Konnanna
Naruto szerint 3 nagyon idegesítő dolog volt a világon. Az első az, amikor a nálad jóval fiatalabbak addig hergelnek a neveletlen dumájukkal, amíg kénytelen vagy beverni nekik egy isteneset. A második, amikor az orrod elől viszik el az utolsó, általad is kiszemelt tárgyat. És, végül a harmadik…
- Miért? Miééért miért- miért- miért- miért??? – nyomta orrát a hideg üvegnek, kétségbeesett szavaival párát lehelve rá.
Nos, a harmadik dolog, amitől egyszerűen falra tudott mászni, amikor a kedvenc rámen gyors éttermének vezetője – ki mellesleg kölyökkora óta ismerte a fiút – úgy döntött, hogy maga mögött hagyva a nagyvárost, vidéken tölti az ünnepeket Ayaméval, a lányával. A szőke fiú számára a rámen egyet jelentett az élettel, tehát a véresen pirosló „ZÁRVA” felirat láttán legszívesebben sírva fakadt volna.
Pár arra járó megmosolyogta az elég drámai küzdelmét saját könnyeivel, miközben képzeletét teljesen kitöltötte egy nagy, gőzölgő tál, tele kedvenc csemegéjével. Még néhány percet gyászolt, aztán úgy dönt, tovább áll. Felesleges lett volna tovább szobroznia az üzlet előtt ebben a nagy hóban. Ráadásul pont Szenteste.
Mivel a szokásos karácsonyi túrájának első állomását úgy ahogy kipipálhatta, útját a második napirendi pont felé vette: ami nem volt más, mint a videó kölcsönző. Ahogy bandukolt, be kellett vallania magának, hogy ez a kis balszerencse nagyon rosszkor jött neki. Évek óta ugyan úgy zajlott a karácsonya, minden évben tartotta magát a jól bevált programokhoz. Neki már csak ez maradt… és most úgy érezte, ez sincs. Jó, gyerekes meg minden, hogy ennyit hisztizik miatta, de végül is felnőtt ember volt. Megtehette, nem? Ha úgy kívánja a kedve, akármikor hisztizhet, még így is, hogy csak saját magával ordibálhat. Nem?!
- MÁR RINYÁLNI SEM SZABAD?!
- Oi dobe, halkabban.
Egy légvételnyi ideig megállt benne az ütő. „Ez a becenév…!” – az irdatlan hideg ellenére a szöszke hirtelen teljesen átforrósodott, legalábbis így érezte. Szíve dobbanásonként állt le, csakhogy a következő alkalmakkal olyan erővel ütődjön neki bordáinak, hogy szinte majdnem átszakította őket.
Bassza meg, ez is tudja, mikor kell felbukkanni!
- Megélem, hogy még ma köszönsz dobe? – ez a gunyoros, egyszersmind semmit mondó hangnem… Naruto utolsó reménye is elszállt, hogy az imént rosszul azonosította a mély, férfiasan karcos, mégis dallamos hangot. Erőt véve magán kiegyenesedett, majd mereven előre szegezte égkék tekintetét. Nem fog ránézni.
- Szia Sasuke.
- Usuratonkachi.
- Neked ez a köszönés?! – dühösen perdült a fekete hajú fiú felé, de azon mód meg is bánta ezt a lépését. Sasuke mindössze centikre volt tőle. Sőt, mivel Naruto a nagy lendületében közel is hajolt hozzá, mint szeretett volna, arcaik között alig volt valamicske, amire aligha lehetet volna használni a „távolság” jelzőt. Egyenesen az első sorból nézhetett farkasszemet a már régről ismert, éjszakánál is sötétebb szempárral, amik ürességgel fúródtak az ő döbbent kékjeibe. Nem tudta eldönteni, hogy torkában maximális pumpálásra kapcsoló szívétől, vagy pusztán a ténytől, hogy újra láthatja Sasukét, állt le egyszeriben a légzése. „Ennyit az elhatározásomról…”
Eddigi zavara talán csúcsára hágott, ahogy a másik rávillantotta már a névjegyévé vált, féloldalas uchiha mosolyát.
- Egy év, és te semmit nem változtál.
- Ez rólad is elmondható. Ugyan olyan jégherceg vagy, mint régen.
- Tévedtem. Még nagyobb idióta lettél.
Naruto száján már ott volt egy igazi velőt rázó „nem is igaz” felkiáltás, de még időben becsukta a száját. Nem állt szándékában ennél is nagyobb bohócot csinálni magából pont Ő előtte.
- Egyébként mit csinálsz itt? – próbálta meg adni Naruto szokásos cserfes, laza énjét.
Gondolatban vállba veregette magát, amiért sikerült. Legalábbis nagyjából. – Azt hittem Európában tanulsz.
Sasukének szemmel láthatóan nem esett ínyére válaszolni. Világéletében utált információkat megosztani magáról másokkal, pusztán felsőbbrendűségi gőgjéből kifolyólag. Pedig nem ez volt az egyetlen dolog, amit a szőke kérdezni akart tőle. Ó nem, még tömérdek kérdése volt raktáron, amiket már azóta gyűjtögetett, hogy az Uchiha család legifjabb tagja 4 évnyi (viszonylag) szoros barátságot félre söpörve, az érettségi után lelépett Franciaországba továbbtanulni.
Azóta kicsivel több, mint egy év telt el, ám ő egyszer sem hallott felőle. Még egy olcsó, pár eurós képeslap erejéig sem szándékozott írni neki a szemét teme. Pedig ha tudta volna, Naruto bezzeg hány levelet, képeslapot és miegymást próbált már megfogalmazni neki ez alatt a hosszú idő alatt.
Részben ezért is rázta meg Narutot annyira, hogy összefutott Vele. Szeretett volna találkozni Sasukéval, nagyon is. A viszontlátást ábrázoló víziói azonban merőben eltértek a jelenlegi helyzettől. Először is, nem készültek lefagyni a nem hat réteggel fedett végtagjai, másodszor pedig a „nagy találkozás” nem egy rózsaszín csíkokkal tarkított, narancssárga dzsekiben érte őt. Képzelgései egyedül abban egyeztek meg a valósággal, hogy Sasuke eszméletlen’ jól nézett ki, ő maga pedig épp’ hiperventilálni készült. Mondjuk, ezen miért is csodálkozik? A jó megjelenés nála mindig is alap volt.
- Az ünnepekre hazarendeltek. – felelte némi várakozás után a fiú.
Vajon miért nézett hirtelen másfelé Sasuke? Talán az Uzumaki rosszul látta, és ugyan csak egy villanásnyi ideig, de mintha egy pillanatra el is pirult volna… mégsem, az képtelenség. „Biztos hópihe ment a szemébe.”
- Értem. Mondd, van kedved velem tartani? – mihelyst kimondta, rögvest meg is bánta.
Sasukénak igaza van, tényleg évről-évre egyre hülyébb lesz! Miért nem képes gondolkodni, mielőtt kinyitná azt a nagy…
- Hová? – meglepetés-meglepetés hátán…
Viszont már nem volt mit csinálni.
- Karácsonyozni – mondta némi habozás után. Alsó ajkára enyhén ráharapva,
fájdalmasan összeszoruló gyomorral várta az őt furcsállva figyelő Sasuke válaszát. Na igen, ez a váratlan ötlet biztos kicsit érdekes hangzott a múltban történtek fényében… A francnak van olyan meggondolatlan szája!
Néhány perccel később aztán a kérdezett felöltve rideg álarcát, rántott egyet a vállán, jelezve: felőle mehetnek. Ez a jól ismert s sokszor jogosan utált mozdulat, talán még sohasem okozott ekkora, keresetlenül talált örömet. Naruto egy vidám mosollyal vette a lapot, majd a másik mellé sorolva finoman terelgetni kezdte a fekete hajút második számú törzshelye felé.
- Hmm… nem tudom… Te mit ajánlasz Sai? – fordult tanácstalanul a pult mögött álló
fiúhoz Naruto.
- Semmi jó filmet nem találtál kint? – nézett fel sanda mosollyal kis könyve rejtekéből a
szólított. Habár a mosoly azóta ott ült az arcán, mióta beléptek, Sasukénak valahogy
mégsem tetszett. Az egész srác fizimiskája annyira ellenszenves volt számára. Kezdve a hullasápadt bőrétől, ami mögül szinte minden csontja élesen kirajzolódott, az állandóan csukott szemein keresztül (amik egyébként hasonlóan az övéhez szénfeketék voltak), egészen a sunyi somolygásáig. Kiszámíthatatlan volt, ebből kiindulva pedig veszélyes.
Különösen azt nem tudta valami jól lenyelni a kölyöktől, hogy lopva Narutora tekintett, mikor azt hitte, senki sem látja. Sasuke azonban nagyon is jól látta, és legszívesebben jól gyomorszájba is rúgta volna érte. Bár igazán nem értette, miért zavarta ennyire a dolog. Elvégre Sai és Naruto már gimi óta jóban voltak – vagy talán pont ezért zavarta ez a nem is olyan új keletű „viszony” kettejük között? Sasuke nem tudta eldönteni, hogy a kellemes légkör Naruto és a kis boltos között egy harmonikus barátságé, vagy valami egészen más, rá nézve sokkal veszélyesebb érzelmi kötődés kisugárzása?
- Már átnyálaztam minden DVD-t, de az összeset ismerem. Nincs valami új?
Sai letéve az eddig kezében tartott tárgyat odalépett a számítógéphez. Finom ívelő szemüvegén tükröződött a milliárdnyi betű, amik észveszejtő sebességgel folytak végig a kijelző tetejétől le egészen az aljáig, míg ott el nem tűntek. Pár kattintással és a gépeléssel később a címek virtuális áramlása megszűnt, és Sai elégedetten felnézett a monitorról.
- „Kung Fu Panda”. Új, animációs.
- Kiveszem – vágta rá habozás nélkül a szöszke fiú, majd mit sem törődve Sasuke
enyhén undorodó ábrázatával, perkált. Sai gyorsan beírta a gépbe a kölcsönző nevét és
a kivett filmet, majd ismét a duóhoz intézte szavait.
- Köszönjük a vásárlást és ne felejtsd el holnap 7-ig visszahozni a DVD-t – darálta
„angyali” mosollyal a megszokott szövegét, s immár csakis vásárlójának szánva mondandóját hozzátette – És, ezúttal próbáld is magad tartani magad hozzá Naruto-kun. A törzsvendégekre is érvényes a határidő.
Naruto kezét tarkójára téve felnevetett, aztán csak egy pajkos kacsintással tudatta barátjával, hogy megértette. Az ezt követő teli fogas rókavigyor láttán Sasuke tenyere már szabályszerűen viszketett, hogy egy bizonyos valakit megüthessen.
- Akkor mi megyünk. Boldog karácsonyt Sai! – intett búcsút a szemüveges fiúnak
Naruto.
Épp lépett volna ki az ajtón, Sasukéval a nyomában, amikor Sai hangja megállásra késztette őket.
- Hamarosan újra találkozunk, Naruto-kun. Örülök, hogy újra találkoztunk Sasuke-kun.
Naruto meglepetten fordult vissza. Furcsa, gondolta. Nem emlékezett rá, hogy valaha is bemutatta volna egymásnak a két fiút. Igaz, hogy mindketten a barátai voltak és körülbelül ugyan annyi ideje ismerte őket, a bemutatkozásra sohasem kerített sort. A srácok jelleméből kiindulva úgy sejtette, nem lenne a legjobb ötlet. Sasuke gyilkos pillantásából ítélve pedig helyesen döntött annak idején. De akkor mégis honnan, ha nem az ő közvetítésével…?
