#gyerekkor

Látod,ahogy a szüleid öregszenek,a testvéreid,barátaid elveszítik gyermeki arcukat,szintén felnőnek.

Elveszíted a nagyszüleid,első szerelmeid,és egy kicsit önmagad is.

Néhány ember jön,mások mennek,van aki marad.

A tükörből egészen más valaki néz vissza rád,mint 5-10 éve.

A problémáid egyre nagyobbak,a gyerekkori kedvenc játékod egyre kisebb.

Ez volt sráckoromban az egyik törzshelyünk, akkor Háromszív. A prehistorikus időkben, amikor izmos lapos volt a hasam, és a hegyvidéki csajok, az argentin és a perui nagykövet lányai, meg a szép bajuszos zsidólányok, meg-megálltak a böszi felőli kiskorlátnál, és szemüket forgatva próbálták felhívni magukra figyelmemet. A Böszörményi és Jagelló sarkán, balra a gyerekfogászat, jobbra lejjebb a régi zsidótemető meg a MOM kultúr.

Egyszer kirendeltünk 1 négyzetméter fröccsöt. Lali, vagy Feri, fasz tudja már, hozta is. 8-szor fordult, telirakta a zöld kecskelábú fémasztalt, ami hasonló kempingszékekkel a vörös salakon állt. Nem voltunk megelégedve, mondtam, hogy Lali, hozd a collstokot! Hozta. Nekem lett igazam, 92x92cm volt.

A rántott sajt-rizs-tartár 14,60 Ft volt.

Mert az a ház, ahol felnőttél, időnként inkább emlékeztetett harctérre, mint otthonra. Ahol megtanultál tojáshéjakon lépkedni, és esti mesék helyett hangulatokat olvasni.Lehet, hogy nem minden este volt ilyen.Lehet, hogy voltak jó napok.Olyan esték, amikor együtt vacsoráztatok, és úgy tűnt, minden rendben van. Amikor nevettetek, játszottatok, beszélgettetek, és te azt érezted, hogy szeretve és biztonságban vagy.

És lehet, hogy volt, amikor hirtelen, mintha egy kapcsolót kapcsoltak volna át, valaki felkapta a hangját.

A hangulat megfagyott.

És már megint ott volt az a veszekedés, a tányércsörgés, az ajtócsapódás.

És te csak ültél ott – megmerevedve, sírva, tehetetlenül.

Túl kicsi voltál ahhoz, hogy közbelépj.De elég érzékeny ahhoz, hogy mindent magadra vegyél. És lehet, hogy téged szerettek a szüleid, de egymással harcoltak... És közben megfeledkeztek rólad.

Ez az a dinamika, ami beléd írta: hogy a szeretet nem megbízható. Hogy bármi bármikor elromolhat.

Hogy nem jó hangosnak, érzelmesnek lenni; nem jó, kimondani, amit gondolsz...mert akkor az, akit szeretsz, elhagyhat...

És most... amikor valaki távolodni kezd, később válaszol, teret kér vagy dühös lesz te kétségbe esel...

Pánikolsz.

Nem azért, mert nem bízol a másikban... hanem mert sosem tanultad meg, milyen az a szeretet, amit nem kísér a szorongás, félelem.

Azt tanultad meg, hogy a biztonság ideiglenes. És hogy ha nem vagy tökéletes, akkor magadra maradsz.

Egész életemben szorongó voltam, mindig ott volt bennem ez a hang. Nem most alakult ki, csak most jutott arra a pontra, hogy egyedül már nem tudom kezelni, és magam sem tudom megnyugtatni.

Talán mert kiskoromban nem kaptam meg azt a szeretetet, amire igazán vágytam. Mert a szüleim sokszor másokhoz hasonlítottak, és mindig volt nálam „jobb” gyerek. Mert a tesómnak több minden jutott, őt elvitték ide-oda, engem nem. Amit neki szabad volt, azt nekem nem.

Talán ezért lett bennem ilyen erős a szeretethiány. Talán ezért jelent sokkal többet, ha valaki szavakkal, levelekkel, hosszú üzenetekben mondja el, hogy szeret. Mert ezt sosem kaptam meg igazán: sosem mondták gyakran, hogy „szeretlek”, nem öleltek át, nem dicsértek, nem volt simogatás, nem volt bújás. Hiányzott az a fajta közelség, ami nem csak látszik, hanem érezhetően meg is marad.

“Én az életben sosem vágytam semmire,

csak valakire, aki szeret örökre.

Akinek többet érek bárki másnál,

aki engem választ kérdés nélkül máskor is, másnál.

Aki random leírja, mennyire szeret,

aki büszke arra, hogy velem lehet. “

És talán csak akkor tudom ezt igazán elhinni, ha újra és újra hallom, és közben érzem is, hogy ott van velem. Talán majd most ez a fajta szeretet, idővel képes lesz átírni bennem a hiányérzetett, ami mind végig ott volt.

23526.

A legtöbb embernek erről a szóról a szeretet és a család jut eszébe, egy férfi, aki szereti és büszke a gyermekeire, megvédi a családját, játszik a gyermekeivel, kedves velük és vigasztalja őket, ha lehorzyolják a térdüket. Ő az első hősük.