#meghatarozo

tavalyi nyaram egyik legmeghatározóbb élménye az volt

amikor egy horvát sráccal

akivel előtte ismerkedtem meg felmentünk egy régi hotel tetejére

ami nem az a kicsi fajta volt, hanem az a gigászi

és lehet furán hangzik

de ez a leharcolt, telegraffitizett épület

valami olyan nyugalmat árasztott amit azóta sem értek

és nem is szeretném igazán megérteni

jó idő volt, egész nap sütött a nap

a tetején belehetett látni az egész szigetet

csodálatos, húsz méter magas megrázó felmászás, leesésfélelem

hisz az oldalán volt a létra

és mi az egyik kitört üvegű ablakból léptünk rá

amikor pedig felértünk

élénken él bennem,

hogy a szél valami kurvára elkezdett fújni

a távolban pedig viharfelhők gyülekeztek

negyed óra múlva már vészesen közeledtek

villámlott, lehetett érezni a feszültséget

egyre csak haladtak felénk

nem tudom hogyan írjam le

de ez egy olyan csodálatos látvány volt

annyira gyönyörű de egyben félelmetes

megijedtem, rázkódott az egész testem

de örülök, hogy átéltem ezt

hiszen ha akkor nem vagyunk olyan magasan

akkor nem látjuk a viharfelhőket és csuron vizesen, ázottan

állítunk vissza

sokat agyaltam ezen

és arra jutottam

össze lehet ezt egyeztetni a szerelemmel, boldogsággal,

meg népszerűséggel

mert hogyha magasabban vagy előre látod a bajt, eltudod kerülni

megtudod magad védeni a szomorúságtól és minden nyavalyától ami azzal jár

hogyha pedig (magad) alatt(a) vagy

akkor ezt később veszed észre

már nyakadba zuhan az egész

és ha valamennyire is,

de teljes mértékben nem tudod kikerülni

szóval a lényeg,

hogy képletesen szeretnék

minden áldott nap felmenni arra a tetőre körülnézni,

és csak akkor lejönni

Mindig csak utólag derül fény arra