- Hn – ennyi volt mindössze az idősebbik fél reakciója, az Uzumaki pedig jobbnak látta,
ha mihamarább indulnak.
Azonnal.
- Te komolyan ilyeneket szoktál nézni szabadidődben? – nyúlt át Sasuke a futonon a
Naruto melletti tálhoz, majd kivett belőle egy rákszirmot. Finoman, szinte már kecsesen helyezte nyelvére a kis chips szerű szirmot, aztán hang nélkül, minimális szájmozgással elrágcsálta. Naruto – aki lesben végig kukkolta a műveletet – sok mindent, akár fél karját is adta volna, hogy a kaja helyében lehessen, azaz a teme szájában… khöm, akármivel.
- Mit bámulsz dobe? – fordult felé hirtelen az éjsötét szempár.
- Semmit – vágta rá azonnal a szőke, azzal egy egész maroknyi rágcsálnivalót dugott a
szájába. Az egyszerre magába tuszkolt óriási adagtól köhögni kezdett. Sőt, kisebb fulladási rohamot kapott.
Mikor már azt hitte, az örök vadászmezőkre távozik a perverz képzelgéseivel együtt, Sasuke teljes erőből hátba vágta.
A gond meg volt oldva, Narutonak viszont körülbelül hat bordája bánta.
- Ne fulladj meg idióta – kommentálta tettét a fekete hajú, szemét végig a képernyőre szegezve.
- Kösz… Kis híján kiverted a tüdőmet a helyéről, barom.
- Legközelebb hagyom, hadd akadjon a torkodon.
„Utálom amikor így vigyorog”. – emelte társáról (talán most először huzamosabb ideig) a képernyőre tekintetét. Amennyire kicsavart keze engedte, megdörzsölte hátán a bántalmazott pontot. „A fenébe is, miért kellett ilyen nagyot ütnie annak a vadállatnak?” Most nem halott lesz, hanem gerincferdült. „Szuper…”
- Dobe.
A szólított meglepetten nézett fel. Sasuke továbbra sem volt hajlandó rá nézni, látszólag minden figyelmét a dundi pandának szentelte a tévében. Nem tudta kitalálni, mit akarhat tőle. „Talán bocsánatot kér?” – futott át a gondolat a fején, amitől egy pillanatig kiszáradt a torka, de aztán képzeletben ugyan ott, ahol az imént, hátba vágta magát – „Álmodj királylány…”
- Kérdezhetek valamit?
- Mit?
A hófehér fogak enyhén ráharaptak az Uchiha alsó ajkára, határozottan az idegesség látszatát keltve. Ez új volt.
Miután eltelt vagy negyed perc, Naruto egész teste bizseregni kezdett, a lábfeje pedig automatikus dobolásra váltott. „Na, mi lesz már?” – sürgette a fiút magában. S mintha az meghallotta volna, végre valahára szólásra nyitotta a száját.
- Te…
BRRRRR!!!
A légkört mintha hirtelen kettészelte volna egy gleccser. Ha nem éppen egy minden bizonnyal fontosnak ígérkező kérdést vágott volna el az ajtócsengő hangja, Naruto megmosolyogta volna, hogy egyszerre káromkodták el magukat a feketével.
Az irritáló berregés ismételten felhangzott, kicsit megsürgettetve az eseményeket.
- Megyek! – kiáltotta az ajtó felé Naruto, majd feltápászkodott a futonról. Gőze sem
volt, ki lehet azaz elmeháborodott, aki ilyenkor pofátlankodik a küszöbére, de a saját érdekében remélte, hogy hamar elkotródik. Tudni akarta, mit akart tőle kérdezni Sasuke.
Már lelkileg készítette is magát a cseppet sem kedves elhessegetési monológ előadására, ám ahogy kinézett a kukucskálón… Valósággal feltépte az ajtót.
- Sai! Te meg mit csinálsz itt? – nézett végig kíváncsian a lábtörlőn álldogáló fiún,
akinek a kabátján néhány hópihe díszelgett. A háta mögött az osonásra jellegzetes hangokat vélt hallani, de nem igazán foglalkoztatta a dolog.
- Szervusz Naruto-kun – villantotta a szőkére állandósult semmilyen mosolyát Sai – A
boltban elfelejtettem megérdeklődni, hogy áll-e még a meghívásod ma estére.
Újabb képzeletbeli ütést érzett meg a testén, ezúttal a mellkasán. Bassza meg, tényleg! Totál elfelejtette, hogy meginvitálta a srácot némi filmre és kajára, úgy egy héttel ezelőtt. És délelőtt még eszében is a volt a dolog, de aztán elkezdte rendezgetni élete ügyes-bajos dolgait meg ment vásárolni és befutott Sasuke is… egyszóval kiment a fejéből a meghívás.
Bizonyára érdekes képet vághatott, mert Sai a sajnálkozó grimaszait látva felkuncogott.
- Semmi baj Naruto-kun, megesik.
- De én nagyonnagyonnagyon röstellem! – kezdett mentegetőzni a fiú,
beazonosíthatatlan kék szemei egy sírós kisbabát idéztek – Pedig reggel még eszemben is volt, sőt, fel is írtam, mert mindig abból van a baj, hogy mindig mindent elfelejtek és tudod ezt már nagy unom, és(!) tavaly meg is fogadtam újévkor, hogy kevésbé leszek feledékeny…
- Vegyél levegőt is néha usuratonkachi.
Narutó szavai elakadtak, arcán pedig újból megjelent az a bizonyos szégyen pír. A mindenségit neki, muszáj folyton ilyen helyzetbe hoznia magát Sasuke előtt? Ez az idiótaság sajnos annyira rá vall…
- Tényleg nincsen semmi baj, Naruto. Viszont, – pajkos fény csillant a szemüveges szemében, ami a másik két fiú figyelmét sem kerülte el – ha már itt vagyok, visszakérhetném az alsónadrágomat meg a többi itt hagyott piperémet?
Hát ez talált. Sasukénak rettenetesen kellett koncentrálnia, hogy fent tudja tartani kifejezéstelen álarcát. Olyan erősen szorította ökölbe háta mögé rejtett kezét, hogy nem csodálkozott volna, ha ki serken a vére. Az övéivel majdhogynem egyező sötét tekintetet vetett felé egy cinikus pillantást, majd lecsukódtak, ahogy Sai „elmosolyodott”. Karácsonyi szentség és felebaráti szeretet duma ide vagy oda, csupán a neveltetése és páratlan önkontrolja tartotta vissza Sasuke imént említett öklét attól, hogy alaposan bemosson egyet ennek a tenyérbemászó, senkiházi, bájgúnár, izetlen...
- Persze, várj egy pillanatot, azonnal visszajövök.
Be kellett vallania, pocsék érzés kerítette hatalmába, ahogy Naruto elhaladt mellette. Az elvesztés keserű ízét érezte a szájában. Kicsit mintha… elárulták volna. De hát bolondság, mind a kettő. Az ember nem veszítheti el azt, és az nem árulhatja el, aki soha nem is volt az övé.
Talán éppen ezért fájt mélyen annyira. Egy álmot rosszabb elveszíteni, mint egy már meglévő valamit – éppen azért, mert egy elúszott álmot még beteljesíteni sem tudtál.
- Tessék, itt vannak – meglepte Sasukét, milyen fürgén szedte össze Sai „tökéletesen
véletlenül itt hagyott” holmijait a szőke. Ahogy átnyújtotta a zacskót a jogos tulajdonosának, egy gonosz kis hang felkuncogott a benselyében. Hát, meg kellett hagyni, összegyűlt pár dolog az elvitelre. „Vajon hány itt töltött éjszaka alatt nőtt ilyen szépre a létszám?”
- Köszönöm Naruto-kun. Nem is zavarnék tovább. Biztos szeretnétek nosztalgiázni egy
kicsit – intett Sai, majd el is tűnt a már csukódó ajtó mögött.
Naruto döbbenten rezzent össze a csapódásra. Mielőtt elköszönhetett volna barátjától, Sasuke már mögötte is termett, kezével durván belökve az ajtót.
- Hé teme, ez meg mire volt jó? – kapta fel dühösen a fejét Naruto – Ez még hozzád
képest is nagy bunkóság!
- Mert beállítani másokhoz karácsonykor nem az – az Uchiha higgadtságnak már csak
foszlányai takarták a fiú érzelmeit, amik most kisebb viharként kavarogtak a sötét szemek felszínén. A szőke nem emlékezett rá, látta-e valaha ilyen mérgesnek a másikat? Sasuke mindig is tartotta magát a belé nevelt etiketthez, még egy balul elsült dolgozat sem tudta soha kizökkenteni teljesen nyugalmából. Ez a „pőreség”, párosítva némi gyilkos aurával egészen félelmetesnek hatott. De ennyi koránt sem bizonyult elégnek az Igazság Bajnoka ellen. Naruto előszedve legcsúnyább tekintetét, nézett farkasszemet kellemetlenkedő vendégével. – Nem, mert képzeld el, Sai a legjobb barátom, úgyhogy neki elnézem az ilyen kis málőröket. Neked viszont nem, hogy a pofájába baszod az ajtót!
- Szóval ekkora puszipajtások vagytok, mi? – köpte Sasuke gúnyosan a szavakat,
mindegyiket egyenesen Naruto szívének címezve. Bántani akarta ezt a kis szerencsétlent, annyira amennyire most ő érezte sértettnek magát. Agyának Sai mentes része figyelmeztette, hogy nincs joga kérdőre vonni Narutot, mégsem tudott megálljt parancsolni magának.
Szabályosan bele passzírozta az Uzumakit a sarokba, kezeit a szőke buksi két oldalán a falnak támasztva zárva el előle a menekülési útvonalakat. Narutóba még a szusz is belefagyott a prédájára leső vad szemek láttán, melyektől képtelen volt elszakadni. Fuldoklott a saját szívverésétől, és életében először nem akart Sasuke közelében lenni. Fájt neki, ahogy az előbb beszélt hozzá. Bár a tudat jobban megsebezte, hogy a fiú direkt döfött sebezhető részbe.
Látom nem unatkoztál az elmúlt évben. Képzelem hányszor aludhattatok együt. És mondd csak, milyen az ágyban? Kielégítő?
- Fejezed be…
- Várható volt, hogy összejöttök, de csak úgy kíváncsiságból, - esze ágában sem volt abbahagyni a szidalmazást, Naruto pedig egyre inkább nem akarta hallani, amit mondott neki - mióta szűritek össze a levet? Már a gimiben is ő volt a hancúr társad? - mintha korbáccsal ütötték volna, a kegyetlen gúny fülsiketítően csattant a levegőn.
- Fogd már be az istenit neki! - nem értette, mivel érdemelte ki ezt a hangnemet. Pár perce még semmi baja nem volt ennek a marhának, most meg, mint egy eszelős vágja a fejéhez a sértéseket. – Kurvára nincs közöd hozzá, hogy kivel hentergek, míg te békát zabálsz az egyetemen! Mit képzelsz te magadról, beállítasz és kedvedre cseszegetsz a saját lakásomban? Tudod mit?! BAZD MEG!
