#sajatvers

majd meregetni keztél te is

először csak töltöttél aztán az utolsó cseppig elvettél,

hisz nem tudtam akkor a kutnak ez a dolga

adni és adni még el bírja,hittem hogy így kell lennie

és neki mindent el kell vennie, majd egy szép napon nem ébredett a kút másra mintsem egyedül van üresen magában.

Azt is megmutatta hogy kell; a hüvelykujjainak körmeit jól belefúrta a héjba és kettérántotta. Ahogy a burok szétnyílt a kis füstös mag beleesett a tenyerébe. Én is próbálgattam, de a papa nem értette, hogy az én körmeim még friss, puha gyermek körmöcskék voltak. Mindenesetre mindig két szotyit pucolt egyszerre, egyet nekem és egyet magának. Minden gólnál nagyokat tapsolt, majd rámkacagott és még vadabbul bontotta a magokat. Valamiért ez a kis apróság teljesen lenyűgözött és a szinapszisaim egészen idáig tárolták a képet.

Nem tudom, hogy miért jutott eszembe. Ma rossz napom volt, mostanában nem vagyok túl jól, lehet az agyam csak egy kis menedékként idézte fel ezt az emléket.

Bárcsak beleragadtam volna a pillanatba, mint valami időhurok, aminek sosincs vége.

Az elején minden úgy tetszett

A fények, a köd, a csillogás, és a tettek.

Végül az érzelmeink nyertek.

Azóta eltelt egy nap,egy hónap egy év.

Volt meleg nyár és volt hideg tél.

Mindenből a legszebb mi jutott nekünk

A végén te is tudod egymáséi leszünk.

A nyárban is jöhet fagy

De minket ez pedig hidegen is hagy.

Mert amíg végig ott leszek veled

Újra és újra lángra robbantom mindkét szemed.

A testedet mint erdőtűz futja majd át

Érezni fogod, hogy együtt vészeljük át az éjszakát.

Álmaid őrzője én leszek

Hol a ragyogó folyó véget ér,

Mindig is ott leszek neked én.

A part kristályos homokszemcséi,

A jöttödet ámuldozva, suttogva mesélik.

“Rég várt Szerelmed,

Legforróbb ölelésed,

Szeli a folyó vizeit már,

Mint kit nem zavar az ár,

S, tudja hogy célja,

A legboldogabb éra.”

Kire oly régóta várok,

Eljő, ha én is megállok,

De hajt a bőrének érintése,

S, a szeme világának mélye.

A napfényben csillogó habok,

Neked oly nagy csókot adok,

Ha lassan ide érsz hozzám,

Többé nem szaggat a magány.

Meglátván bordó csónakod,

Miből szíved szinte ragyog,

Eufória érzés járja át lelkem,

Ezt oly régóta nem éreztem,

Egyedül csakis az életben,

Te ott voltál minden léptemben.

S, hogy most átkeltünk az időn,

Itt az örökkévalóság, ami a fő,

Kezed soha nem engedem el,

Akkor sem ha a Csillag felkel,

S, ha elönt téged a honvágy,

Tudd hogy nekem te vagy a hazám.

Együtt mindent valóra váltunk,

Szükségem van rád!

Mondtam neked azon a hűvös éjszakán.

Válaszképpen csókot loptál,

Elvéve azt, mi egy különleges emberre várt.

Bár különleges voltál,

Hisz szívem régen dobbant ekkorát.

Megmozgattad bennem a pillangók hadát,

Mit egy éve senki sem tán.

Szükségem van rád!

Suttogtam sírva neked az utolsó éjszakán.

Magadhoz húztál, s az egész tested átjárta,

A remegő, szúró fájdalom, hogy ki tiszta szívéből szeretett,

Tisztelt, csodált, nem a tied már.

Szoros ölelésedből lassan elengedtél

S míg könnyem törölve elmentem én

Te fájdalmas szemekkel kémlelvén

Utánam néztél és rájöttél, hogy mit vesztettél.

