#szeptember

szeptember soha ne hagyd ezt abba. tessék itt a versed:

Kalifornia ege alatt

Hurrá, itt mindig nyár van! Egész évben forró a fű, forró a homok, s még tán a legyek is halhatatlanok, nem vonszolják magukat reumásan ragacsban, sárban.

Jónapot, pálmák, tüzes kaktuszok, dacos növény-dinasztiák! Jónapot, kaliforniai ég! Az óceánnal éled mézesheteidet, s ha fölnézek rád, dorombolsz fölöttem, mint a macskák.

Hajlottam feléd, futottam hozzád, akár a bujdosóink. Hoztam összezúzott életem én is, gyolcs nélkül, remény nélkül, hoztam egy romló ország koronás roncsalékát.

Körös-körül fullasztó városok, könyökök, vállak, felhőkarcolók, fejek, millió csípő ringása összevissza, egymásba csúszó, csontszínű terek s hajak a lámpaoszlopokon, a kirakat-dzsungel tükrei között, de itt a kizöldített sivatagban mellém állhat a Hold, s a Hold mellé meg egy tücsök.

És most nekem elég is ennyi, mint szenteknek az egyszeregy, hogy az lehessek, aki voltam, mielőtt végleg más leszek. Bolond, kis altatóimat is eltemettem fekete ingben: ne mások álmát álmodjam tovább a csillagokkal körülvett ringben.

Az elmúlt időszak próbára tett. Előfordult, hogy szinte elviselhetetlennek éreztem a terheket, de most feléd fordulok, abban a reményben, hogy te a gyógyulás és a megújulás hónapja leszel.

Nem várom, hogy minden problémám egy pillanat alatt eltűnjön, de azt kívánom, hogy adj erőt, hogy minden napot elviselhetőbbé tegyél. Adj nekem rugalmasságot, hogy képes legyek alkalmazkodni a változásokhoz, kedvességet magam felé, és reményt, hogy a kitartásom értelmet nyer.

Készen állok, hogy veled együtt lépjek. Kérlek, légy a belső békém és a gyógyulásom kezdete. Hagyjuk, hogy a fájdalom elhalványuljon, és találjunk erőt a folytatáshoz.

Ott jártam a pincék közt újra, a kádak must-szagában. Szeptember sárgába öltözött leveleit tangóztatta a fákon a szél. Eszembe jutott, hogy végre megünnepelhetném én is az életemet seregélyek és darazsak bandájában fönt a hegyen. A csőszök kihaltak már, a szüreti énekek elkorhadtak, a bujdosó, boros poharak a régi kezekkel együtt földre estek, de a delejes őszök bujasága poharakon és holtakon átbukdosva is visszatér mindig kísérteni. Duzzadtak a tőkén a fürtök, mint egy gimnáziumi leányosztály: a hosszúkás csöcsszemek szétálltak ferdén, leültem hát eléjük melegedni egy kőre. Odagyűlt körém minden dió és méz délutánja, muskotályos szélütéseim minden emléke odagyűlt s elmúlt, de édes bűneimért magamnak újra hálát adtam.

Merhetetlen mennyisegu szemet volt mindenhol