Nem bánta meg, amiket mondott, szemernyit sem. Megérdemelte ez a szemétláda, hogy végre valahára beolvasson neki. Sokkalta könnyebbnek érezte magát, mint az elmúlt csakhogy nem másfél évben bármikor. Viszont, ugyanakkor…
- Értem. – a mély hang drasztikus változáson ment keresztül. - Ez esetben nem zavarlak.
… Azt sem akarta, hogy Sasuke megint elmenjen. Hamvaiból feltámadó haraggal nézte, ahogy a fiú rendezi vonásait, majd odamegy a fogashoz és leakasztva kabátját, magára ölti. Mintha újból élte volna azt a bizonyos délutánt… déjá vu. Hiába, az ember nehezen feledi azt a napot, amikor a szeretett személy darabokra hasítja mindenét: az önbecsülését, a vágyait, a reményeit, és nem utolsó sorban a szívét.
- Nem! A fenébe is, nem szambázhatsz el csak így! – Naruto kétségbeesésének minden
hevével kapott a fekete karja után, mielőtt azok a sápadt, hosszú ujjak ráfoghattak volna a kilincsre. Ugyan a távozni készülő látszólag figyelemre se méltatta szőke társa heves reakcióját, ám Naruto tudta, hogy minden látszat ellenére Sasuke feszülten várja a mondanivalóját. Mert abból volt bőven. – Nem csinálhatod ezt. Nem… nem normális, hogy annyi idő után feltűnsz, eljátszod a saját visszatérésedet aztán meg csak úgy, lelépsz! Ez nem fair! Ráadásul hadd juttassam eszedbe, hogy éppen a vendégszeretetemet élvezted, amikor olyan kedvesen nekem rontottál az amúgy bámulatosan bő szókincsű sértegetéseiddel meg ezzel a gőgös, fennhéjázó kirohanásoddal. Kinek van kettőnk közül több joga ahhoz, hogy a másik fejéhez vágja az életét, he? Különben is, hogy van pofád arról papolni nekem, hogy összejöttem Saival? Kegyetlen és undorító volt ezt felhoznod, ezt te is jól tudod! Sohasem volt köztünk semmi komoly, és amíg rajtam és a hátsóm épségén múlik, soha nem is lesz. Lehet, hogy te változtál Sasuke az elmúlt év alatt, de én nem valami sokat amint azt az adott példa is mutatja…
- Hogy érted ezt?
Nem azért szólalt meg, mert különösebben érdekelte Naruto rögtönzött szentbeszéde – Ő is tudta magáról, hogy egy vadbarom. Nem. Csak egyszerűen képtelen volt tovább szótlanul hallgatni, ahogy a szőke hangja egyre szaggatottabbá válik a visszafojtott sírástól.
Narutónak kezdett eltörni a mécses. Érezte, hogy beszéd közben a torka egyik pillanatról a másikra kiszárad, tüdeje nehézkesen emelkedett. Mintha már nem akarták volna tovább szolgálni a testét, azt a testet, aminek a tulajdonosa ennyire elégtelennek bizonyult az élethez.
Ahogy az Uchiha ajkai közül kicsúsztak a nem várt, nyugtatóan kiejtett szavak, Naruto érezte, hogy nem tudja tovább visszatartani a könnyeit. Az akaratos, sós kis szörnyetegek felszabadulván az akarat gátja alól rögvest megrohamozták a kék szemeket. Mikor Sasuke egy pillanattal később hátra fordulva szembe találta magát a másik fiúval, elakadó lélegzettel merült el a rá meredő, óceánhoz hasonlatos tekintet szépségében.
- Úgy értem, hogy akárcsak akkor, most is tehetetlenül nézem, hogy kisétálsz az
életemből.
Meglepték ezek a szavak. Ezek az őszinte, mélyen gyökeredző bánatról tanúskodó szavak. Sasuke, miután megemésztette Naruto kijelentésének lényegét, az általa ismert összes nyelven lehordta az égieket, akik ilyen szemét állatnak teremtették, amilyennek speciel – jogosan – érezte magát. El tudta képzelni, mekkora szégyen lehet Narutónak, hogy sírni látják őt, hiszen erre mindig is érzékeny volt. Mindig is különösen erősen érintette, ha gyengének mutatkozott mások előtt, akár a barátai előtt is. Bár… barátjának tartja őt egyáltalán, ezek után? Sasuke már rég’ kitette volna a saját szűrét. Mert igaza van. Semmi joga sincsen ahhoz, hogy megjegyzéseket és koránt sem halvány célozgatásokat tegyen Naruto magánéletére, elvégre… elvégre semmi köze hozzá. Régen talán… igen, talán volt köze hozzá. Talán lehetett volna köze hozzá. Nem hibáztathatja Sait, sőt, inkább elismerést érdemelne azért, amiért magával ellentétben vetélytársa megragadta a lehetőséget és az utolsó szalmaszálig kapaszkodva a reményeibe, végül elérte, akit szeretett volna. Ő, a nagy Uchiha csak annyira volt képes, hogy felismervén az érzéseit, megpróbált elmenekülni előlük. Azért ment külföldre, messze mindentől, ami emlékeztette Rá, hogy felejtsen, és fájdalommentesen véget vethessen mindannak, ami még el sem kezdődött. Abba azonban a nagy tervei közepette bele sem gondolt, hogy ezzel csak ront a helyzeten, hogy ezzel csak még több fájdalmat okoz.
De kinek is fájt a távozása igazán? Neki, vagy…
- Naruto…
A szólított a helyett, hogy megtartotta volna, nevének hallatára inkább megszakította a szemkontaktust.
Sasuke, most én szeretnélek megkérni, hogy menj el – mondta halkan, határozatlanul,
mintha maga sem akarná teljesen, hogy ez így történjen – Azt hiszem, ez lenne most a legjobb.
Kívánni sem lehetett volna szebb időt a ballagáshoz. Szikrázóan kék égbolt, lágyan fodrozódó felhők, a cseresznyevirágok és a jövő édes illatától balzsamos levegő, és egy elszánt szív.
Ritkán érzett magában olyan békességet, mint azon a napon. Még akkor is, ha nem aznap ballagott volna el a középiskolából, akkor is tudta, hogy arra a napra örökké emlékezne. Egyszerűen csak tudta. Elvégre, hogyan is lehetne elfelejteni azt a napot, amikor szabadjára engedjük az addig magunkba zárt érzéseket, hogy azok utat nyerve eljussanak ahhoz a személyhez, aki a legtöbbet jelenti a számunkra?
„Jézusom… mióta lettem ilyen szentimentális, 'tebayo…” – csak vigyorogni tudott saját magán és bárgyú gondolatain. Meg azon is, hogy már nem is tartja őket olyan butaságnak, mint például akkor, mikor először felötlöttek benne. Ó igen, az is emlékezetes nap volt… Mindig is örömmel idézte fel magában a Sasukéval való, tényleges találkozásának emlékét. Nem azért, mert olyan hű de vidám volt, sokkal inkább azért, mert aznap ott a parkolóban, az a találkozás valami fontos kezdete volt. Egy hálára és rivalizálásra, később megbecsülésre és tiszteletre, majd barátságra és ragaszkodásra épülő kapcsolat, egy életre szóló barátság bimbója, ami nem is olyan sokára, Naruto szívében egy egészen más fajta virág formájában bontotta ki szirmait.
- Hé, Naruto! Gyere, lemaradsz a gomb adogatásról!
Naruto kissé kábultan kapta fel a fejét barátja, Kiba hangjára. Mihelyst kijózanodott, a tőle megszokott irammal vágtázott oda a többiekhez, akik már javában búcsúzkodtak. Lépten- nyomón egymást, vagy egymással fotózkodó diákokat lehetett látni, akik számot, e-mail címet és lakcímet cseréltek. Néhány srác már neki is látott, hogy a gombjaikat szétosszák a rajongóik között – talán Shikamaru és Neji voltak az egyetlenek, akik minden kérlelés ellenére sem voltak hajlandók alább adni az elveikből, még a ballagás és pár igen szerelmesen csillogó szempár kedvéért sem. Naruto jót nevetett volna szegényeken, hogyha neki magának nem lett volna valami fontos elvégezni valója. Pontosabban, valaki fontos megkeresni valója.
- Sakura, nem láttad Sasukét? – fordult oda a rózsaszín hajú lányhoz, aki hófehér
egyenruhájával és hajszínével szinte beleolvadt a környezetébe.
- De, találkoztam vele kifelé menet. Azt hiszem a parkoló felé ment.
- Köszönöm!
- Várj, Naruto!
Naruto azonban nem várt. Nem tudott tovább várni a vallomásával. Eszelős módjára, reményteljes kifejezéssel az arcán gázolt át az örvendező tömegen, hogy minél előbb Sasukéhoz érhessen, és minél előbb elmondhassa neki: szerelmes belé.
Éppen időben érkezett. A parkolóban egy termetes, fekete autó várakozott, Sasuke pedig egyenesen felé tartott. Naruto fejében átfutott a gondolat, hogy köszönés nélkül akart elmenni, és ezért alaposan fejbe kéne őt vernie, de rögvest elhessegette az alkalomhoz nem illő gondolatot.
- Sasuke! – a szólított először lassított, majd mikor meglátta a felé loholó Narutót,
megállt. Megvárta, míg a fiú beéri őt és kifújja magát, s csak azután kezdeményezett.
- Oi dobe. Minek rohansz úgy?
- Hogyhogy minek, teme? Ha nem tűnt volna fel, tájékoztatlak, hogy most ballagtunk,
és azután illik úgy elmenni, hogy elköszöntünk a másiktól. Legalábbis a normális emberek így csinálják! – Naruto szemtelenkedése ezúttal sem húzta fel a másikat, még egy szájrándulásnyit sem reagált a finom célzásra. A szőkét ez nem zavarta különösebben, ismeretségük alatt már volt ideje kitapasztalni, hogy nagyon sok kell ahhoz, hogy egy Uchiha szája bármelyik irányba is elferdüljön. Kipirosodott az arca, ahogy eljutott az agyáig, hogy ő most pontosan egy ilyen sokkoló valamit készült a másiknak elmondani – abban pedig már csak reménykedhetett, hogy a fekete pozitívan reagál rá.
- Figyelj, Sasuke… tudod, szerettem volna megbeszélni veled valamit. – óvatosan a fiú
háta mögötti mercédesz felé pislogott – Rám érsz még egy kicsit?
- Sajnálom dobe, de nem. Sietek.
- Öhm…oké… - a rókabajuszok szomorúan kókadtak le a napbarnított arcon, de az
égszínkék pillantásból még nem tűnt el az a bizonyos fény – Akkor holnap átugorhatnék hozzátok? Nyugi, ezúttal nem fogok kiakasztani a komornyikot azzal, hogy sáros lábbal…
- Nem jó.
- Már miért nem?
- Félreértesz, Naruto. Nem haza sietek.
- Hanem akkor… hova? Hová mész, ha nem haza?
Elviselhetetlen volt a csend. Bántóan üres, bántóan nehéz. Egy újabb fordulópont, egy végzetes esemény súlyát hordozta.
A hófehér arc arról mesélt neki, hogy amit hall majd, fájni fog, Viszont nem akart olyan gyávának tűnni a másik előtt, hogy megfutamodik pár nyamvadt kis szócska elől. Akkor sem, ha azok megváltoztatják az életét.
- Franciaországba. Oda költözöm.
- Hogy… tessék? Sasuke, ezt te… hogy lehet…?
- Uhciha-sama!
- Most mennem kell, dobe.
- Sasuke…! Várj egy kicsit…
- Nem lehet. Viszlát, Naruto. Majd… kereslek.
