely ahová a kulcsot be lehetett volna helyezni. Az egész megboldogult indítórész, nemes eleganciával, akár csak egy mozifilm autólopós jelenetében, ki volt tépve. A motor indítását pedig a felhasználó, két vezeték összecsavarásával érhette el. Tulajdonképpen egy kis üzleti érzékkel rá lehetett volna feküdni, az akciófilm és autó tolvaj életérzés promotálására, de Barna inkább köszönte szépen, kihagyta a dolgot.

A lassan egy év elteltével sok mindenhez hozzászoktunk fauna ügyileg. A warungokban és éttermekben szaladgáló patkányok már nem hoznak lázba, és egy-egy macska méretű példány látványa is csak egy szemöldök felhúzást képes kicsikarni tőlünk. Ház ügyileg szintén elég szerencsések vagyunk. Annak ellenére, hogy a városszéli rizsföldektől csupán egy aszfaltút választ el, a kígyók és patkányok tisztes távolságot tartanak tőlünk. Csótányunk is ritkán van, úgy tűnik a giga pókok is leszoktak rólunk s már csak egy-egy Lusta Dik szálingózik be éjszakánként. Az egy év alatt viszont sosem gondoltam volna, hogy a legtöbb bosszúságot majd a hangyák okozzák. Amikor otthon egy hangyainváziónál azt gondoltam: anyám mennyien vannak, akkor nagyot tévedtem. Persze a mennyiséggel alapvetően nem is lenne baj. Ezek a helyi rafinált kis dögök viszont nem olyan simán csak felfedező típusúak mint az otthoniak. A franc se tudja miért, de amit rád mászik egy, azonnal megcsíp. Tök mindegy, hogy vétettél-e valamit vagy épp hol jár, azonnal csíp. Ez a része viszont Réka villámhárító mivoltának köszönhetően sokáig nem nagyon érintett. Ahogy az összes többi állat, a hangyák is őt kedvelték jobban. Így legfeljebb a részvétemet nyilvánítottam ki, amikor a törölközőjében elbújt maroknyi gerilla csapat akcióba lendülését, némi sikítás és keresetlen magyar szavak hada követte a zuhanyzóból. Komolyabban akkor kezdett érinteni a probléma, amikor egyik nap egyszer csak ömleni kezdtek kifele a hangyák a lépcső feletti lámpa villanykapcsolójából. Már akkor sem értettük mégis mit esznek ezek a kapcsolón… A helyzetet igyekeztünk orvosolni némi gyilkos gáz bevetésével, de a kapcsolót elvesztettük és a szerkezetből kiszűrődő halk sercegés finoman jelezte, odabenn valószínűleg az alakulat számos tagja éppen sül. Az érintkezés pedig többet nem nagyon állt helyre, így jobb híján elég jól megtanultam közlekedni sötétben a szintek között. Réka elköltözésével viszont frontvonalba kerültem, bár a közelharci ütközetek messze nem voltak már olyan gyakoriak mint az ő esetében. Naivan azt is hittem a komposztálás bevezetésével egyszerűen háborút nyertem, hiszen az egész kolónia szépen rácuppant a komposztos vödörre és tojtak arra mi történik idebent. Aztán egyszer csak jött az a bizonyos nap, ami valószínűleg minden informatikus top tíz rémálmai közt szerepelhet. Képzeld el amint fogod magad és szépen a kis napi rutinodnak megfelelően elő vennéd a laptopodat, hogy elolvasd mi történt a nagy világban vagy dolgozz egy kicsit. Aztán elnyomsz egy-két kósza hangyát körülötte, végül is ez benne van, bármikor megeshet. Majd kapcsolnád be a gépet, de abban a pillanatban olyan intenzitással özönlenek ki belőle a kis fekete dögök, hogy azt még Dali is megirigyelné. Totál rémálom. Ennek köszönhetően visszanyerte eredeti értelmét számomra a „bug van a rendszerbe” kifejezés. A hangyák nemes egyszerűséggel úgy döntöttek új otthont teremtenek maguknak, mégpedig a laptopom belsejében. A vicces az, hogy ennyi idő után, itt egy ilyen eseményt már szinte higgadt közönnyel kezel az ember. Némi férfi leleményesség segítségével, kiráztuk a társaság egy részét a gépből, a maradékot pedig egy mézes tányér csapdaként való bevetésével csalogattuk ki. A gond viszont, nem a beköltözés volt. Sokkal inkább az, hogy ezeknél az állatoknál, a kamikaze harci stílus igen csak közkedvelt. Így akár csak a kapcsoló esetében, fogták magukat és nemes egyszerűséggel belesültek a gépembe, az pedig innentől kezdve se kép se hang, nem reagált semmire. Se baj szerelő csak van itt is, gondoltam én. Irány a Sony honlapja, cím betölt, hurrá-hurrá megyünk a szervizbe. Vagyis mentünk volna, ha a megadott cím megtalálható lenne. Kb 2,5-3 óra bolyongás után viszont azért egy kicsit kezdtük megunni a dolgot, így megkérdeztünk egy helyi fiatal srácot. Ő épp egy kajás kocsi mellett falatozta a helyi jellegű húsgombóc levesét, amit azon nyomban félre tett és felajánlotta, hogy elkísér minket, aztán majd folytatja ebédjét. A segítőkészség igen csak magyar népmesébe illő lett. Indulásunk után, az első körforgalomba olyan elánnal vetette bele magát újdonsült barátunk, akár csak egy flúgos futambeli első soros versenyző. Természetesen azon nyomban el is vesztettük és ugyanott tartottunk, mint húsz perccel azelőtt. Végül egy random telefonos boltban segítettek és mondták el a valós, a város teljesen más részében fellelhető címet, ahol egy nagyon baráti összegért cserébe egy nap alatt kis is takarították belőle az illegális „házfoglalókat”.