#pocsolya

amikor nyertem egy novellapályázaton (kisgyerek voltam még, az Alfa magazin pályázata volt), akkor ezt a posztert nyertem. Hát, rém csalódott voltam. :D :D :D Egy tábla csokinak jobban örültem volna. Az az érzés, a szégyennel keveredő csalódottság, az megmaradt. Tudtam, hogy örülnöm kéne, hogy ez művészet, valami komoly és felnőttes dolog, mégsem tudtam értékelni, ezért volt a szégyen. Meg a vágy miatt, hogy azt hittem, hogy ha nyerek, az olyasmi lesz amivel lehet büszkélkedni. De mit kezdhettem volna egy poszterrel? Beviszem a suliba mutogatni? De komolyan, miért nem küldtek inkább egy matricát? Az nagyon menő volt annak idején. (később az élet csavarja volt, hogy a szerkesztőség tagjaival összehaverkodtam, sőt, örök barátom is lett közülük, de ezt a posztert, ezt még sörözés közben sem meséltem el nekik.)

Amúgy, most csak beszélek mert ideges vagyok, majd kiugrik a szívem a helyéből és nem tudom megmondani miért, épp most kaptam egy rakás pénzt, amire nagy szükségem is van, elintéztem rengeteg mindent, nem értem mit kalapál a szívem.

Volt valami idézet, hogy nem érdemes átúszni az óceánt olyan valakiért, aki egy pocsolyát se ugrana át érted. De baszki, ha már átúsztad, akkor örülj, hogy ott vagy a túlparton! Nem fulladtál meg, nem is fordultál vissza és túlparton, ha a pocsolyás nem is vár, de haladhatsz tovább. Nem? Ez baj ezekkel a mélyenszántó mondásokkal, hogy nem akar látni másféle nézetet.

Mi az istentől vagyok így felspanolva?

Pocsolyás földön,

Üvegszilánkokban úszó,

Habos felhők vagyunk.

Csak egy pillanatnyi állapot,

Közeli felvétel egy nyugati leopárd béka egy pocsolyában

Nyugati Leopárd Varangy: Környezetvédelmi Blog Képek