De Sasuke egyszer sem kereste.
Újra és újra felcsendült a mondat a fülében, mégsem tudta elhinni. Feladni a célját? Olyan közel a célhoz? Olyan közel Hozzá?
Mégis, Sasuke a kék szemekbe nézve nem látott mást, mint tompuló fájdalmat. Nem olyan volt, mint egy alkalmi civódás kellemetlen érzése a torokban, ami dühös kiabálássá változtatja a ki nem mondott szavakat.. Ez a fajta, Narutoé, már néma maradt. Csendben szenvedett, de nem a mártír lét „szépsége” miatt.
Egyszerűen már nem volt mit mondania.
Sasuke mindent a fejéhez vágott, amivel vérig lehet sérteni egy barátot, és porig lehet alázni egy...
Ahogy akarod.
Naruto azt hitte, már nem fájhat jobban, bármi is legyen. A szúrás a mellkasában azonban ennek az ellenkezőjéről tanúskodott. Egészen addig a pillanatig, amíg az ajtó be nem csukódott a fekete mögött, Narutóban ott volt a késztetés, hogy mindent visszaszívjon. De aztán semmit sem tett. Erős maradt. Bár arra az egyre nem tudott volna választ adni, minek?
Sasukét kívülről úgy tűnt, a legkevésbé sem rázta meg ez a fordulat. Mozdulatait azonban, mintha maga a tétovázás irányította volna. Kényszeredetten komótos tempóban akasztotta le a kabátját és a sálját, majd aggatta őket magára. Minden mozdulata gyorsan kezdődött, majd hirtelen lelassult. Mintha valaki folyamatosan figyelmeztetné, „még ne!”.
Sasuke alig vett levegőt, pedig készülődése túlnyúlt egy teljes percen.
Naruto viszont el is feledkezett a levegőről.
Vagy sokkal inkább szándékosan csinálta – titkon tartott tőle, hogy a nagy nehezen összekapart maradék ellenállása a teméjével szemben addig tartható, amíg megemelkedik a mellkasa, és ő újra képes lesz megszólalni. Ha kitörtek volna belőle a szavak, akkor bármit is jelentettek valójában, mindnek csak egy lett volna a vége. Amire mindketten vágytak.
„Maradj”.
- Viszlát.
Amint a zár halkan kattant, Naruto helyben összecsuklott. Az addig nélkülözött levegő most szapora légvételinek köszönhetően megrohamozta mellkasát, hasizmai kíméletlenül erősen összehúzódtak, lábai pedig megremegtek – mégsem érezte különösen rosszul magát. Ezeket a fizikai tüneteket leszámítva jól volt. Nem is… üres volt. Mint egy hosszú, rettentően hosszú vihar után bekövetkezett csend, amikor a robaj már elmúlt, de még a szél sem mer mozdulni. Fény és öröm nélküli szürkeség – de végre csend volt. Sőt, mondhatni még örült is. Ahogy megszűnik a légszomja, elmegy az idegesség okozta görcs a gyomrából és már nem remegnek a lábai, mint a kocsonya, na akkor válik majd sokkal rosszabbá. Amikor már nem lesz mire koncentrálnia kívül, megérzi majd, mi maradt belül…
Momentán nem volt rá kíváncsi.
Vett még pár mély levegőt, és állásba tornázta magát. Visszament a szobába, ahol is első dolga az volt, hogy áramtalanította a tévét. A DVD lejátszó már régen kikapcsolt magától, egyedül a képernyő neon kék fénye emlékeztetett arra, hogy itt nem is olyan rég két ember szórakozott. Illetve… Naruto egy savanyú szájrándulással vette tudomásul, hogy koránt sem csak ennyiről van szó. A tatamira terített takaró gyűrött volt és jobbára már csak bal oldalt takart valamit – jellemző módon Sasuke feküdt azon az oldalon. A jobbára narancsszín párnák is összevissza voltak, az egyiken még egy friss pecsétfolt is díszelgett – naná, hogy Naruto miatt. Az ablak felöli oldalon két pohár árválkodott, egy mintás és egy sima. A mintás darabon még a piros és sárga csillagok ellenére is meglátszottak a zsíros ujjlenyomatok, a simát azonban, mintha akkor vették volna ki a mosogatóból. A poharak mellett egy üdítős doboz is állt, valamint egy üres pezsgős üveg. A kék szemek szomorúan csukódtak le, ahogy felidéződött benne, mekkora igénytelen, rizsföldön nevelkedett parasztnak titulálta Sasuke, mikor pohárban kínálta neki a pezsgőt.
- Nincs egy rendes üvegpoharad?
- Ha hiszed teme, ha nem, a legtöbb egyetemistának nincs pénze puccos
kristálypoharakra, hogy az évben egyszer el is kelljen őket mosogatni.
- Nem mintha ezeket mosnád.
- Te most piszkálsz?!
- Dobe-
Persze, hogy azt tette. Mindig, állandóan, örökké csak szekírozta Olyan dolgokért is, amikről maga Naruto sem tehetett, vagy Sasukénak nem volt hozzájuk semmi köze…
„Egyáltalán honnan a jó életből vette azt a szart, hogy Sai meg én…?” – vette magához felháborodottan a poharakat és az üdítős dobozt – „ Csak mert az egyetem alatt is barátok maradtunk, nem következik, hogy orrba-szájba csinálom vele! Sakura-channal is beszélgetek, mégsem járunk… Az sem valami intim, hogy nála kölcsönzöm ki a DVD-ket. Ott dolgozik és meg oda járok, nagy cucc, ettől máris…” – még gondolatban sem fejezte be a mondatot, mert olyan erővel vágta bele a két poharat a mosogatóba, hogy mindkettő darabokra törött.
Naruto egy darabig üveges tekintettel nézte a túlságosan is szimbolikus jelentőségű darabokat. Annak a két pohárnak a darabjait, amik valaha egységes, egymáshoz hasonlóak és egymás mellett megférők, egymást kiegészítők voltak. Nem tudta megmondani, mi lett belőlük mára.
Épp, mikor nyúlt volna, hogy összeszedje a szilánkokat a mosogatóból, monoton zümmögés hangzott fel a hálóból. A keze megállt a mosdótálca fölött, és kíváncsian fülelt, hogy vajon újra felhangzik-e. Többször azonban nem hallotta. Félbe hagyva a rendrakás hadműveletet
visszatért a nappali-hálóba, hogy utána nézzen a zümmögésnek. Nem kellett valami sokat keresgélnie, mobilja kijelzője narancsfényben virított.. Kíváncsisága alább hagyott. Üzenetet kapni karácsonykor nem olyan nagy kunszt, az este végére ehhez párosulva még vagy egy tucatot fog kapni a barátoktól és az ismerősöktől, mint minden évben. Ahogy a kezébe vette a készüléket, valóban látta ott villogni a kis izgága borítékot, ami ide-oda ugrálva csak arra várt, hogy végre elolvassák. Naruto felpattintotta a készülék tetejét…
… és nem hitt a szemének.
A feladó Sasuke volt.
Még sohasem váltott ki belőle ennyi érzelmet egy puszta sms. Örült, szomorú volt, kíváncsi, mérges, értetlen, izgatott - és hihetetlenül félt. Némi hezitálás után lenyomta a Megnéz gombot, és megnyitotta az apró üzenetet.
„Boldog karácsonyt, dobe.”
Kétszínű árulónak érezte magát, ahogy másodszorra is lecsukta a telefonját. Előbb taxit hív magának, aztán merő felindulásból újból belemártja a mérgezett kést a dobéjába. Mi ütött belé? Mikor felszállt a gépre Franciaországban, valahogy másképp képzelte el ezt az estét. Találkozik Narutóval, valahogy ágy közelbe viszi, aztán mondd valami lehengerlőt és megmutatja a dobénak, kihez is tartozik a gimnázium első évétől kezdve. Mire éjfélre harangoznak, Naruto és ő már régen együtt lettek volna. Lehetőleg egy ágyban is. Ehelyett azonban mi lett? Megjelent Sai, és az egész terv kudarcba fulladt.
Sasuke észrevette, hogy még mindig erősen a markában tartja a telefonját, és a sötét kijelzőjét nézi. Nem érkezett válasz. De mi másra is számíthatna? Azok után amiket mondott… a kurva életbe, annyi ocsmányságot mondott! Sohasem tervezett valami látványos vallomást, de ez… Ahhoz, amit ma este produkált, még magát sem gondolta kellően marhának Hátrált pár lépést, hogy hátát nekitámaszthassa a kőfalnak. A diszpécser szerint akivel az imént beszélt, ilyen időben fél órába is beletelik, hogy odaérjen egy taxi. Tehát bőven volt még ideje. Körbe kémlelt. Egy sarkon állt, maximum egy utcányira a dobe lakásától. Csontig hatoló hideg volt, hozzá sűrű hóesés párosult. Senki sem volt az utcában, ahogyan az előzőben sem, legalábbis Sasuke senkivel sem találkozott. Már mindent befedett a fehér porréteg, így az úton tisztán kivehetőek voltak a fekete lábnyomai. Csend volt, csak a környező házakból ért el pár dallamfoszlány a fiúhoz, de mivel nem nagyon ismerte a karácsonyi dalokat, egyiket sem ismerte fel közülük.
Már bánta, hogy nem hozott magával kesztyűt. A kabátján nem volt zseb, a nadrágjával pedig nem is próbálkozott, nagy valószínűséggel a farmerzsebben csak még inkább lefagynának az ujjai. Ha már senki sem látta, felhúzta a sálját egészen az orráig, hogy legalább az arca ne fázzon – másoknál az ilyen kinézetet egy nem tetsző pillantással díjazta volna, de szemtanúk nélkül inkább az olvadást választotta. Így állt Uchiha Sasuke a karácsonyi havazás közepén – kidobva, dideregve, egyedül.
Idejére sem elékezett, mikor készült utoljára egy populáris ünnepre. Talán gyerekkorában. Amikor még abban az illúzióban élt, hogy vannak olyan napok az emberek életében, amikor eltűnnek az elvárások, mintha valaki elfújta volna őket, egy időre megszűnnek az ellentétek és a rossz érzések is legalább az általános, felebaráti kedvességig, az emberségességig ellágyulnak. Milyen naiv a gyermek, nem igaz? Ők még hisznek az ilyesmikben. Hisznek abban, hogy van, ami feltétel nélküli.
Mióta az apja ráébresztette… nem, sokkal inkább lerombolta az illúzióit arról, hogy az ünnepek nem véletlenül és cél nélkül kerültek bele a történelembe, már nem nagyon maradt kedve bármelyiket is megünnepelni. Pedig a japánok aztán bővelkednek ünnepekben. Többé nem találta olyan varázslatosnak a tűzijátékokat, nem esett kétségbe, amiért nem fújhatta el a gyertyákat, fennhéjázva kikerülte a színes léggömböket és irtózott mindentől, ami rózsaszín krepp papírba volt csomagolva és szívecske alakja volt. Utóbbira később racionálisabb oka is akadt – visítozó lányok valóságos hordája formájában. Minden évben menekülni a színek, a vidámság, a visongás és a csokoládék tengere elől – egy felszínes díszgúnár biztosan élvezné, ő azonban nem.
