#zemplen

Bózsva -> Füzér -> Bodó-rét -> Hollóháza: 25,7 km

Utolsó etapunk reggele meglepően későn indult, pálházi átszállással, 8 körül tudtunk indulni Bózsváról. Az időjárás nagyon kegyes volt hozzánk, majdhogynem pólós idő volt, ami a tegnapi eső után igazi felüdülésnek hatott.

Kis beton, hosszú erdei ösvény, hosszú szántóföldes részekkel indítottunk, így értünk Füzérkomlósra, ahol sajnálattal tudatom, de K-t elütötte a mozdony:

Na jó, ez csak a 30 éve megszűnt Bodrogközi kisvasút emlékére kiállított mozdony volt. Emlékszem, a Másfélmillióban még azt találgatták, vajon túléli-e... Hát nem.

Innen egy bicikliúton mentünk át Füzérre, ahol már végig elkísért minket a vár látványa. Úgy csücsül a hegy tetején, mint valami fenséges uralkodó.

A bicikliút mellett egy patak csörgedezett, ami arra ihlette K-t, hogy lejátssza Uhrin Benedek Kis patak című sikerdalát, amit szégyellem, de én nem ismertem.

Egy ideje már bezárt kocsmánál ebédeltünk egy padon, majd felmentünk a várhoz, ami az 1200-as években épült. Persze felújítás alatt áll, de ahhoz képest borsos ára volt. Az idő amúgy beborult, mire felértünk, jellemző.

Innen folyamatos emelkedésbe kezdtünk, hogy meghódítsuk a híres Milic-csoport első tagját, a Kis-Milicet, amihez azért erős kaptató vezetett fel, és persze teljesen felhőben volt a teteje, éppen ezért sem kilátás sem kellemes légkör nem várt ott fent, csak köd, víz és szél.

Ezt a képet készítették rólunk a Károlyi-kilátó tövében (hiszen felmenni nem volt értelme):

Aztán gyorsan átmentünk a Nagy-Milicre, ami nem sokkal nagyobb, és nem is nagyon kellett már emelkedni hozzá. Ez teljesen a szlovák határnál húzódik. Anno innen indultak Rockenbauerék, így már kicsit olyan érzés volt, mintha végeztünk volna.

De nem, mert még le kellett ereszkedni kb. 10 km-t, ami meglepően gyorsan ment. Azt hittem olyan szörnyű lesz lejönni a hegyről, mint fel, de errefelé széles, lightosan meredek út vezetett egészen a Bodó-rétig, ahol bekerült az utolsó előtti pecsétünk.

Már csak 4 km volt vissza... Találgattunk, vajon mi vár ránk addig, masszív sarat, dzsindzsát tippeltünk, szúnyogot csak azért nem, mert október vége van. Hát rendesen bejöttek a tippek, olyan csúszós sár volt, hogy K el is taknyolt egyet. 

De azért leértünk ám, valamikor 15:50 körül értük el a Kéktúra emlékművet és az 1160-as feliratú kilométerkövet.

Fura, mert nem érzett egyikünk sem különösebb katarzist, tudomásul vettük, hogy itt a vége és ennyi. Még koccintani is elfelejtettünk hirtelen, pedig hoztunk kis rakétákat.

Istvánkúti vadászház -> Eszkála erdészház -> Makkoshotyka -> Cirkálótanya -> Nagy-nyugodó (-> Sátoraljaújhely): 35,7 km

...Reggel hatkor mégis frissen keltünk, és nem is volt annyira borzasztóan hideg. Hamar világosodott, bementünk a házba reggelizni, teázni, aztán összepakoltunk és indultunk is tovább. 

Ja igen, nem említettem tegnap a környéket, de úgy is sötét volt már, sokkal jobb képek születtek így kora reggel. Itt található az Istvánkúti Nyírjes. Nagyon jól néz ki a nyírfa erdő, még nem láttam ilyet (nem mintha lenne máshol idehaza). Az utolsó jégkorszak emlékét őrzik: akkoriban jóval hidegebb éghajlat uralkodott a Zempléni-hegység területén. Ezen a klímán alakult ki ez a nyírjes is, mely manapság csak Európa északabbra fekvő területein lelhető fel nagyobb kiterjedésben. 1953 óta fokozottan védett, ezt páratlan növény- és állattani ritkaságainak köszönheti. Előfordulnak itt például olyan szibériai rovarfajok is, melyekkel Magyarországon belül máshol nem találkozhatunk -> azt mondják.

