Replikánsok
Phillip K. Dick leghíresebb műve az “Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal?”. A Riddley Scott által gyönyörűen - és hátborzongatóan megfilmesített mű, amely a legkeményebb gibsoni valóságba nyúl, úgy, hogy az alkotásig egyik szereplő sem járt Japánban vagy Kínában - jövőre lesz ötven éves.
A scifi, különösen az újhullámú scifi egy illedelmes módja annak, hogy a jelenről beszéljünk - más esetben pedig a jelen falának támasztott ember feje, aki áthall a másik világba, hogy a torz hangokat tolmácsolja, amik némi torzulással igaznak bizonyulnak később.
A Szárnyas fejvadász esztétikáját szerintem kivesézték már elegen, így én egy másik oldalról megyek neki: mit mond a mű a politikáról és az indoktrinációról?
A replikánsokról annyit tudunk meg a mű során, hogy az emberek tökéletesebb másának készültek. A zord körülmények között, ahol a rendes ember nem él meg, a replikáns kitűnően teljesít, legyen szó harcról vagy nukleáris fűtőanyag-kezelésről. A szó szerinti embertelen körülményekhez tartozó funkciókat a replikánsok számára más replikánsok látják el. A cselekmény háttere az, hogy a ‘valódi emberektől’ az választja el őket, hogy nem terveztek beléjük érzelmeket - de mivel ennek a csírája elkezdett bennük kialakulni, az őket gyártó vállalat fals emlékeket táplált beléjük, hogy kontroll alatt tudják tartani ezt a veszélyes tendenciát.
A cselekmény akkor indul be, amikor néhány replikáns rájön arra, hogy az emlékeik hamisak. Válaszul meggyilkolják az emberi tartóikat, és noha négy év után elvileg maguktól megsemmisülnének, a földre tartanak - ami az ‘emberi’ főhősök számára értelmezhetetlen.
Fontos része a történetnek a “Voight-Kampf” empátia-teszt, ami az ember és replikáns között hivatott különbséget tenni, mint egy fejére állított Turing-teszt.
Miért releváns ez a (épp ráncfelvarrás és reboot alatt áló) scifi ma? Miért érdekeljenek minket a replikánsok?
Megvallom, eredetileg egy tiszta marxista nekifutásból akartam írni a Szárnyas Fejvadászról: elvégre a nem-embernek-tartott szuper-emberek, a replikánsok, akik nem lázadnak fel addig, amíg rá nem döbbenek a hamis múltjukra (amely reakció azután jön, hogy a legintimebb szférákjukba is behatol a Teremtő Vállalat - az emlékeikbe), majd egy hiábavaló misszióra tartanak a Földre: hát ez egy zanzásított verziója Marx osztályöntudat- és forradalom képének.
De ha elfogadjuk ténynek, hogy mindannyian “hamis implantációjú” múlttal rendelkezünk (amely gondolat hátterét Debord és Baudrillard jelenti az ismert újkorban, de elég belegondolni abba is, hogy az általános történelemoktatás és emlékezetpolitika mennyire elégtelen a valósághoz képest), úgy kénytelen-kelletlen mindannyian a replikáns kategóriába esünk: az “ébredés”, “rádöbbenés” és erőszakos kitörés pedig a különböző radikalizmusok (a dzsihádot, szélsőjobbot és szélsőbalt beleértve) menekülési pályája, az öncélú, lehetetlen küldetés a föld felé.
Itt jön a képbe ismét az empátia-teszt és Deckard, a főhős.
A replikánsok kiszűrése ott bukik meg, hogy bár 'emberi’ szemszögből a cselekményeik értelmezhetetlenek - értsd, nem racionálisak - fontos mozzanat, hogy az új, lázadó változatok már nem szűrhetőek ki a Voight-Kampff gépezettel. Ennek két lehetséges magyarázata van: vagy képesek empátiát szimulálni, vagy rendelkeznek empátiával, és cselekedeteiket az érzelmek vezérlik, a csalódottság-harag-lázadás, ami csak a hiperracionális 'centrum’ szempontjából tűnik értelmezhetetlennek.
Másrészt Deckard embersége végig a levegőben lóg (Riddley Scott azóta lelőtte a poént, hogy ő is android): mindenesetre tanulságos, hogy ha ember, ha hamis-múltú gép, akkor is internalizálja magában a többi replikáns “embertelenségét”, ami racionalizálja a meggyilkolásukat: erkölcsi tanulság nincs, csupán az, hogy az ember milyen választott múlt alapján milyen jövőbeni cselekményeket enged meg magának.
Most, hogy a valóság és a narratívák éppen készülnek nem csak összecsúszni, hanem egyenest vonatkatasztrófába torkollni - avagy már torkolltak, kinek a választott-internalizált múltja szerint - a Szárnyas Fejvadász megér egy kritikus karikát.
A díszletünk úgyis majdnem lassan megegyezik az eredeti filmmel.