Kiskora óta az első igazi ünnepi hangulat akkor támadt benne, amikor a suliban volt… a középiskolában. Az aktuális osztálya újévkor ünnepséget rendezett. A szokásos iskolás program volt: sütemények, üdítők, – némi beléjük csempészett alkohollal – karaoke és ajándékok azoktól azoknak, akik jelentettek egymásnak valamit. Igazság szerint, nem sok kedve volt elmenni, számára ez csak azzal volt egyenlő, hogy egy nappal többet tölthet azon egyének társaságában, akiket amúgy, a hét többi napjain is kénytelen elviselni. Bár néhányuk egész tűrhető volt, sőt, kifejezetten normálisak is akadtak közöttük, de sajnos a Shikamaru féle embereket nagy többségben elnyomták a rajongótáborát alkotó hölgyemények és egyéb vérszívók.
Az utolsó karaoke dalt éjfél előtt Naruto és Kiba adta elő, erre tisztán emlékezett. Bár egyiküknek sem volt botfülük, a dal, amit előadtak, egyszerűen borzalmas volt. Macska egy fémhordóban fűrészel valamit… azaz tipikus diák zene, amire se táncolni, sem énekelni nem lehet normálisan, de mindenki vigyorog rá és riszálja magát, amikor meghallja. Addigra már elég meleg lett a zárt helységben, ablak pedig nem nagyon volt, s a kint uralkodó mínuszokat tekintve nem is lett volna tanácsos a havazást a megizzadt ifjúságra ereszteni. A két fiú nagy éljenzés kíséretében lekászálódott az alkalmi színpadról, és visszaültek a korábbi helyeikre – Naruto Sasuke mellé ült. Hogy Kiba hová lett? Kit érdekelt.
- Na, hogy tetszett? – vágta le magát a szőke osztálytársa mellé, majd szomját
csillapítani vágyván egy dobozos coláért nyúlt. Hatalmasakat húzott az italból, és kis híján fuldoklani kezdett a sok buboréktól. Sasuke szúrós pillantással kísérte végig a folyamatot.
- Ez így egészségtelen – jegyezte meg szárazon, de társa nevetve leintette.
- Kapcsolódj már ki teme! És különben is, ez nem válasz a kérdésemre.
- Tűrhető volt.
- Ó! Figyelsz Kiba! – ordította át a termet a fiú – Sasuke szerint jók voltunk! – újabb
éljenzés. Ha az Uchiha nem rohan ki sírva a szobából (nem mintha ez bármikor is megesett volna) fülére tapasztott kézzel, és még véleményt is nyilvánít az előadásukról, akkor a fiúk igenis büszkék lehettek magukra. Ezt mindenki tudta.
- Egy szóval sem mondtam, hogy jók lettetek volna. – ráncolta kissé össze a
szemöldökét.
- De ezt gondoltad – hát erre nem lehetett mit mondani… Ha Naruto egyszer a fejébe
vett valamit, az Isten irgalmazzon. – Ó, tényleg! Majdnem elfelejtettem! – Naruto olyan erősen csapott verejtékező homlokára, hogy azon egy kis piros folt jelent meg az ütéstől. Sasuke elképzelni sem tudta, mi lehet az oka annak, hogy az Uzumaki hirtelen belekontárkodva a személyes szférájába közelebb húzódik hozzá, és bizalmaskodva felé nyújt egy papírzacskót, amit egy pillanattal azelőtt a táskájából halászott elő. Kifejezéstelenül nézte a csomagot.
- Mit csináljak vele?
- Jaj teme, nem lehetsz ennyire sötét! Vedd el, a tiéd.
- Az enyém? – kérdezte szarkasztikusan. Ez talált. Uzumaki Naruto egy percre mintha
elbizonytalanodott volna magában. Mint ilyenkor általában, a fülei tuli színben kezdtek játszani, az a leírhatatlan árnyalatú kék tekintet pedig még élesebben vésődött a fekete íriszekbe.
Naruto gyönyörű volt.
- Ajándék… - nyögte ki végül a megsemmisülni látszó Naruto. De ezzel a nem várt
kijelentéssel hirtelen minden felborult, talán maga a világ is. Sasuke lett az, aki épp készült megsemmisülni, és Narutóra várt a szerep, hogy learassa a babérokat. A fekete e szót követően többé nem akarta megbántani a másikat – teljesen ledöbbent ettől a nem várt fordulattól. Nem az ajándékozás lepte meg, sokkal inkább az, hogy Narutótól kapta. Bár már jó ideje egy osztályba jártak és barátok voltak, ilyesmire azelőtt még nem került sor. Naruto mindig, minden ünnep alkalmából ajándékozgatott, ilyen volt a természete, de ebből a hullámból Sasukét jobbára kihagyta, a fekete személyes kérésére. Túl Uchihátlan lett volna évről-évre örülni annak, hogy ajándékot kap… így inkább a lehetőségtől is megfosztotta magát.
Ezért lepődött meg annyira.
Egy elég kicsi csomag volt, sötétkék, mindenféle díszt és giccset mellőzve, csak egy üdvözlőkártya lógott le az oldaláról. Maga a csomagolás a szőkére vallott, cellux és ragasztó borította szinte az egészet, és egy helyen a szakadás is látszott a papíron, amit a dobe bizonyára próbált megreparálni. Viszont, akárhogy is nézett ki, a dobe keze nyomát viselte.
Kibontotta.
- Egy… szemüvegtok? – a papír alól egy fekete, egyszerű, átlagos szemüvegtok került
elő, de ahogy kinyitotta, belül a bélés színe narancssárga volt. Naruto arcán a vágások ívesen felfelé görbültek, ahogy elmosolyodott.
- A régid tönkre ment, nem? Gondoltam, ha az ajándékot nem is szereted, ez jól jönne… Így kisebb az esélye, hogy lenyakazol, amiért vettem neked valamit.
- Miért narancssárga?
- Mert így lesz személyes ajándékozás. Így valahányszor előveszed a szemüveged, bosszankodhatsz, hogy kijátszottam az ajándékozási tilalmadat. –nevetett a fiú.
A fekete tok, narancssárga belsővel.
- Kösz, dobe.
Azóta is megvolt az a szemüvegtok. Igaz, hogy már szürkének látszott, a belső része pedig egyre jobban kifakult a sok használattól, egy helyen be is horpadt, de sohasem érdekelte. Az a tok volt az egyik személyes tárgy, amit magával vitt hazulról. Az Naruto ajándéka volt. Neki. Valószínűleg még akkor is meg lesz, amikor már csak a kosz fogja összetartani a molekuláit.
Igazából, az egész, az, hogy Sasuke most ott állt a japán hóesésben karácsony este, valójában annak a kis tárgynak volt köszönhető. Amikor pár nappal azelőtt szétnyitotta, hogy beletehesse a szemüveget, egyszeriben megállt a mozdulat közben, és fogalma sem volt, honnan jött a késztetés, de végig simított a színes bőrrészen. Eszébe jutott azaz emlékezetes újévi parti az osztállyal, hogy milyen… meghökkentő érzés fogta el, amikor Naruto azt mondta „ajándék”, hogy mennyire… Milyen rohadtul hiányzik neki a dobe. A haja, a szemei, a csíkok az arcán, a mosolya, a durcázása, ahogy csücsörít, mikor dühös, ahogy elvörösödnek a fülei, ahogy egészen a füléig ér a szája vigyorgás közben, a hangoskodása… És még aznap repülőjegyet vett. Mielőtt még a józan esze közbe szólhatott volna. Aztán hazautazott, felkereste pár régi középiskolás ismerősét, száz felé érdeklődött és tucatnyi feleslegesen feltett udvarias kérdésre válaszolt, hogy kiderítse, hol találhatja meg azt az idiótát – mindezt tette anélkül, hogy a családjának szólt volna. Mostanra mondjuk biztosan értesültek róla, hogy eljött a lakásából, ha mástól nem, hát attól a kedves kis francia portástól, aki szinte minden lépéséről beszámolt az apjának, bizonyára pénztárcát melengető összegekért. Mondjuk nincs sok jelentősége, tudják-e, vagy sem. Holnap ilyenkor már ismét a Franciaországi lakásában lesz, és az élete visszasüpped a megszokottba. A különbség csak annyi lesz, hogy…
PUFF.
Ha a hó nem tompította volna a landolását, minden bizonnyal most nagyon fájt volna a feje. Elég nehéz volt felfognia, mi történt vele, bár ennek ellenére maga az eset pofon egyszerű volt: fellökték.
- MI a halál van? – morogta felháborodottan, miután megérezte, hogy kezd átázni a
nadrágja, és a haja csurom vizes lesz a hóban. Valaki rajta feküdt, azt tisztán érezte, ráadásul elég félreérthető pozícióban, de egyelőre a látóterét teljes egészében kitöltötte egy kék sapka. – Lenne szíves letakarodni rólam?! – emelte fel kissé a hangját, hogy a rajta tehénkedő egyén végre kászálódjon le róla, lehetőleg azonnal. Ez kellett még a napjához, tűzcsapnak nézték.
Ekkor azonban a kék sapkához tartozó fej felemelkedett a mellkasáról, és egy fájóan szép kék szempár nézett farkasszemet az övével. A hideg ellenére is kiverte a víz, mikor rájött, hogy Naruto gázolta el.
- Te meg… - kezdte, de félúton elakadtak a szavak, ahogy Naruto ujjai lehúzták az
arcáról a sálat, le a nyakáig. A szőke ugyan olyan döbbentnek és zavartnak tűnt, mint amilyennek ő érezte magát. Az arca kipirult és halkan kapkodta a levegőt résnyire nyitott ajkain keresztül, a szemei tettvágytól fénylettek. Sasukét valósággal megbabonázta. A nevén szólította a fiút, de nem reagált rá – szavakkal nem.
Naruto izgatottan megnyalta a száját, majd egyre közelebb és közelebb hajolt Sasukéhez. Érezte a szőke meleg leheletét közvetlenül a szájánál, a testéből áradó hőt, és érezni vélte a másik mellkasában eszeveszettül kalapáló szívét. Mindez mintha a sajátja lett volna. Mindig is erre várt.
Nem várta meg, míg Naruto szánja el magát végleg a cselekvésre – ahogy mondta, túl régóta várta ezt a pillanatot, tovább egy másodpercet sem volt képes. Felemelte a fejét a járdáról, s ez pont elég volt ahhoz, hogy megszüntesse a köztük lévő távolságot. Egyik kezével beletúrt a nap sárga tincsekbe, s miközben egy leheletnyivel közelebb húzta őt magához, puhán megcsókolta a dobéját.
Két enyhén remegő kéz kapaszkodott meg a vállaiban. Naruto finoman, tapasztalatlanul csókolt vissza, de soha nem tehette volna boldogabbá a teméjét. Az, ahogyan fogadta a fekete közeledését, mindent megmagyarázott. Sasuke már tudta: semmiben nem volt igaza. Narutonak nem volt senkije sem, még egy csók sem, főként nem Saival.
Naruto kizárólag az övé volt.
Mikor elváltak egymástól, a dobe épp csak annyira távolodott el tőle, amennyire a levegővételhez feltétlenül szükséges volt. Az arca kipirultabb volt, mint előtte, a szája pedig újabb csókokért kiáltott. De most rajta volt a sor.
- Teme, én… én azt… azt akarom, hogy maradj.
- Nyugi, dobe. Maradok.
***
Halkan kattant a zár.
Akárcsak korábban az utcán, a lakásban is síri csend honolt. Még a környező házakból sem szűrődött át semmi, egyetlen hang sem. Az ablakot szegélyező piros és zöld égősor együtt meleg árnyalatú fénnyel világította meg a jégvirágokkal keretezett ablak előtt lehulló pelyheket. Más fényforrás egyáltalán nem volt, sejtelmes félhomály fedett el mindent.
