âOlyan termĂ©szetes volt, hogy ĂĄtmegyek az utcĂĄn, föl a hĂdlĂ©pcsĆn, elindulok a hĂd karcsĂș derĂ©kĂvĂ©n, Ă©s odalĂ©pek a BoszorkĂĄhoz, Ć pedig meg se lepĆdik, csak mosolyog, Ć is jĂłl tudja, akĂĄrcsak Ă©n, hogy a vĂ©letlen talĂĄlkozĂĄs a legkevĂ©sbĂ© vĂ©letlen az Ă©letben, Ă©s ugyanazok az emberek szoktak talĂĄlkĂĄt pontosan megbeszĂ©lni, akik vonalas papĂron leveleznek, vagy legalulrĂłl kezdik fölfelĂ© nyomni a fogpasztĂĄs tubust.â (Julio CortĂĄzar, Rayuela, 1963; SĂĄntaiskola, ford. Benyhe JĂĄnos, 2009)
Ha C.-olvasĂĄs utĂĄn fogat mosol, vagy ennyit se teszel â hadd garĂĄzdĂĄlkodjon Ă©dessĂ©gĂ©vel â, csak kĂ©rdezed magad, hogy te honnan is nyomod a tubust, C. mĂĄris csapdĂĄba csalt. âAz emberek, akik regĂ©nykezdĂ©sek nyomĂĄn ellenĆrzik viselkedĂ©sĂŒket, ugyanazok az emberek...â â fogalmazol egy szomorĂș, földalatti mondatot. De mintha suttyomban ez is C.-tĆl jönne. Mintha ez volna a cĂ©l. HiszĂ©kenysĂ©g Ă©s paranoia a nyĂlt szĂnre csalogatva â vö. âBĂĄrmilyen Ă©rzĂ©s fogja is el, mindegyiken rajtakapja magĂĄt.â (Elias Canetti) â, Ă©s mĂ©g csak egy bekezdĂ©sen vagyunk tĂșl (?).
FelhĂĄborĂtĂłan kedves dolognak tartom, hogy az idĂ©zett nyitĂĄny elĆtt (!) az EligazĂtĂł tĂĄblĂĄzat, amit szintĂ©n C. jegyez, ha nem is emberek, de fejezetek âpontosan megbeszĂ©lt talĂĄlkĂĄinakâ kottĂĄja. Egy szĂĄmsorozat arra az esetre, ha egy mĂĄsodik könyvet is szeretnĂ©nk. Mert akkor, mondja C., ilyen Ă©s ilyen sorrendben Ă©rdemes olvasni a 3. rĂ©sz fejezeteit az 1. (OdaĂĄt) Ă©s a 2. rĂ©sz (IdeĂĄt) egyikĂ©hez-mĂĄsikĂĄhoz visszakanyarodva. MĂ©g a fejezetek vĂ©gĂ©n is ott a szĂĄmjegy, a folytatĂĄs ajĂĄnlata. JĂł, hogy az nincs kiĂrva, mit hĂĄnykor kezdjĂŒnk el!Â
Persze, az mĂĄr az önellentmondĂĄs tĂșlcsinosĂtĂĄsa volna. C. sejteti Ăgy is, hogy a fejezetek nĂ©ha, mint az emberek, Ăłdzkodni fognak ettĆl a tervezettĆl. Te pedig mĂ©sz tovĂĄbb, azt se tudva mĂĄr, hogy ha dafke lineĂĄrisan haladsz, akkor olvasol-e össze-vissza.Â
Ami, persze, mĂ©g mindig a legkĂ©nyelmesebb dimenziĂł: mintha a paszta egĂ©sz jĂłl Ă©reznĂ© magĂĄt a rugalmas zĂĄrkĂĄban, ahogy elöl is, hĂĄtul is nyomva, ujjaddal libikĂłkĂĄzol rajta. A legkĂ©nyelmesebb, mert a többiek â fogak, fogkefĂ©k, sertĂ©k, lyukak, tömĂ©sek, Ănyek â szĂłba se jöttek.
(borsik)