#spantauri

Sparks álmosan dőlt a kabin falának. Nagyon rossz érzés volt fél lábbal még szinte az ágyban lefelé liftezni, de az a bizonyos ágy szó szerint kilökte magából. Finoman megpofozva  az arcát próbált életet lehelni magába, ám az önkínzás feleslegesnek bizonyult. Ahogy elhúzódott a kabin ajtaja, hirtelen élet költözött belé. Odalent sötétség uralkodott, a kinti város fényei sem hatoltak be. A hatalmas képernyő most üresen és feketén egybeolvadt a falakkal és a tompán fénylő bútorok kontúrjával. Egyedül egy valami mozdult a szobában, még pedig a halk zene, Antauri széke felöl. Sparks elmosolyodva megindult a halk dallam forrása felé, lépteivel igyekezett a legkisebb feltűnést kelteni. Megijeszteni vagy meglepni akarta-e Antaurit, végül egyik sem sikerült. Ahogy olyan közel ért a székhez, hogy kinyújtva a karját megérinthette azt, a hajdan fekete majom feje előbukkant annak mélyéből. Annyira közel volt, hogy Sparks a vak sötét ellenére is kristály tisztán látta azt a jellegzetes Antauri-mosolyt, ami egybeolvasztotta egy bölcs visszafogottságát egy férfi kalandvágyó huncut sármjával. 

- Segíthetek Sparks? – a kérdezett bosszúsan felfújta az arcát, majd társa elé

érve, s ezzel sétáját befejezve pofátlanul a másik arcába fújta a levegőt. 

- Téged meglepni sem lehet? 

- Eljátszhatom, hogy nem hallottalak. – Sparks a javaslat hallatán csak egy lekezelő

pillantást küldött a bőszen vigyorgó Antauri felé, de hamar túltette magát a sérelmen. Egy kézmozdulattal arrébb tessékelte ültében Antaurit, hogy ő is bemászhasson mellé. – Azta! Hát, nem rossz a kis privát szférád. – nézett körül futtában Sparks, majd, mint egy mellékesen hozzátette – De az enyém jobb. 

Antauri csak egy halvány mosollyal reagált, kényelmesen hátradőlve a párnák közé. 

- Volt konkrét oka, hogy lejöttél? – kérdezte kedvesen. 

- Volt, igazából – felelte Sparks némi habozás után, majd magabiztosabban így 

folytatta. – Nem tűntél valami feldobottnak Chiro buliján. Egy aszalt barackban is több volt a jókedv. Á-á – rázta meg tanító módjára az ujját, mikor látta, hogy Antauri szólásra nyitja a száját – Nem magyarázod ki magad. Lehet, hogy Gibson agytröszt, de én sem vagyok vak. – valószínűleg tovább is folytatta volna, ha Antauri nem kuncogja el magát. 

- Most meg nevetsz… - Sparks értetlen pislogással várta, hogy Antauri befejezze,

és közelebb húzódva a hozzá belekezdjen magyarázatába. 

- Valóban érdekel, Sparks? – a vörös majom megforgatta a szemét. 

- Nem, azért jöttem le az éjszaka közepén, mert magasról teszek rá!

- Akkor – Antauri arcáról sajnos ismét eltűnt a meleg, bátorító mosolya – mondd

meg, milyen nap van ma. 

Halk és egyszerű kérés volt, és Antauri lágy, mély hangja tökéletesen egybeolvadt a jazz finom ritmusával. Sparks egy hihetetlenül hosszúnak tűnő pillanat erejéig némán bámulta Antaurit. Hirtelen azonban elkapta a tekintetét, és Antauri sejtette, miért. 

- Ne szívass ilyenekkel…

- Nem emlékszel, igaz? – Sparks nem válaszolt. Bántotta a fülét ez a megértő,

koránt sem számon kérő hang. Antauri egész nap szomorúnak és valamiért mélységesen csalódottnak tűnt. Chiro kedvéért persze vidámságot erőltetett az arcára, de a többi majmot nem tudta becsapni, különösen Sparksot nem. Ott volt a szemében, a szavaiban, a finom szájrándulásában, ahogy mosolyra húzta a száját a köszöntőnél. Sparks ezt mind látta – és borzasztóan fájt neki. Valahonnan sejtette, hogy az ok, amiért Antauri aznap nem tudott önmagaként velük nevetni, ő volt. Ezért sem volt képes aludni. Elhatározta, hogy megkeresi Antaurit, kifaggatja, kibékülnek amennyiben igényli, majd mindketten ismét nyugovóra térnek és az ügy lezárva. 

Ám ahogyan most ott ült ugyan azok a megbántott szemek előtt, még mindig képtelen volt rájönni, mivel bánthatta meg. És Antauri még így sem volt képes haragudni rá. 