Narutónak mindezt csak egy pillanatnyi ideje volt észrevenni. Ahogy végig feküdt az ágyon, fejét ráhajtva az egyik szabadon lézengő párnára, kissé oldalra hajtotta a fejét, hogy mély levegőt szívhasson. Mellkasa erőteljesen felfelé emelkedett, a szoba meleg, a korábbiakban fogyasztott ételek aromájától fűszerezett levegője úgy hatott, mintha a legelső légvételek egyike volna. Valóban, hiszen nem tévedett nagyot, ez az első alkalmak egyike volt… lesz, az életében. Épp egy különösen élesen kirajzolódó, kínai liliomot formázó jégmintát vett szemügyre az ablakán, mikor a figyelme egészen másfelé kényszerült elkalandozni. Valaki kihasználta, hogy elfordította a fejét, s így minden gond nélkül lecsaphatott az feltáruló nyakra. Narutóból hangos sóhaj formájában szakad fel az imént beszívott levegő, mintha forró gőz távozott volna a testéből. Korábban még sohasem érezte magát ennyire… nem is tudta mihez hasonlítani az érzést. Csodálatos volt az a forróság, a láz, a hév – s mindezt attól, hogy Sasuke néhányszor finoman megharapta a nyakhajlatát, majd a nyelve hegyével engesztelőn végig simított fogai nyomán.
De hát ez nem is olyan semmiség! Épp az ellenkezője.
Ösztönösen kapott kezeivel a másik után, valamilyen kapaszkodót keresve. A fölötte lévő, szorosan hozzá simuló test tökéletesen megfelelt a célnak, különösen az a félhosszú fekete haj, ami szinte kiáltottak érte, hogy Naruto markoljon belé, s fejét kissé társa felé fordítva megszagolja azt a mennyei illatot, amit sajnos, egyelőre még nem tudott besorolni. Ott volt a száján a szó, érzékeit szinte bombázta az édeskés illat, de egyszerűen ké---
- Dobe, ne kalandozz el. – a hirtelen kapott harapás a fülcimpájába kellően elhessegetett
tőle minden gondolatot, aminek semmi köze nem volt a teme nyelvéhez. Fogalma sem volt, honnan találta ki, hova kell „csapást” mérnie, de kétségtelenül telibe talált. Miután ezt követően Sasuke, tetézve a helyzetet, még egy kissé bele is fújt a fülébe, majd enyhén megszívta a füle mögötti területet, Naruto teste érezhetően egészében megremegett, lábai akaratlanul is feljebb húzódtak. Sasukénak roppant mód tetszett ez a reakció – hát újból megismételte. Nem kellett csalódnia, úgy tűnt, érzékeny pontra tapintott.
- Hmm. Remélem, van még… - búgta a fülébe, majd egyik kezével feljebb édesgette
Naruto felsőjét, s ujjait végig vezette a nadrágja mentén, különös figyelmet szentelve a köldök körülötti területnek. Újra és újra végigjárta a tetszetős útvonalat, azután váratlanul irányt változtatva kézfeje becsusszant a póló alá. Finomkodás nélkül simított végig szélesre tárt tenyerével a hason és a mellkason. A dobe bőre itt is selymes volt és puha, ujjbegyeit örömmel járatta végig a bordázott hasfalon és azon az apró hegen a fiú oldalán, amit úgy emlékezett, még egy gyerekkori baleset következtében szerzett. Ha csak haloványan is, de Naruto minden egyes sérülésére emlékezett – izgága természet lévén sohasem bírt nyugton maradni és persze állandóan valamilyen vágást, karcolást és heget vitt haza a nap végén szuvenírnek. Sasukét valamilyen kellemes bizsergés fogta el, ahogy a hallásból s néhányat már látásból is ismert sérülések emlékeit tulajdon kezével is megérintheti. Bármin is ment keresztül korábban a fiú, bármilyen fájdalmak árán is, de most ott volt vele. Az ő szőkéje.
Narutót feszültség fogta el, mikor a fekete kezei rátaláltak először az oldalán, majd a csípőjénél lévő sebekre. Nagyon régen voltak, még gyerekkorában, s már csak egy kis fehér sáv maradt utánuk, ami napbarnított bőrén sokszor még kifejezetten jól is mutatott – akár a háborús sérülések, egy-egy érdekes kaland emlékei. Eddig nem volt oka szégyellni őket, lányos zavarában azonban hirtelen felmerült benne: adott Sasuke, és ő. Sasukén nagyítóval sem találna hibát, ellenben rajta hemzsegnek a hasonló kis fehér vágások. Tudta, legalábbis, megpróbálta magával megértetni, hogy ez az egész összehasonlítás egyáltalán nem számít, mégis úgy érezte, Sasuke szemében ez… lenézendő, talán. Talán így összekaszabolva nem találja majd őt kívánatosnak, vagy a franc tudja…
- Dobe – Narutót meglepte Sasuke nem várt hangnem váltása. Mintha kissé
megsértődött volna.
De mit csodálkozik, egy Uchiha terpeszkedik fölötte és ő ilyen apróságokra pazarolja az energiáit? Elmosolyodott.
- Bocsánat – hüvelykjével apró köröket masszírozott a fiú nyakába, miközben kissé
lejjebb húzta őt magához, és engesztelésképp megcsókolta. Sasuke szívesen játszotta volna még egy kicsit a sértett arisztokratát, de a dobe aranyos mosolya és a dobe szája – a dobe ellehetetlenítette. Szabálytalan, sőt, tisztességtelen előnyöket élvez vele szemben!
- Hn – Naruto megnyugodva engedte szabadjára a másik ajkait. Ez nála annyit jelentett,
miszerint ballépése megbocsátást nyert, s ezen felettébb jót mulatott.
Ennek ellenére Sasuke koránt sem viselte olyan jól, hogyha szex közben semmibe veszik. Úgy döntött, hogyha a harapások, simogatások nem elegendők a dobe izgága gondolatainak lekötésére, akkor szintet vált és előrukkol valamivel, ami megsüti a szőke agyát, és csak rá lesz képes koncentrálni. Lábaival erősen a dobe csípőjére fogott, majd felült, hogy szőkéje páholyból nézhesse végig, ahogyan leveszi magáról a pólóját. Az Uchiha mindig is tisztában volt a testi adottságaival, és így az emberekre gyakorolt hatásáról is.
Ezúttal sem kellett csalódnia.
Naruto előbb a messzire elhajított felső után nézett, majd tekintetét vissza kalauzolta az ő teméjéhez.
Sasuke észveszejtően gyönyörű volt. Narutónak elfogulatlanul is ez lett volna a véleménye, hiszen minden porcikája hibátlan volt és kívánatos.
S ez a kívánatos szépség ott ült egy szál farmernadrágban Narutón, a nyakát szívta, miközben a kezeivel végig karmolta az oldalát.
Sasuke terve bevált.
Mivel a felsővel mér nem volt gond, Naruto gond nélkül simíthatott végig Sasuke hátán, mélyen megborzongva, valahányszor megérezhette a fiú izmainak mozgását a kezei alatt. Ahogy Sasuke lejjebb csúszott, a dobe kezei is egyre feljebb kerültek. Örömmel és félig eszméletlenül túrt bele a dús, fekete hajzatba, mikor a teméje ráhajolt a mellkasára és egyesével megízlelte a mellbimbóit. Az érzés feszítő volt és csodálatos – de semmi volt ahhoz képest, ahogy Sasuke a nadrágján keresztül végignyalt a férfiasságán. Naruto feje abban a pillanatban hátra hanyatlott, teste megfeszült és egy olyan érzéki nyögés szakadt fel belőle, amitől Sasuke is kis híján elélvezett.
- Dobe – nézte a piros arcot, érezte az átnedvesedett anyagot a keze alatt és nem tudtaelhinni, hogy ez vele történik. Nem tagadhatta, megfordultak már páran a kezei alatt. És mind élvezték, Narutóhoz hasonlóan sokan túl korán. Ennek általában nem örült, de... látni a gyönyört azokban a hihetetlenül szép szemekben, miatta... - Gyönyörű vagy.
Ahogy a bók lassan elérte Narutót, az arca még inkább elvörösödött. Beharapott szájjal, sírásra álló szemekkel tornázta fel magát ülésbe, Sasuke pedig nem akadályozta benne. Közel hajolt a szőkéhez és a derekánál fogva gyengéden magához vonta.
Miért szomorú ez a kisfiú? - kérdezte, Naruto ettől a szokatlanul kedves hangtól pedig akaratlanul is szánalmasabbnak érezte magát, mint valaha.
Mert egy lúzer vagyok... Egy hülye tapasztalatlan lúzer és...
Itt fejezd be. - más esetben nem, de most kivételesen Sasuke ujja a fiú száján és az a
komoly szempár elégnek bizonyultak a parancs betartására. - Egy valamit jegyezz meg magadnak dobe.
Mit? - szipogta, próbálva visszanyelni a lányos kitörését.
Sasuke a szavak helyett szabad kezével Naruto hajába túrt, magához húzta a könnyes arcot és megcsókolta őt.
Meghal, aki rajtam kívül hozzád mer érni. Visszamenőleg is. Értve vagyok?
Nem volt szükség több szóra. Nem is fecsérelték rájuk a drága időt – Naruto bólintott, megölelte Sasukét, végig dőltek az ágyon...
… és minden pontosan úgy történt, ahogy már a kezdet kezdetén kellett volna.
Sasuke pillanatok műve alatt levarázsolta a másikról a nadrágját az alsóval egyetemben, s mielőtt elvérzett volna a meztelen Naruto látványtól, a sajátjától is megszabadult. Ezután viszont szabad volt a gazda, Naruto pedig úgy érezte, Sasuke már a szemeivel képes lenne őt megerőszakolni. Úgy mérte végig a fekete, mintha egyszerre látná benne a világ legszebb és a világ legvadítóbb dolgát amit valaha látott, és aminek csak az uchihaságának köszönhetően tud még mindig ellenállni – nem is sejtette, mennyire közel járt az igazsághoz. És amíg Sasuke benne gyönyörködött, addig ő kedvére garázdálkodhatott a fiú mellkasán, hátán, oldalán, fenekén... s valószínűleg még tovább is mehetett volna, mert Sasuke képes lett volna egész nap elnézni a szőkét. De a szükségletei már nem voltak hajlandóak tovább váratni magukra egy ilyen intim simogatás után. Mivel Narutónak már megvolt a sikerélménye, saját türelmetlensége arra ösztökélte az Uchihát, hogy azonnal a lényegre térjen.
Meglepő volt egy még szűz fiú arcán kéjjel telt várakozást látni, mikor Sasuke elkezdte felkészíteni. Való igaz, hogy még csak, úgymond, finoman célzott rá, de tapasztalati szerint a legtöbben ilyenkor könnyes szemekkel néztek rá és azért hisztiztek, hogy jaj, ne csinálja ez olyan zavarba ejtő. Egy fájó perc erejéig megfordult a feketében, hogy talán mégsem ő lesz az első, ám ezt a gondolatot nagyon gyorsan örökre száműzte a fejéből. Naruto genetikailag képtelen volt hazudni, a csókjából pedig egyértelműen kirítt, hogy még soha életében nem volt együtt mással. Naruto élvezetét „sajnos” kénytelen volt elfogadni annak, hogy mindketten túl régóta vártak már egymásra.