A faház mellett pedig egy kis tó van, szóval tényleg igazán idillikus a környék első sátrazáshoz! :)

Szép tiszta idő volt így reggel, hamar elértük a Mlaka-rétet, ahol tettünk egy gyors kitérőt a Sólyom-bérc kilátóponthoz, ami csodaszép volt, a regéci vár is jól látszott.

A következő kitérőnk innen nem messze a Kerek-kő volt, ahonnan szintén gyönyörű a kilátás. Nem is nagyon tudnék dönteni, melyik volt impozánsabb a három közül. K szerint ez.

Széles erdészeti úton értük el az Eszkála erdészházat, ahol tízóraiztunk egyet gyorsan, majd lényegében el is romlott az idő, eltűnt a nap és megérkeztek a buzi felhők.

Innen picit még emelkedtünk, majd erős ereszkedés következett Makkoshotykáig. Huhh, a pokolba kívántuk, az biztos! Érjünk má’ le!

Lerogytunk a (sajnos zárva lévő) Faluház előtti padra, és ettünk. K itt holtponton volt nagyon, végig ő cipelte eddig a nagy zsákot (Bár én felajánlottam többször, hogy viszem, de nem adta!), itt és most viszont örömmel átadta, mert kipurcant. Talán azt élhette át, amit én Becskénél?

Szóval igen komoly döntést kellett hozni itt, kiszállunk vagy megyünk tovább...

Persze hogy tovább mentünk, elég volt egy szakaszt feladni anno! Szó szerint erdőn-mezőn át, ó és durva sártengeren keresztül értük el a Cirkálótanyát. Na most, erről azt kell tudnotok, hogy van itt egy pecsétőr kutya, akit meg kell kenni, hogy egyáltalán beengedjen a pecséthez. Csak miatta hurcoltam egy fél szendvicset és az előző esti szalonna bőrkéket, ami miatt olyan szaga lett a táskámnak, mintha betettem volna valami füstölőbe. Azt írták, türelmesen várja a kaját, ezt határozottan cáfolnom kell, fél perc alatt szinte kikapta a kezemből és eltüntette, majd még ott ugrándozott, hogy adjak, de nem volt mit.

Nem tudom amúgy, mi ez a Cirkálótanya pontosan, de nem úgy tűnt, hogy bárki van ott a kutyán és néhány macskán kívül.

A tanya után ereszkedtünk egy csomót, hogy aztán egy utolsó pihenőt tartsunk egy elhagyatott kis háznál, nem sokkal a hátralévő, “kellemesnek” ígérkező emelkedés előtt.

Kezdetben hullámvasút-szerű fel és le követte egymást, majd jó egy km-en át masszívan fel a Nagy-nyugodó nyergébe. Hát, szívesen kifeküdtem volna, mikor felértünk, de voltak ott mások is, így megőriztem a méltóságomat.

Itt szálltunk ki végül ezen a napon, csak még le kellett ereszkedni Sátoraljaújhelyre jó 3 km-en át, majd busszal vissza Patakra. 

A Nagy-nyugodóból szerencsére több út is vezet le/fel, így nem okoz majd gondot, hogy bejárjuk kb. mindet. (Mert hogy legalább 2x vissza kell jönni, és még egyszer le, de ez már részben egy másik történet része lesz.) Most a piros+ és piros sáv utat választottuk, ami ilyen árokszerűségben haladt, mígnem elérte a várost.

Boldogkőváralja -> Regéc -> Istvánkúti vadászház: 28,8 km

Gyorsan le is lövöm a lényeget: ezen a napon sátorban alvást terveztünk az Istvánkútnál, leginkább azért, mert azt terveztem kiszállási pontnak, csak éppen minden lakott település még 3-4 km lett volna. Ahhoz képest, hogy én mindig azt mondtam, nem akarok sátrazni, mert sznob vagyok hozzá, egész könnyedén beletörődtem, sőt, szinte vártam is, milyen lesz.

Szerencsére K-nak van ebben tapasztalata, és akadt felszerelése is ifjú fesztiválozó korából, így sátor, hálózsákok adottak voltak, egy nagy hátizsákot kellett kölcsönkérnünk (köszi, Imi!), illetve vettünk egy gázfőzőt meg két bögrét, mivel már elég hideg van esténként és reggelenként, jól fog esni majd a meleg tea.

És hát a Zemplén nincs olyan közel még Pesthez sem, így, gondoltuk, talán érdemes lenne eltölteni arrafelé több időt, ezért lett egy hetes nyaralásunk... öö.. őszülésünk. Majd szerda este Sárospatakon kötöttünk ki. Sárospatakot amúgy legelőször szombat dél körül láttuk világosban, de hát vótmá’ ilyen.

