Csak halandó szerethet halandót halhatatlanul

És én mosolyogtam, mintha nem tört volna el bennem semmi.

Szépnek éreztem az álmot még aludtam. Te is benne voltál. Éreztem testednek melegét, a bőröd illatát, a hangod kígyóként kúszott át testem minden egyes porcikáján. Mégis szeretve éreztem magam, általad.

Majd felébredtem, feleszméltem, hogy nem vagy itt, csak egy álom volt. Újra érezni kezdtem a hiányt, mint akkor mikor már nem volt rám szükséged, mikor már nem kellett egy test, mely alázatosan veti alá magát neked.

Azt hittem, hogy amikor végre már nem kell látnunk egymást, akkor el tudlak felejteni. De az elmém emlékeztet rád, ezért hát fájó érzések mardossák szívemet, melyeket te tudnál csillapítani.

Most, hogy a saját elmém árult el rájöttem, hogy nem azért nem szeretnék magam mellé senkit, mert így lesz nekem a legjobb,

Hanem azért, mert senkit nem tudnék olyan mélységgel szeretni, mint téged.

~Talán általad lettem magányra ítélve, így hát egyedül állok fel egyszer, ha lesz erőm és dobom le a láncot ~

Ki volt az aki, ott állt melletted mikor a világ ellened volt

Ki volt az aki, sírt minden veszekedés után

Ki volt az aki, sírt amiatt hogy haza kellett mennie

Ki volt az aki, feltétel nélkül tiszta szívből szeretett

Ki volt az aki, próbált a legfájobb pontjaidon a legjobban szeretni

Ki volt az aki, próbált neked mindig segíteni

Ki volt az aki, kiállt mindig melletted

Ki volt az aki, törődött veled

Ki volt az aki, vigyázott rád mikor beteg voltál, ameddig te aludtál

Ki volt az aki, aggódott mindig érted mikor későn jöttél haza

Ki volt az aki, leült melléd ha valami rossz történt

Ki volt az aki, támogatott mindenbe

Ki volt az aki, mindig meglepett valami kis aprósággal hogy mosolyt csaljon az arcodra

Ki volt az aki, minden szabadidejét veled töltötte

Ki volt az aki, miattad megszegte minden saját szabályát

Ki volt az aki, mindennap csinált valami finomságot mivel tudta hogy munkából érkezel haza és biztos éhes leszel

Ki volt az aki, órákig ült kint veled mert melletted érezte magát a legnagyobb biztonságban

Próbálok szeretni. Próbálok kötődni. Próbálok válaszolni, reagálni, érezni… de mintha minden elnémult volna bennem. A mosolyokat nem értem...A szavakat, amiket hozzám dobnak átfolynak rajtam. Minden olyan távoli, mintha rosszul lenne bekötve a világ..

Ez nem az a látványos őrület, amit a filmek mutatnak...Mert észrevétlenül töröl ki mindent belőlem, napról napra, apránként. És egyszer csak ott találom magam, hogy már nem tudom, ki vagyok. Hogy nincs semmi, amiben biztos lennék. Hogy csak sötét lesz minden. Hideg..Egyre hidegebb. És ami a legijesztőbb… már nem is félek tőle.

Csak nézem, ahogy eltűnik minden, amit valaha szerettem. Még az a kevés is, amit sikerült megfogni. Magányos vagyok... Szeretnek, de nem értenek. És én nem érzem. Semmit sem érzek..Olyan, mintha valaki más rendezné ezt az egészet helyettem, valami fáradt, cinikus rendező, aki elfelejtett szólni, mi a szerepem ebben a filmben...

Néha eltűnnek dolgok a fejemből, és nem tudom, hol jártam pár nappal korábban. Az egész életem ilyen volt: elcsúszások, fehér foltok, egyre mélyülő sötét... És soha nem lett jobb, csak nehezebb. Mindenbe beletörtem, amit eddig érintettem… de most már azt sem fogom fel igazán. Mintha érzéketlen bábu lennék a saját roncsaim között...

Hova tűnt az a részem, aki valaha érzett valamit? Miért nem kapom vissza? Miért vették el tőlem? Egy olyan helyen vagyok, ahova senki nem tartozik. Egy fekete lyukban, ahol nem ér el fény, nem ér el hang, nem ér el senki... Próbálok kijutni..

A gyógyszerek…A kezelések…Az évek…

Tudjam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki sír a forgalmas buszon, akinek nincs kihez szólnia, akit nem ért meg senki,

Elmondanád az igazat, mielőtt késő lessz?

Does that make sense...?

Ha végig játszom a játékod, aminek a vége, hogy gallyra vágod az eddigi életemet és tönkreteszel. Ki fog nyerni?

Te? Aki ezt az egészet megtervezte és majd élvezné hogy sikerült.

Én? Aki számított rá, viszont változtatni akart és jól jött a segítség.