Az első ujj megjelenése azonban már nem aratott olyan felhőtlen sikert. Sasuke életében először bizonytalanodott el tette helyességét illetően, mikor látta Naruto arcát eltorzulni. Neki természetesen fantasztikus érzés volt – de, mivel már ő maga is volt a másik oldalon, nagyon is át tudta érezni az uke szerep nehézségeit. Épp ezért, bármennyire is akarta, nem kezdett el semmiségeket és jóhiszemű bókokat sugdosni a fiú fülébe, nem áltatta azzal, hogy elmúlik, vagy, hogyha lazít, akkor nem is érezni annyira. Értelmetlen lett volna. Helyette inkább szabad kezével a dobe hasára simított, onnan pedig lassan levezette ujjait annak lankadt férfiasságára. El nem tüntethette a kellemetlen érzést, enyhíteni viszont, ha csak egy kicsit is, tudott rajtuk.
- Vegyél nagy levegőket és tárd szélesre a lábad – mondta halkan. Naruto apránként engedelmeskedett és a szobát hamarosan betöltötte a dobe egyenletes légvétele. Már két ujj mozgott benne, ám hála Sasuke intelmeinek, már nem tűnt a világ végének. Borzasztóan feszített és Naruto legszívesebben félbe szakította volna az egészet. Viszont...
Naruto... - valahányszor felnézett az őt figyelő Uchihára, tudta, hogy tovább kell
mennie.
Talán szentimentális dolog volt részéről, de szíve mélyén ő mindig úgy képzelte el, hogy majd Sasukéval fogja elveszíteni. Ez a teória még akkor is élt a fejében, mikor a másik fiú már javában Franciarszágban tanult. Neki ez többet jelentett egy izzasztó ágy jelenetnél, amire, ha mázlija van, nem emlékszik másnap. Tapasztalatlansága ellenére azonban a majdani gyakorlati részletekkel teljesen tisztában volt, így az sem volt előtte titok, hogy amikor megtörténik, az mocskosul fájni fog és valószínűleg azt is megbánja majd, hogy megszületett és nem a lányokat szereti.
De őszintén, hogy tudná azt mondani Sasukénak: állj?
Na, itt a lényeg.
Mikor Sasuke már elég tágnak érezte őt, kihúzta belőle az ujjait, majd Naruto legnagyobb meglepetésére felállt a futonról.
Teme... hová mész...?
Megkeresem a nadrágomat.
Nem mondod komolyan, hogy most akarsz lelépni?! - bármennyire is illúzió romboló volt Naruto hangereje, Sasuke magában megmosolyogta a reakcióját.
Keresek valamit – mondta, s hitelt adva szavainak felemelte a földre dobott nadrágját, aztán matatni kezdett a zsebeiben. Balszerencséjére egy tucatnyi volt belőlük.
Ó, nem gond, én prímán elvagyok itt! Tényleg! Tiszta vakáció hangulat...
Ne hisztizz dobe, mindjárt visszamegyek a lábaid közé.
Te....TEME!
Istenek, mennyire rohadtul hiányoztak neki ezek a „beszélgetések”.
Mondjuk arra nem nagyon számított, hogy amikor legközelebb vitatkozni fog a dobéjával, akkor a dobén semmin se lesz, csak az a két kis pír az arcán.
Komolyan teme, mi a fenét keresel...? Hahó. Teme... HÉ, vadbarom, hozzád be... - puff - … mi ez?
Koton, idióta.
Te most frankón fejbe vágtál egy gumival?!
Oi dobe, sok a beszéd. - bár lett volna még hozzáfűznivalója, ahogy mindig, Naruto
elhallgattatására egy csók ezúttal is tökéletes eszköznek bizonyult. Ha Sasukénak már a gimiben lett volna bátorsága lesmárolni a szőkét, rengeteg felesleges és fárasztó vitától megkímélhette volna magát.
Sasuke, ez így... - nyögte két fullasztó csók között Naruto - … nagyon nem fair.
Miszerint? - búgta válaszul az Uchiha.
Hát... hogy jobbára te...hmm...aktívkodsz, én meg...
„Aktívkodni” akarsz rajtam? - hajolt el a vártnál kevesebb érdeklődést mutató Sasuke.
… Mondhatjuk... – fordította el zavartan az arcát.
A fekete hajú egyetlen lökéssel az ágy másik végén termett, kényelmesen támaszkodva alkarjain, sötét tekintetét egyenesen a pírban úszó dobéra szegezve. Lehet, hogy Naruto aktív volt, Sasuke viszont túlságosan is attraktív. - Na, mi lesz dobe? Aktívkodj - adta ki a parancsot az Uchiha, akár egy őrmester, minek hatására Naruto lenti régiója azonnal haptákba vágta magát.
Közel kúszott a feketéhez, majd némi gondolkodás után ráült a csípőjére. Szájával először a már ismerős, duzzadt ajkakat kereste fel, utánuk azonban mert új barátságokat kötni a hófehér bőrű test többi részén is. Először a nyakra vándorolt le kíváncsi nyelve, ahol jó néhány szép színes foltot hagyott a holnapnak emlékeztetőül. Sasuke bőréből áradt a tusfürdője illata, ugyan az az illat, amit már a gimnáziumban is érzett rajta, ha sikerült olyan közelségbe kerülnie. Íze sós volt és egyszerűen megunhatatlan – akárhányszor hajolt vissza, hogy egy újabb jelet szívjon a nyakába, mindig egyre többet akart. Ám mikor Sasuke, ki tudja hányadik után már nem tetszően felszisszent, Naruto kénytelen volt elszakadni a megbántalmazott területről. Kezdett belejönni. Szája újabb ismeretségek után kutatott, megismerkedett a fekete izmos karjaival illetve a mellkasával, míg kezei lankadatlan érdeklődést mutattak Sasuke alhasa iránt. Bátorsága hamarosan a csípőjére is kiterjedt – körkörös mozdulataival folyamatosan ingerelte a saját s egyben a másik nedveitől síkossá váló ágyékokat. Tevékenysége egyáltalán nem hagyta hidegen az amúgy szex közben csendes Uchihát. Ahogy Naruto tehetséges nyelve egyre több és egyre érzékenyebb területeket fedezett fel a testén, Sasukéból akaratlanul is egymás után szakadtak fel a sóhajok. Végül odáig fajult a dolog, hogy mikor a dobe elérte a hasát és nyelvével finom ívű köröket kezdett rajzolni a köldöke köré, a fiúnak erősen a szájára kellett harapnia, hogy visszafojtsa kikívánkozó nyögéseit.
Naruto még saját magát is lenyűgözte. Nem a teljesítményével,– bár a hangok alapján az sem lehetett rossz – sokkal inkább a merészségével. Nehéz volt elképzelnie magáról, hogy a teme ölében ülve végig kóstolja a teljes Uchiha választékot, most mégis pontosan ez volt a felállás.
Sasuke altestéhez érve azonban hirtelen megtorpant. Hihetetlenül izgatta Sasuke ágaskodó testrésze, mégis... jelenleg ahhoz nem érzett magában elég merszet. Szívesen megnézte volna Sasuke arcát közben, de... nem most. Nem akarta elszúrni, hiszen az imént már így is rendesen bemutatkozott azzal, hogy ennyire idő előtt elsült. Ráadásul, hogyha a teme megkap ma mindent, akkor holnap már nem lesz miért visszajönnie – a statisztika legalábbis erősen ezt mutatta. Magában Naruto érezte, hogy ez nem történne meg, azonban Sasuke az a fajta ember volt, aki egy csepp lelkifurdalás nélkül képes volt felkelni reggel az ágyból és egy hang nélkül elsétálni – ezt jól tudta, bár a másik előtt ebbéli tudásával sohasem büszkélkedett. Vannak dolgok, amiket az ember tud, de jobb, ha tudására örökre fátylat borít, mert egyszerűbb némán elfogadni, mint birokra kelni az igazunkért. Egyszer már vele is megcsinált valami hasonlót a fiú, és a szőke ezúttal biztosra akart menni. Legalább annyira, hogy magának később ne kelljen elszámolnia a jóhiszeműsége miatt.
Dobeh... a fenébe... ne kalandozz el...
Naruto szívből elmosolyodott a fekete ábrázatán, amin a gyönyör és a „nem hiszem el, hülye dobe”kifejezés egyszerre foglalt helyet.
Eszembe se jutott. Csak... - Sasuke tüdejében bent rekedt a levegő, mikor azok a szemek felnéztek rá - … már nem bírok várni.
Akárki is döntött úgy 19 évvel ezelőtt, hogy Uzumaki Narutónak meg kell születnie, Uchiha Sasuke egy életre az adósa lesz.
Ahogy akarod, dobe...
Összemosódott a világ körülöttük. Nem volt külvilág, és sokszor úgy tűnt, ők maguk sem léteznek. Voltak olyan pillanatok, amikor ott érezték magukat a másikban, mintha külön-külön már nem lenne teme vagy dobe.
Sasuke szavakkal ugyan nem szólt semmit, mégis a tettei többet mondtak bármilyen ígéretnél. Vigyázott Narutóra. Akárhányszor úgy látta, hogy ez már sok a szőkének, visszavonulót fúj, bármilyen nehéz is volt az adott pillanatban így cselekednie. Borzasztóan vágyott a dobéra, alsó tagozat óta akarta azt a percet, amikor eggyé válhat a fiúval és teljesen a magáénak mondhatja – mindezt azonban csak úgy volt értelme átélni, ha Naruto is teljesen vele tud lenni közben. Úriember volt, és a szőke ehhez mérten igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy Sasuke erőfeszítései ne legyenek hiába valóak. Úgy mozdult, vette a levegőt vagy tartotta a lábát, ahogy a fiú mondta és ha Sasuke rákérdezett, egyszer sem mondta neki, hogy fáj. Erre a kérdésre legtöbbször nem érkezett válasz. Tudta, hogy akkor Sasuke akár végleges visszavonulást is hajlandó lenne fújni, azt azonban egyáltalán nem akarta. A fájdalom rétegei alatt ugyanis ott volt az izgalom is, az élvezet, amit a másik teste váltott ki. Ahogy Sasuke mozgott benne, simogatásai amikkel lazítani próbálta, a forró sóhajok amik a nevével telítődtek – bár a kellemetlen, feszítő érzés egészen a végéig megmaradt, végül Naruto képes volt figyelmen kívül hagyni, és amikor Sasuke végre eltalálta benne a kellő pontot, valódi élvezettel nyögött bele a szeretkezésük hangjaitól zajos szobába. Fenomenális volt érezni a teméjét, ahogyan benne mozog, ahogyan finoman, majd később egyre zabolátlanabb, fűtöttebb tempóban a magáévá teszi. Mind a tudat, mind az érzés forró volt, gyönyörű és hihetetlenül izgató.