Szükségem van rád!

Könyörögtél nekem az ablakom oldalán.

Szívem dobbant és örömmel mondtam igent rá

Hiszen szívem mélyén szeretlek, bármennyire bántottál.

Boldog voltam, még egy percig, pillanatig,

Azzal kit szívem mélyen szeretni fogok mindhalálig.

De mikor próbáltam magam az érzéseknek átadni,

Valami jel, piros fény megjelent mondván, ennek véget fog ő vetni.

Szükségem van rád!

És végre mellettem voltál

Viszont megbántad, nem tudom

És örökre felszívódtál.

Sírtam, üvöltöttem a párnámat szorítva.

Tudom, hogy nem jön vissza!-mondtam búsan.

Pánikroham, remegés, szorongás lett részemmé minden nap.

Helyreállok!-mondtam a tükörképemnek sírva

Szükségem volt rád!

Mondtam neked nyugodt hangon, mikor visszajönni próbáltál.

De nem voltál ott, mikor kellettél volna, inkább otthagytál,

Egyedül, magányosan, barátok nélkül tettél rám.

De én jól vagyok nélküled.

Nem kellesz az életembe többet!

Menj vissza ahhoz, aki miatt nem kellettem neked.

Elfeledtél hirtelen.

Engedj el, s hagyj élni!

Vissza többet ne gyere, újra tönkretenni

“Szeretlek, hiányzol, bocsáss meg kicsim”

Nehogy azt hidd, hogy ezt megint el fogom hinni.

Szeretlek szerelmem, életem, rózsám,

De a mi időnk sajnos rég lejárt.

Hiába jönnél vissza ezután,

Sírva mondanám:

de te már nem keresel, nem hívsz fel

próbálom elhitetni hogy jól vagyok

Aznap

Mikor kinnt ültem a hidegben

Utolsó szálamat szívtam

Ujjaim lefagytak

Vártam rád akkor

Este

Fújt a szél

És fogalmad sincs mennyire

Hiányoztál

Még a sapkám is levettem

Hogy lásd göndör fürtjeim

Mit annyira szeretsz

Az eddig pille könnyű magányom, ólom súlyként ül a mellkasomon. Olyan mint egy száz felé tört pohár, aminek az egyik szilánkja épp szúrja a szívem

Pedig próbálok úgy tenni mintha nem fájna,

Próbálok tudomást sem venni róla,

Próbálom azt mondani, hogy nem érdekel az óra, és az sem, hogy megint nem bírok aludni

Pedig amúgy 4 óra 33.

És ha el is alszok folyton felriadok, mert egyedül vagyok

Mégis hiszek abban, hogy egyszer megtalálom

Ès ez nem az exekről szól, vagy egy platoi nagy szerelemről

Ez csak valakinek, aki remélem, hogy jön majd

És Vörösmarty szavaival nyugtatom magam minden este, mert ő is azt mondta, 183 evvel ezelőtt, hogy "jőni fog, ha jőni kell"

Jöhetne, s ha megjött végre, maradna,

Az ki masnit köt a hajamba, ujjaimra bilincset fog kezeivel,

Szerelmet harap a nyakamba, mosolyt ültet a számra.

Habár néha belevág majd a szavamba, mégis úgy nézek majd arra a lányra, mint aki sosem látott nála szebbet

Akivel majd úgy várom a keddet, mintha azis szombat lenne

És most megírok egy nemlétező szerelemnek egy szerelmes verset.

A magány fura dolog. Nincsenek különféle kiváltó okok, néha csak rád talál. Leül melléd, elsuttog egy két elharapott mondatot. De ez akkor mégis nagy dolog. Magadba roskadsz tőle, s hiányozni fog az ágyadból valaki bőre.

Mégis megtanít várni, arra az emberre akit a szívedbe tudsz majd zárni,