Nem tudnám megfogalmazni hogy mit is érzek irántad, de azt tudom hogy nem bírlak kiverni a fejemből.

Most már azt érzem, hogy megbántam, hogy kibékültem veled...rájöttem, hogy ebből a kapcsolatból én semmi jót nem kapok már. Lassan tönkre teszem magam...megint

Mostmár hiába jössz, találtam nálad jobbat

Nem érted. Én nem vagyok beléd szerelmes. Csak szarul esik, amikor elérhető vagy és nem írsz rám. Amikor láttad snapchaten a képet, amit küldtem, de nem screenshotoltad le, pedig én mindig elmentem a tieidet.  Szarul esik, ha más lányokkal beszélgetsz. Főleg, ha azok utálnak engem.  Szeretem, amikor mellém ülsz és beszélsz hozzám, vagy, amikor az iskolakör futása közben elegánsan kocogsz mellettem, hogy tarthassam valakivel a lépést.  Utálom, amikor messengeren flegmázol.  Imádom, ha skypeolás közben mosolyogva nézel, minden szó nélkül. Utálom, ha más lányokat dicsérsz nekem és elmondod, hogy mi tetszik rajtuk, miközben az bennem nincs meg.  Szeretném, ha itt lennél mellettem és a fülembe súgnád, hogy minden rendben lesz, miközben átölelsz. De csak, hogy tudd, kurvára nem vagyok beléd szerelmes.

Mióta várlak, már nem is tudom. Napok, hetek vagy évek óta, mindegy. Sok a dolgod, tudom, hisz férfi vagy, nem ülhetsz az én szoknyámon örökké, sőt, a másén sem. Ez nem szemrehányás: sokkal féltékenyebb vagyok kalandjaidra amelyek tőlem távol tartanak, mint a nőkre, akik mellett rám gondolsz, bűntudattal, mégis elégedetten, hiszen én nem vagyok olyan mint te meg ők, bár néha beléd mar a kétség: hátha én is. Nyugodt lehetsz: én hűséges vagyok hozzád s épp ily hű lennék bárki máshoz, ha mást szeretnék. Hűségem nem érdem, fogyatékosság inkább: képtelen vagyok másra még csak gondolni is, s érdemnek éppígy nem tartanám, ha hű lennél hozzám míg másra vágysz. Régen - nem is tudom, mikor - még nem szenvedtem hiányodtól ilyen betegesen. Korán felkeltem, tettem a dolgomat, nem azért, hogy ne kelljen rád gondolnom, mint mostanában. Boldoggá tett a napfény, a kezem nyomán születendő rend, a munkás nappal utáni éjszaka nyugalma, a napok, hetek rendje, költöző madárként visszatérő évszakok önmagukat jelentették, nem téged, nem a te elindulásod, megérkezésed, nem vártam levelet, üzenetet, nem kémleltem estefelé az utat: hátha előbukkansz a jegenyék közt, nem rezzentem fel álmomból riadtam: mintha kopogtak volna…S csak a szél. Nem forgolódtam fél éjszaka ébren jelenre váltva múltat és jövőt, nem kívántam meghosszabbítani az éjszakát, hogy legalább álmomban láthassalak. Ha reggel felkelek, elképzelem: hol jársz most, mit csinálsz - mint a növényeket a föld alól felszívott nedvesség: reménység duzzaszt s estére velük fonnyadok. Lefekszem feléd tájolva arcom a sötétben mint a hívő Mekka felé. Nem bírom ezt így tovább. Börtönöm vagy, kilépek belőled, mint gubójából a lepke. Szabad akarok lenni. Egyedül voltam eddig is, de most én szabom meg magányomat, mindig magam leszek inkább, mint mástól kelljen függenem. Inged kívántam lenni, kenyered vized és levegőd. Már nem kívánom éhséged, szomjad csillapítani, ugyanarra van nekem is szükségem mint neked s bárkinek. Tárgy nem vagyok, hogy ha eszedbe jut, elővegyél, anyád se, hogy mint tékozló fiú visszatérj hozzám, amikor elfáradsz. Nem rostokolok itthon ezután hogy itthon találj, ha véletlenül betoppansz. A hosszú ádventnek vége. Megkaptam a lapokat. Köszönöm. Bármikor meglátogathatsz. Nem zavarsz. Megbocsátok persze. Hiszen nem szeretlek.