#polyphonix

DailyEDM #48: Lovin' Story by Polyphonix (feat. Hatsune Miku)

It's hard to say whether this is a good moment to reflect on belief till the end or strategic retreats. Both have come up for you in differing circumstances recently, and both have their own merits. For now, it's probably best to say keep on believing for things that are mostly out of your control and think strategically about the things that are, try to use your time more wisely.

A honi karaktergyilkolászás egyik korai, bátortalan szárnypróbálgatása volt a szombathelyi hányásvád. Különlegességét a vitathatatlan vidéki bája és a vélelmezhetően baloldali forrásvidéke mellett a művészeti vonatkozása adja.

A kétezres évek elején a város köz- és kulturális életének résztvevője voltam, s ennek során egyszer a helyi ifjú szocialisták egyik prominense keményen nekem szegezte a kérdést; igaz, hogy lehánytad a Fő teret?! Aztán máshonnan is visszajött, miszerint az terjed rólam, hogy a Székely Ákossal koncelebrált egyik szombathelyi Bloomsday alkalmával odahánytam a Fő térre. Tűnődtem rajta egy ideig… Miért pont hányás? Miért nem közterületi hugyozás? Vagy azt már befoglalta a Rolling Stones? Aztán megvilágosodtam. Történt ugyanis, hogy 1995 őszén Budapesten, a Francia Intézetben rendezték meg a 27. Polyphonix költészeti fesztivált. A nemzetközi eseményt a párizsi székhelyű Association Polyphonix szervezte, melynek alelnöke Papp Tibor volt, aki egyben a rendhagyó budapesti programot is organizálta. A részvételre ő kért fel, a feladat pedig igen különleges volt; a fellépőknek korai francia némafilmeket kellett a helyszínen, élőben, a vetítéssel szinkronban a hangköltészet, a performansz eszközeivel 'hangosítani'. Nekem a Verekedő részeg című 5 perces film jutott, s a hányás és a beszéd hangjait egyesítettem egy élő, akusztikus akcióban. A fesztiválról és az ott bemutatott művekről - köztük az enyémről is - L. Simon László írt ismertetést az Élet és Irodalom 1995. október 20-i számában. Valószínűleg ennek híre szivárgott le lassan-lassan Szombathelyre, s mivel a Francia Intézet meg a Polyphonix elmagyarázása feleslegesen bonyolította volna a kompromittáló dramaturgiát, ezért hát a művészeti bűncselekmény helyszíne a szombathelyi Fő tér lett. (Olyan gyakorlatias megfontolásból elkövetett valósághajlítás lehetett ez, mint amikor például a trecento idején a bibliai témákat középkori környezetbe helyezve, korabeli itáliai gúnyába bújt szereplőkkel festették meg.) Aztán mintegy két évtizeddel később, elérzékenyülve a nosztalgia könnyeivel küszködtem, mikor tavaly a helyi baloldali portál, a Nyugat.hu főszerkesztője egy podcast-ben (tán a bűnös múlt fenyegető reinkarnálódását elhárítandó?) tette fel a kérdést Szombathely aktuális kultúrpolitikusainak: "Visszahívjátok Abajkovics Pétert, aki újra lehányja a Fő teret?"

(Egyébként nem hívtak vissza. Erre amúgy én sem tartottam különösebben igényt.)

Hivatkozások:

Nyugat.hu podcast-ja a hányásváddal

L. Simon László: Polyphonix 27 (Élet és Irodalom, 1995.10.20.)

Korábbi blogbejegyzéseim a témában:

A szombathelyi hányásvád és annak eredete

A spektákulum kognitív reorganizációja