#mirarescue

Ma kicsit szétesős vagyok. Nem látványosan, csak úgy… csendesen. Mint amikor minden mozdulatnál érzed, hogy még mindig ott van benned valami, amit nem tudsz letenni. Nem fáj hangosan, csak halkan húz vissza. Ma ennyire futja.

Ma nem tudom, mit érzek. Nem fáj, nem húz, nem szorít, csak üres. Mintha valaki lekapcsolta volna bennem a fényt.

A testem előbb tudta, mint a fejem. A mellkasom már jelezte, hogy baj lesz, jóval azelőtt, hogy felfogtam volna.

A füst beül a ruhádba. Nem látod. De ott marad.

Ma nem volt bennem erő sem a tiltakozáshoz, sem a reményhez. Csak a fáradtság maradt, meg az a csend, ami akkor ül az emberre, amikor már túl sok mindent cipelt.

Ma valahogy olyan érzésem volt, mintha kicsúsztam volna a saját napomból. Nem düh, nem fáradtság… csak az a furcsa, üres szomorúság, amikor már nem tudod, mit kéne érezni, és végül semmit sem érzel igazán. Csak mész előre, mert muszáj, de közben valahol belül mintha minden kicsit elnémult volna.

Ma valahogy úgy éreztem, mintha bennem szakadt volna el valami. Nem látványosan, nem hangosan, csak az a halk, belső reccsenés, amit senki nem hall rajtam kívül. Egész nap próbáltam úgy tenni, mintha minden rendben lenne, de közben ott volt az a fura, nehéz érzés, hogy valami már nem úgy működik bennem, mint régen. Nem tudom pontosan megfogni… csak azt érzem, hogy ma valami bennem megint egy kicsit lejjebb csúszott.

Ma már azt sem tudom, mi tart még össze. Mintha belül minden lassan elengedne, és csak nézném, ahogy széthullik az, ami régen én voltam. Nem maradt bennem semmi kapaszkodó… csak ez a csend, ami egyre nehezebb.