Csütörtökön korán keltünk, mint általában, és egy átszállással az Aranyosi elágazásnál, fél 8-ra Boldogkőváraljára értünk. A vár továbbra sem látogatható hétköznap, így nem mentünk fel. (Infó: visszajöttünk a városnéző napunkon, szombat reggel. Hatalmas csalódás volt. Drága, és ahhoz képest kb. semmit nem ad. Ja és tömeg volt, bár az inkább a hosszú hétvége számlájára írandó.)

Szépen elhagytuk a települést, és országút mentén értünk be Arkára. A kis falu nagyon tetszett, olyan szép és gondozott, igazi báj jellemezte. Ez amúgy általában elmondható az apró kis zempléni falvakról, van egyfajta kisugárzásuk, látszik, hogy a lakói gondozzák, csinosítják és ahogy csak tehetik, megőrzik a tájegységi jellemzőket.

Csodaszép őszi idő volt ezen a napon, és a fák is végre színesedtek. De sajnos nem sokáig élvezhettük a nap sugarait, mert az út az erdő mélyébe vezetett, ahová nem igazán tudtak behatolni. Ugyanitt megkezdődtek a (helyenként igencsak bővizű) Arka-patak-átkelések, nagyon hosszan, nagyon sokszor. Szerintem vagy tízszer biztos keresztezte a kéket. Nem rémlik, említettem-e már, hogy mennyire utálok patakon átkelni... Nem tudom miért, hiszen legfeljebb vizes leszek, de mégis... A hátam közepére sem kívántam, és így annyira nem élveztem a tájat sem, míg K teljesen odavolt érte.

(Arra készültem, hogy ha kell, leveszem a bakit, és mezítláb átsétálok, és volt 1-2 átkelő, ahol tényleg csak az utolsó pillanatban tettem le róla. Jó hideg lett volna, az biztos.)

Úgy az 5. átkelésnél már nagyon-nagyon elegem volt, csak ki akartam jutni innen és túlélni. Szerencsére pár átkelőt “megúsztunk”, mert lehetett haladni az egyik oldalon szépen, és csak a vége felé kellett a másikra átjutni.

És végre Mogyoróskára értünk!!

“Mogyoróska, Regécke, jaj de nagyon szegényke...” Zempléni népdal, megtanultuk a Másfélmillióból mi is. B.A.Z megye legszebb fekvésű falujában ebédeltünk, csak mondom. Bár igazán a regéci várból látszik ez, ahova utána szépen felkaptattunk.

Felújítás alatt áll ez is (Esküszöm, amerre jártunk vár, az mind felújítás alatt volt erre...), de legalább nem kértek sokat a belépőre, és még kávét is tudtam inni. A faluba leérve a látogatóközpontba is bementünk körülnézni, ahol van egy kisebb kiállítás és kisfilm a vár történetéről, a Rákócziak koráról.

Utána masszívan felfelé haladtunk változatos terepen, majd megejtettük első kitérőnket a Pengő-kőnek nevezett sziklaformációhoz:

Majd a második kitérőt a Nagy-Péter-mennykőhöz, ahonnan először pillantottuk meg az alkonyi fényben a füzéri várat és a Miliceket.

Én itt fogtam fel először, hogy milyen közel is van már a vége, ami vegyes érzelmekkel öntött el, örültem is, és nem is, azt hiszem, kicsit meghatódtam azért.

Innen már csak le kellett ereszkedni egy sohavégetnemérős bő 2 km-en keresztül az Istvánkúti vadászházhoz, azaz a sátorhelyünkhöz. Egész konkrétan az itt álló vadászház egy nagyon lerobbant állapotban lévő, de elvileg kulcsosházként működő épület, de se világítás, se víz nincs benne, cserébe állítólag pelék futkosnak bent/rajtad éjjelente. Szóval ezt nem akartuk annyira kibérelni.

Kb. 100 méterrel arrébb pedig ott van a kis erdészház, ami nyitva áll bárki előtt, akinek megfelelnek a gusztustalan matracok, de egyrészt nekünk nem felelt volna meg, másrészt valamiért nem is volt ez meg, hogy az mindig nyitva, pedig akár bent is felverhettük volna a sátrat az egyik helyiségben.

Így mellé telepedtünk, amíg én elmentem a forráshoz vízért, K összerakta a sátrat és már be is sötétedett, de teljesen. Este 6 óra volt ekkor. Tüzet raktunk és szalonnát sütöttünk, feltettük a teát is, ami nagyon kellemes volt, mert bizony rohadt hideg lett.