Nézd meg, hogy repül ez a kurva élet.

Gondolataim a buszon

Kismadár

Mindig eljön ez az időszak. Mint a vízhajtó a nagyinak, heti 2x minimum, drága nagymama. Szóval jön ez, a valami, és már-már vízhajtó-szerűen hajtja ki belőlem mindazt, amitől nehezebb vagyok. Kihajtja belőlem ugyan azt is, amit nem akarok, ’s így leszek semmi. De ez nem kellemes lebegés, vagy súlytalanság érzése, amiről beszámolnak az asztronauták, ez olyasmi, mikor körülbelül 8G nyomul az embernek fejjel lefelé repülés közben. Olyan ez, mint mikor kiülsz életed legnagyobb minimal bulijából az útpatkára, és magadban szidod az idióta fejed, amiért megint olyan valamit csinálsz, amit mások akartak hogy csinálj. Sokszor felfoghatatlan, hogy lehetnek ennyire önzőek az emberek. Belekezdessz egy sztoriba, eszükbe jut valami, és gondolkodás nélkül magukról kezdenek beszélni. Hát nem felháborító? Vagy mikor azt mondod, nem fog összejönni, még elnézést is kérsz, mert te vagy a legilledelmesebb visszautasító egész Alföldön, és megkérdezi, hogy de miért.? Hogyhogy miért? Mert nem, és kész. Mert szül a macskám, meghalt az anyósom, és még sürgősen be kell feküdjek egy vonat alá. Azért. Aztán fekszel, várod a vonatot, majd hallod a hangosból, hogy a járat 110 percet késik. Ezt nem tudod megvárni. Haza kell érned vacsorára. Mert ha nem érsz haza, Anya mérges lesz, és annál nincs rosszabb, ha Anya mérges. Nem adod fel, mert Anya biztos mérges lenne. Csak ez.