2 hete meg cinikusan néztem minden ömlengős, romantikus filmet. Néztem a sok szerencsétlent, ahogy a megbénitja őket Ámor nyila a vásznon. Néztem és felváltva hol nevettem, hol frusztrálódtam.

Micsoda hülyeseg. Etetik itt a népet a sok balgasággal, ezért szöknek az egekbe az értelmetlen elvárások és kergetik az emberek a nemlétező érzelmeket.

Cinikus gondolataim megfogták egymás kezét és körbevették a lelkem, falként védve azt a külvilág ostromától. De azt senki sem tudta vagy hitte volna, hogy maradt egy rés a falon. Egy apró, hajszálnyi repedés, de ez elég volt a napfénynek, hogy sugara be tudjon lopakodni a cinikusság erdejébe.

És ekkor beléptél az életembe, észrevetted a rést, harcba lendültél, és nem tágítottál addig, amig a falat le nem romboltad, ezzel utat engedvén a napfénynek, hogy bejárja a lelkem.