Sasuke az előjátéknak köszönhetően jóval hamarabb elélvezett, mint partnere. Miután kihúzódva a fiúból megszabadította magát a gumitól, kézséggel állt a dobe rendelkezésére, hogy a szája segítségével ő is átlendülhessen a végponton. Naruto a gyönyörtől nem volt képes apróságokkal foglalkozni, Sasuke pedig nem volt finnyás – mikor a fiú elélvezett, hiánytalanul lenyelte a másik élvezetét. Ezt is kipipálva azonban már úgy érezte, jártányi ereje sem maradt. Elégedett kimerültséggel feküdt Naruto mellé, aki láthatóan még az imént átéltek hatása alatt állt. Sasuke lusta mozdulatokkal a fiú felé fordult, figyelte, itta magába a kielégült dobe látványát. Belefeledkezett a részletekbe. Szőke haja csapzottan terült szét a párnán, a nedvességtől sötétebbnek, szinte méz színűnek tűnt az árnyalata. Egyik kezével a szemét takarta, a másik valahol a teste mellett hevert. Izgató volt az izzadtságtól fénylő és síkos barna bőrhöz érnie – Naruto tudatáig talán el sem jutott a futó simogatás a combja belső oldalán. A szőke petyhüdt tagja látványára Sasuke akaratlanul is megnyalta a száját – érezni vélte a dobéja kesernyésen férfias ízét a szájában. Hiába, ha pusztán a test számított volna, Naruto esetében másnál fel sem merült volna az uke szerep. Sasuke ugyan elismerte a dobe szexi fizikumát, ennek ellenére mégis külön csoportba tartozott. Ahogyan minden beképzelt, önhitt Uchiha is a földön.
Már-már olybá tűnt, Naruto megrekedt közvetlenül az orgazmus utáni állapotban. Nem mozdult, s bár már a levegőt is rendesen vette, keze továbbra is az arcán nyugodott. Sasuke kezdett aggódni, hogy esetleg rosszul érzi magát vagy fáj valamije. Sajnos mindkettő indokolt volt.
Lomhán felemelte a kezét, majd a dobe csuklójára fonva ujjait maguk közé húzta Naruto karját. - Jól vagy? - előre tartott a választól. A kék szemek fáradtnak és egy cseppet fénytelennek tűntek, és utóbbira Sasuke nem tudott magyarázattal szolgálni. A kimerültséget értette, de most szeretkeztek! Nem kéne... valamivel... boldogabb arcot vágnia? - Usuratonkachi, minden oké? - Naruto azonban nem válaszolt. Vonásai, tekintete szokatlan ürességet tükröztek és semmi mást nem csinált, csak nézte a teme egyre több ránccal díszített homlokát. Sasuke először volt ilyen helyzetben és ez a fajta újdonság megijesztette. Mi a baja? Mit kéne reagálnia? Nyugtatgassa vagy ésszerűbb lenne mentőt hívni? Normális az, ha így néz szex után vagy nem?
Mielőtt azonban végleg belefulladt volna a saját kérdéseibe, Naruto hirtelen felkuncogott, majd hangosan fel is nevetett.
Dobe... - Sasuke úgy feküdt ott egy veszettül jókedvű, pár pillanattal azelőttig még
haldokló idióta mellett, mint... egy sokkal nagyobb idióta.
Neh...ne haragudj de... ez az arc... haláli... azt hhittem... mindjárt újjá élesztesz vhagy valami... Jééézusom de hülye fejed volt...
Ezt aztán jól megkapta. Ő itt a belét is kiaggódja, erre pofán röhögik.
Bazd meg, dobe.
Ne húzd fel magad! - kulcsolta össze engesztelően ujjaikat a fiú, miközben mosollyá
csitította nevetését. - A fene gondolta volna, hogy ennyire a szívedre veszed. Tényleg ne haragudj, de az arcod...
Örülök, hogy jól mulattál - most Narutón volt a sor, hogy egy kicsit
elgondolkozzon a tettén. Ha nem ismerte volna az Uchihát... végül is, egyáltalán nem kizárt, hogy ezzel a tréfával az előbb tényleg halálra rémítette. Az biztos, hogy riadtnak tűnt.
Ne csináld már! Nem fogom még egyszer a szívbajt hozni rád, megígérem. „Kung-fu becsület szavamra”. - tette hozzá a szokásos rókavigyorával, de Sasuke lecsapta a jókedvét.
Az ninja.
Nem mindegy, lényeg, hogy megígértem! - a fekete mély levegőt vett, majd egy
szuszra kifújta, mintha csak az idegességet akarta volna kisöpörni magából. Naruto türelmesen várt, amíg lehiggadt, csak azután szüntette meg maguk között a távolságot. Úgy simultak egymáshoz, hogy közben nem eresztették el a másik kezét, ám ez az apróság egyiküknek sem tűnt fel. Egy ideig csendben figyelték egymást. Semmi sem zavarta meg a nyugalmukat, kintről sem hallatszódott be semmilyen zaj. Egyedül csak a saját szívük dobbanását hallották a fülükben, ahogy a másik szemébe nézve erősebben és boldogabban ver a szokottnál. Igazán csak ekkor gondoltak bele ténylegesen, hogy szeretkeztek.
Hello – törte meg végül Sasuke a csendet.
Szia – felelte halványan mosolyogva Naruto. - Mi lesz most?
Bámuljuk még egymást egy darabig.
Nem – kuncogott fel a szőke, ám a jókedve abban a pillanatban elszállt, ahogy kimondta a folytatást – Úgy értem... ezután. Azután, hogy felkel a nap és ki kell szállnunk az ágyból. Mi lesz akkor?
A kérdés súlya eloszlatta a tökéletesnek hitt nyugalmat. Sasukénak is be kellett látnia, hogy bár jelen körülmények között kellemetlen, nagyon is jogos. Mi legyen? Felkel, felöltözik... és? Elmegy? Marad?
Te mit akarsz?
Ezen állt az egész. Ha Naruto azt mondta volna, „menj”, elment volna, nem azért, mert megkérték, hanem mert nem lett volna értelme tovább maradni. Győzködni egy ilyen után a másikat, hogy „hé, összetartozunk”, vagy egyáltalán szomorúan nézni, amiért kiteszik a szűrét – egyik sem Sasuke stílusa volt. Valószínűleg az történt volna, aminek egy órája kellett volna: Sasuke hív egy taxit, hazamegy és elfelejtik az egészet, mintha meg sem történt volna. Mintha semmi sem változott volna meg gyökeresen az alatt az egy óra alatt.
Mondtam már, teme. Én azt akarom, hogy maradj. - Sasuke emlékezetébe
végérvényesen bevésődött a kép, ahogyan Naruto az arcához emeli összefont kezüket, majd az arcához érinti Sasuke tenyerét.
Senkitől sem kapott még ilyen őszinte vallomást.
~Később~
Sasuke elsötétült tekintettel bámulta a kezében tartott alsó ruházatot. Egyszerű fekete boxer alsó, tömeggyártott darab, olyan, amit ő soha az életben nem venne fel.
- Dobe – hangja egy árnyalatnyival mélyebb, mint szokott, arca pedig vetekedett egy
márványszoboréval – egyedül a szemei lángoltak, mint a pokol fekete lángjai.
Narutnak mintha mindez fel sem tűnt volna, természetes jókedvével fordult a teméhez. Kezében egy nagy dobozt tartott, amin a címke szerint cd-k és filmek voltak – ha ő pakolt, szanaszét, vagy amennyiben Sasuke, ABC sorrendben és szigorúan műfaj szerint.
- Mi az teme?
- Elárulnád mit keres itt ez az idegen nadrág? – a kérdezettnek egy picit fókuszálnia
kellett a kérdéses tárgya.
- Ja, az? Saié.
Az egyetlen válasz az egyetlen olyan névvel, ami képes volt Sasukét a sírba vinni. Itt áll a barátja lakása közepén és ősi riválisa – nagyon reméli nem használt – alsóját tartja a kezében, és ezt Naruto képes olyan angyali arccal közölni vele, mintha csak az időjárásról beszélnének.
Igen, szépen süt a nap, tipikus kora tavaszi idő van – DE EZ SAI GATYÁJA!
- Mit. Keres. Itt. A. Nadrágja. – most már a szőke is látta az Uchiha feje fölött
gyülekező sötét felhőket és a belőlük cikázó villámokat.
- Itt hagyta. – látva, hogy Sasuke mindjárt felrobban, gyorsan módosította magát – Nem
minden cuccát vitte át az új lakásába, a’sszem még van egy teljes doboz az ingeivel.
. Sasuke vérebei, amik eddig a hasát és egy képzeletbeli Sait marcangolták ízekre, mintha koncot dobtak volna nekik, erre lecsillapodtak.
- Tovább.
- Kedvesebben is előadhatnád! Jaj teme... Mindegy, lényeg, hogy a lakás eredetileg nem
az enyém, hanem az övé volt. Csak aztán talált magának munkát a kölcsönzőben és el tudott költözni jobb lakásba. Nekem meg lakás kellett, úgyhogy minimálért megvettem tőle – de mivel egy lusta dög, nem volt képes minden cuccát elvinni és még mindig itt poshad a fele ruhatára. Vili?
Sasuke azóta az este óta nem kérdezett rá, miért is jött fel konkrétan Sai karácsonykor. A jelen távlatából visszatekintve feleslegesnek, és cseppet kínosnak találta a kérdezősködést – és nem mellesleg nagyon kicsit tartott is a választól. Ha Sairól volt szó, jobb volt előre félni, mint később megijedni.
És igen, tudta, hogy Sai még mennyi mindent hagyott Naruto lakásán. Hála Sasuke közbenjárásának azonban már egyik sem volt ott – a hajléktalanok bizonyára örültek, mikor felfedezték a doboznyi ruhákat a kukákban. Sasukénak hetek alatt sikerült teljesen Sai mentesíteni a lakást – legalábbis ezt az egy igen csak irritáló és kompromittáló ruhadarabot leszámítva.
Viszont így már értelmet nyert az egész. Sai szokásához hűen hátulról akart támadni és addig járni a dobe nyakára, amíg annak végre le nem esik, hogy nem lustaságból marasztalta régi lakásán ruháit a fiú. Hogy e felismerés után mi következett volna, azt Sasuke nagyon is el tudta volna képzelni… Sait és a dobe gyönyörű testét ismerve valami mocskos.
A gyomrában lévő vérebek lelkes csaholással vették tudomásul, hogy ettől a tervtől Sai élete végéig elbúcsúzhat.
- Na, letennéd végre azt a gatyát és segítenél? Ötszázmillió doboz van még, nekem meg
leszakad a vállam!
- Jövök, dobe. – Sasuke egy laza mozdulattal elhajította az alsóneműt, ami egyenesen a
kukában landolt. Ég veled, Sai utolsó morzsája.
Sasuke felemelte a lábánál levő dobozt, majd a dobe nyomában megindult az ajtó felé.
- Hogy tudsz ennyi szart nézni?
- Ezek nem szarok, hanem ninja filmek! Olyan király, ahogy métereseket ugrálnak meg
húsz tonnás izéket dobálnak!
- Bizonyára…
- Ne röhögj ki, de anno ninja akartam lenni.
- Jó, hogy előre szóltál.
- Teme! Ne legyél már szenyó! Ha együtt lakunk, igen is meg kell nézned velem az
összes ilyen hülye „szart”, erre nem gondoltál? Ráadásul mocskos egyetemista vagyok és utálok mosni, szóval…hmm… - Naruto kis híján elejtette a dobozt, mikor Sasuke hirtelen rávetette magát és minden finomkodást mellőzve megcsókolta. Még nem szokott hozzá.~
Sasuke magában egy félmosollyal adózott a csókkal kapcsolatos felfedezésért, együtt töltött idejük alatt sokadszorra. Ha megtanulta leszerelni dumálás közben a szőkéjét, biztosan megtalálja annak is a módját, hogyan szoktassa le Narutót a ninjákról, át arra, hogy minél több időt töltsön vele az ágyban.
Igazából, már ötlete is volt rá…
- Majd megszokom.
