#jobb

Nem beszélt róla, de azt hiszem, hogy szeptembertől úgy kiismert, ahogy senki más nem tudta volna megcsinálni, szimplán csak HÁROM hónap alatt.

Valahogy kiszúrta, hogy problémáim vannak magammal és konkrétan szenvedek a saját testemben.

Azt mondta, hogy szép vagyok és, hogy nincs miért negatívnak lennem saját magammal és az élettemmel kapcsolatban.

Köszönöm.

nem lesz jó, addig amíg meg nem találom azt, akinek a karjaiban nyugalomra talál a lelkem. De jobb. Hiába szeretem, hiába ragaszkodom, hiába vagyok elfogadó, akkor is van a lényében valami mérgező a számomra, és időről időre, amikor eltolom magamtól, akkor levegőhöz jutok.

Hogy a másik ember, amit tesz, azért mikor és mennyire felelős, azt nehéz megmondani. Talán egy pszichológus tuda rávilágítani tudatos vagy indulatvezérelt dolgokra. De így kívülről, nem lehet belelátni a másik fejébe. Azt mondja, hogy blabla, és el kell hinni, hogy az az igaz. Én csak azt tudom, hogy a válás után a volt férjem eljárt pszichológushoz, aki szembesítette azzal, hogy milyen kibaszott önző volt. Soha, senki nem mondta volna arra a kedves és aranyos és jószívű és vicces pasira, aki imádta a gyerekeit, hogy önző. „Hogy bírtad ki?” kérdezte tőlem. Nem tudom. Szerettelek.

Arra jöttem rá, hogy tényleg sok ember van, aki szívesen beszélget velem, úgyhogy tegnap éjjel felhívtam az egyik barátomat és elmeséltem neki a műtétet, ami ugye holnap lesz, és hogy be vagyok tojva. Mire ő azt mondta, hogy nem akar lebeszélni mert tiszteletben tartja a döntéseimet, de én gyönyörű vagyok. Neki mindig tetszettem, és most (a műtétről mesélés miatt) nézegeti a képeimet a facebookon és próbálja megérteni, hogy minek akarok csinálni bármit is. nah persze, az FB képek, jól kinevettem, de valójában kibaszott jólesett. Aztán beszélgettünk hosszan és a végén még elmondta, hogy nulla udvarlás meg hízelgés (boldog kapcsolatban él egy ideje), de az én szépségem abból adódik, amilyen az egész átütő személyiségem (itt jött egy hosszas dícséretcunami) és hogy milyen kerek egész vagyok. Azt tudtam mondani, hogy tudom. Tudom, hogy ki és mi vagyok. Ettől még jólesik a pozitív visszajelzés, pláne olyantól, aki amúgy simán lebasz dolgokért, ha nem tartja jónak.

Néhány „apróság”: attól, hogy belátja az ember, hogy egy barátja autista módra működik, attól nem lesz könnyebb vele az élet.

Félelmetes, hogy a narcisztikusok mellett narcisztikussá, a pszichopaták mellett pszichopatákká lehet válni. Szereted, átveszed a szokásait, a gondolkodásmódját, idomulsz, hogy elfofgadást találj, összetartozást élhess meg, meglegyen olyan élmények amik egy normális emberi kapcsolatban, és ez a folyamat maga tök normális, ezt minden kapcsolat tartalmazza, aztán észreveszed egy nap, hogy úgy működsz, ami nem normális, amit utálsz, ami elfogadhatatlan számodra. Ami, bárhogy nézed, nem te vagy. Az rémisztő, az kétségbeejtő.

Nem látok rá a folyamatra, hogy a tiltás mitől volt számomra felszabadító. Mintha véget ért volna valamiféle menekülés. Hiszen ő mondta, nem fontos ez az egész. Ez csak egy semennyi része az egésznek. Akkor a tiltásnak sincs jelentősége, én viszont elvágtam a gordiuszi csomót.

Mindig újra és újra ez fog történni Logannel. Minden egyes kapcsolatban ami megteremtődik közte és más valaki között. Pontosan ugyanez a forgatókönyv lesz. Nincs kétségem. Nem én vagyok alkalmatlan, hanem ebből, ez termelődik ki. Ez a gépsor, valami jót beletéve, és ezt tudja kitermelni. Tragédiát.