először talán 15 évesen,
mikor kidobtam az első szerelmem
akkor akartam igazi felnőtt lenni.
nem olyan, aki
megengedi magának a sírást.
én ki akartam nőni a gyereket magamból,
nem futni csak határozottan, mindig előre menni,
felelősséget akartam és valahova tartozást,
számlákat meg saját vacsorát.
kifinomult, behatárolható ízlést
és rigolyákat, amilyen a nagyoknak van.
aztán amikor 18 lettem
és még mindig nem éreztem
elég súlyosnak a lépteim,
akkor akartam az akkorival meglépni,
hogy a magam ura lehessek valóban
ezt hittem akkor nem-függésnek.
aztán ez az akkori
sokadszorra is megalázott.
akkor akartam igazi kiabálós
felnőtt lenni, aki nem ijed meg
a saját hangja hallatán.
torkomon ragadt persze minden.
aztán azt hittem, hogy az egyetem
roppant falai majd végre
megcsinálják nekem a tartást,
amitől nagynak érzem magam,
és tudok majd válaszolni minden nagyságomat
érintő kérdésre.
azóta is ettől próbálok szabadulni.
aztán munkában is hiába
lett több a felelősség,
én lapulevéllel a hátán vonuló hangya maradtam
végig.
később jött valaki. azt hazudta,
hogy szeret,
és én ehhez rettentesen fel akartam nőni.
felnőttebb voltam, mint gondoltam.
megint más jött, aki tényleg szeretett,
de a hosszú hideg után
a hirtelen meleg nem esik jól.
szóval én nem akartam sírni.
ki akartam nőni a gyereket magamból,
nem szaladni csak mindig előre menni.
felelősséget, valahova tartozást,
számlákat meg saját vacsorát.
kifinomult ízlést
és rigolyákat.
azóta csalogatom a gyermeket a sarokból,
ahová magam űztem – magam.
próbálom szeretni,
kinyitni, figyelni,
lenni kedvére, vagy kedvéért.
de csak sírni akarok.
sírni és szaladni.
H.P.
2023.03.20.
meg tudsz bocsájtani?
ez most megint megjelent a Kollektív honlapján, itt megtaláljátok:
https://kollektivmagazin.hu/2023/03/23/meg-tudsz-bocsajtani-hartyanyi-panna-irasa/?fbclid=IwAR2ZPkt_ioFFxgm1ZAom5NBF8dDMSy2o0zyV8p0gViSfWVAvKigNJ96H1KE
