#zaklat

A 11. b-ből. Nem, most nem amolyan tinédzserkori szerelemügyről van szó. Becca irtózott még a gondolatától is, habár a fiú egyértelmű jelzésekkel illette arról, hogy valamilyen oknál fogva rendkívül elnyerte a tetszését. A lány pedig hiába vágyott mindvégig egy utána epekedő fiatalember iránt – az ő személyében talán még rá is találhatott volna –, Trevor a kezdetektől ellenszenves volt neki és nem véletlenül. A folytonos zaklatás, a folyosókon elejtett már-már kiszámítható beszólások örökre nyomot véstek a vörös kamasz lelkébe.

És éppen ezért haladt jelenleg is a város szélén: pontosan tisztában volt vele, hogy a srác, klikkjébe csoportosulva állandóan csak buszozásra veszi a fáradtságot. A megálló pedig az utcájuk másik végében állt, ugyanakkor akár még egy parányi sietséggel is mindig hamarabb hazaért, mint ő, mégis… jobb előre elkerülni a dolgokat.

Sebesen szedte lábait Becca ezen a késő délutánon. Ajkai egyre inkább remegtek a hűvös levegőtől, amely immáron erőteljesebben sodorta hátra válláról világosvörös haját. A halkan csordogáló patak felett ismerősen kopogtak az öreg híd falapjai, ám valahogy ez ugyancsak másképp hangzott a megszokottnál… mintha gyorsabban dübörgött volna a ritmus. A lány korábban sohasem száguldott át így az átjárón, noha a lányt egészen addig a napig sohasem követte Trevor…

Az imént alighogy egymásba ütköző pillantásaik révén foganhatott meg a sötéthajú fiú fejében a gondolat, miszerint Becca mellé szegődjön. A kiszemelt áldozat sejthette, hogy ebből semmi jó sem fog kisülni, a haveroknak ejtett rejtélyes és baljóslatú tekintetből pedig már kétségtelenül megállapította ezt. Azonnal sietősebbre vette a tempót. Szinte suhant a végeláthatatlan rét kitaposott földútján… szinte előre tudta: látta, hallotta lelki szemeivel és füleivel az elkövetkezendő történéseket. A nála idősebb srác nem kiáltott utána, nem szólította a nevén, még az ezelőtt ráaggatott gúnyneveket sem használta arra, hogy megállítsa. De biztos, hogy még mindig követ, gondolta a vörös magában és esze ágában sem volt megállni, viszont egy futó pillantást sem vetett visszafelé, hogy ténylegesen beigazolja feltételezését. Helyette csak rohant az erdő (jelenkori évszak ellenére is) viszonylag terebélyes lombú fái közé. Innen nincs többé hátra csupán előre… azonban mintha megérezte volna sorsát – a lány hirtelen, egyben fájdalmasan zuhant le a meglehetősen gyér haraszt közé.

  Nehezére esne bármely léleknek szavakkal leírni mindazt, ami utána történt vele, mindazt, amit tettek vele; képtelen volt megakadályozni, ehelyett őt akadályozták… Rendkívüli erővel mélyen szorult az elhullott levelekbe. Talán nem is kerülhetett volna már alább a sűrű növényzetben… Ott feküdt teljes kiszolgáltatottságában mezítelen. A másodpercek zajai ében tintájukkal átitatták makulátlan lelkét, s minden pillantást követte a következő… az azt követő… a legutolsó. Olykor visszatért a jelenbe, az igaz világba és mellkasát csaknem keresztülhasították a bordák, ahogy a porba tuszkolta őt fölötte a súly. Szemei már nedvtől duzzadtak, ellenben egyetlen árva könnycsepp sem szabadult ki a medréből – mégis miért siratná magát? Mert éppen a lényét sértegetik?!… Számít ez most egyáltalán?