- Ma van az évfordulónk. 

Sparks döbbenten kapta fel a fejét, így sikeresen be is verve azt a zárt szék falába. Felszisszenve kapott a feje után, de nem az ő keze ért elsőnek célba. Antauri tenyere gyorsan elcsitította a tompa zúgást a fejében, az erős lüktetést a teste többi pontjában azonban csak fokozta a vigasztaló érintése. Örült, hogy nincs ott ellenpontnak Gibson. A szó minden értelmében ostobán érezte magát. Szeretett volna valami… frappánsat mondani, lehengerlőt és egyszersmind a kellő mértékig érzelmeset, amivel megbékítheti Antaurit. De akárhogyan törte a fejét, mindig csak egy szó akart kibukni a száján. Némán lehajtotta a fejét, megszakítva kettejük között a szemkontaktust, majd pont akkor, mikor a dal véget ért, alig hallhatóan belesuttogott a fellépő csöndbe. 

- Sajnálom…

Antauri együttérzésből visszafojtotta kuncogását. Sparks jelen helyzetben biztos félreértette volna. Igen, pont azon a napon, Chiro születésnapján váltották az első csókjukat, még akkor, amikor benne is valami… emberi. Mióta ő volt az ezüst majom, Antauri valamivel távolságtartóbb lett Sparks irányában, és ez a feszültség csak néhány hete kezdett feloldódni közöttük. Ugyan Antauri sejtette, hogy a Chironak szervezett buli előkészületei túlságosan lefoglalják majd Sparks gondolatait, titokban mégis azt kérte elalvás előtt, hogy ne felejtse el. Ennek ellenére nem volt képes haragudni rá. Csúnyán elhanyagolta őt az utóbbi időben, ráadásul nem is hanyagságból ment ki a fejéből, és ezt Antauri is pontosan tudta. Illetve, Antauri tudta. 

Odahajolt Sparkshoz, felemelte azt a bús fejet és mielőtt Sparks reagálhatott volna, megcsókolta. Sparks nagyon hálás volt bundája alapszínének. Antauri csókja ugyan meglepte, de kimondhatatlanul kellemes volt, selymes és simogató, ahogyan emlékezett rá. Nem is tudta pontosan, mikor csókolta meg így őt utoljára. Így, szívből. Túl régen. Mikor Sparks visszacsókolt, Antauri néhány mozdulattal az ölébe vonta őt, majd igazi gondos szeretőhöz méltón hátra döntötte a párnák közé. Sparks végre lehunyta a szemét és teljesen átadta magát Antaurinak. A megkönnyebbülés tudata még édesebbé tette szánmára az egészet. Antauri egyre hevesebben csókolt, nyelve sokkal gyorsabb ütemben izgatta Sparksét, mint ahogyan a felcsendülő jazz dallama. Tökéletes aláfestő zene volt egy olyan csókhoz, amiben minden benne volt – a hosszú tél utáni olvadás szimfóniája. Jobb kezével Sparks derekára simított, majd a hátára csúsztatva tenyerét megemelte őt annyira, hogy a kellő helyen hozzá tudjon férni a testéhez. Miközben lassan áttért a szájáról a nyaka kényeztetésére, Antauri ütemesen, eleinte gyengéd, simogató mozdulatokkal egymáshoz dörgölte altestüket, és ezt Sparks a lehető legtisztább hangokkal díjazta. Antauri ismét visszafolytotta, ezúttal kárörvendő kuncogását, ahogy Sparks farka felemelkedett, és szerelmes cica módjára körbe fonta Antauri csípőjét, közelebb húzva magához. Ez az apró mozdulat őt is a végletekif perzselte. A nyakáról a mellkasára csúszott, majd onnan is lejjebb, és lejjebb… Sparks erősen a szájába harapott, hiszen a torkából kiszökő forró sóhajt még a jazz sem nyomhatta el. Egy új, sokkal intimebb és kiszámíthatóbb ritmusú hang keveredett a kissé szomorkás hangjegyekkel, amikből Sparks és Antauri már semmit sem hallottak. 

Sok féle Sparks létezett az élénk felszín alatt. De ahogyan a vörösnek, neki is rengeteg árnyalata volt, és sokukat megmutatni sem félt. Sparks könnyedén tudott nevetni, félni, megijedni, megbékélni, gonoszkodni, vagy akár belebolondulni valamibe. De Antauri volt az egyetlen, aki ezt az oldalát láthatta, és ez az ezüst majom szemében olyan plusszot jelentett, amit semmi és senki sem múlthatott volna felül a szemében. Sparks volt a vörös, Antauri pedig minden porcikájával eggyé akart válni ezzel az élénk, kihagyhatatlanul egyedi színnel. Hacsak egy kis időre is.