#lelkiterror

Gyilkosok

7 hónapig éltem lelkiterrorban. Ebből bő három hónapig fizikailag is bántott. Nem tűnik soknak, más ennél jóvel többet is elvisel, de bennem ez is bőven összetört mindent. Gyönyörűen indult. Túl voltam egy komoly szakításon, az első komoly kapcsolatomnak lett vége és jött Ő. Teljesen más volt, mint az előző párom, ég és föld. Nekem ez akkor nagyon imponált. Fellélegeztem, amikor rájöttem, hogy egy kicsit sem hasonlítanak egymásra, élveztem az változást. Az elején a tenyerén hordozott. Az első pillanattól kezdve megvolt igazából a lelkibántalmazás, csak akkor én ezt még nem vettem észre, akkor még ügyesen álcázta. Bókolt, dícsért, akkor érintett meg, amikor cssak tudott, vágyott rám, hercegnőként kezelt. Egészen addig a pillanatig, amíg rá nem jött, hogy én nem vagyok egy befolyásolható kis fruska, hanem makacs vagyok, van önálló akaratom, és csak azt csinálom meg, amit én akarok az életemben. Ebből adódott az első veszekedésünk is. Neki nem tetszett, hogy nem tud irányítani engem, és az sem, hogy nem úgy mentek a dolgok, ahogy Ő azt akarta. Ekkor kezdett el manipulálni. Elhitette velem, hogy az úgy nem jó, amit csinálok és én ekkor még annyira szerelmes voltam, hogy nem láttam a rózsaszínködtől, és elhittem neki. A környezetemben mindenki felhívta rá a figyelmemet, hogy nem oké, hogy teljesen birtokolni próbál, de én csak legyintettem. A történethez hozzá tartozik, hogy az első pár hónap után rájöttem, hogy alkoholista. Addig tudta türtőztetni magát, utána előttem is minden áldott este napi 5-6 üveg sör. Egy este alatt. A hét minden napján. Én akkor már húztam a számat, mondván nekem ez nem kell, de még ez sem volt elég indok, hogy ott hagyjam. Aztán kezdődött az egész igazán... mindenbe belekötött, semmit nem tudtam jól csinálni. Olyan helyen dolgozom, ahol nagyon sok ember fordul meg, presszó. Ha kedvesen mosolyogtam egy férfira (munkámból adódóan kénytelen vagyok kedves lenni), akkor az volt a baj. Miután bátorra itta magát már estére mindig jött a szokásos duma, hogy én megcsalom, én a háta mögött biztos flörtölök mindenkivel. Még ekkor is olyan szerelmes voltam, hogy rajta kívül meg sem láttam mást, de Ő ezt nem értette meg, nem akarta megérteni. Aztán egy júniusi meleg vasárnapon volt az első alkalom, hogy a lelki bántalmazás fizikaivá fajult. Részeg volt, persze, hogy az volt... Azon problémázott, hogy én mégis mit képzelek magamról, hogy rövidgatyába mentem el dolgozni. Üvöltött velem már a kocsiban, aztán a nyílt utcán, mindezt délután ötkor. Mondtam neki, hogy ezt most hagyjuk, hogy nem szeretném, ha ezt ilyen állapotában vitatnánk meg, és el akartam menni, ott akartam hagyni, hogy lenyugodjon, mert megijesztett. De nem engedett el, megszorította a kezemet, aminek utána napokig látszódott a nyoma. Annyira féltem ekkorra már, hogy beleválytam a körmeimet, és félig kicsavartam a kezét, hogy elfuthassak. Egészen az utca túl oldaláig jutottam, amikor utolért. Elmondott minden büdös ribancnak, hogy azért vettem fel rövidnadrágot, hogy kellessem magam a munkahelyemen. Patakzottak a könnyeim, hiába próbáltam tartani magam, nem ment. Akkor már elkezdett bennem repedezni valami, de igazán akkor repedt meg, amikor közöltem vele, hogy hagyjon békén a picsába, és soha többet nem akarom látni, mire ököllel az arcomba vágott. Ez volt az első, hogy megütött, de sajnos nem az utolsó. Hazaáig rángatott, lökdösött és elszidott mindennek. De túlságosan féltem tőle, hogy mégegyszer elfussak. Másnap persze bocsánatot kért, és megígérte, hogy többet ilyen nem fog előfordulni. Egy hónapig sikerült betartani az ígéretét. Egyre lejjebb és lejjebb kerültem érzelmileg. Nem volt erőm, folyamatosan fáradt voltam, kezdtem depressziósnak érezni magam. Minden este rettegtem, hogy nehogy valami rosszatt mondjak vagy csináljak, ami miatt megüthet vagy akár csak szavakkal bánthat, mert úgy éreztem, hogy nem vagyok képes többet elviselni. Kívülről persze semmi nem látszott, mi voltunk a tökéletes pár, csak az nem tűnt fel senkinek, hogy összerezzentem, ha akár csak felém nyúlt, hogy ha megölelt, akkor mindig összehúztam magam... Senki nem tudott semmiről. Még a legjobb barátom sem. Szégyelltem. 

mindenhol jelen van a másik  szekálása, esetleg egy célszemély sértegetése. valakit kinéz magának egy egész társaság és végtelennek tűnő időkig szekálja, ha csak a célszemély már nem bírja és tesz ellene valami komoly dolgot. (sajnos komoly esetekben elkövet egy végzetes, visszafordíthatatlan, szörnyű dolgot. öngyilkosság. igen. mikor már annyira nem veszi észre az értékeit az ellene szóló folyamatos lelki terror közepette és nincs aki kitartson mellette) sokan tehetnek ellene hogy ez elkerüljön. a szüleid, a suliban a tanárok, a barátaid. de valójában magadban kell eldőlnie annak, hogy mit vált ki belőled. ha a legelső kezdeti dolgoknál már látszik hogy veled ezt nem lehet játszani - nincs sikerélményük a piszkálóknak veled kapcsolatban- akkor meg fog szűnni. ne foglalkozz vele- könnyű mondani. de sértegetnek!- sértegessenek.nem szabad fájnia. miért is fájna?? nézz rájuk! kik ők? kik ők a te életedben? mi közük hozzád? lesz nekik bármilyen szerepük is a jövődben? (mondjuk 10-20 év múlva? nem is kell rájuk emlékezni) jelentéktelen senkik. nincs saját életük ezért a tiédet akarják tönkretenni. a mindennapjaidat.nincsenek valódi értékeik.- ha lennének nem csinálnának ilyet.senkivel sem. nevess rajtuk. igen, ők eddig süllyedtek. az emberségük, az intelligenciájuk. a tetteik és a szavaik leírják őket. az értéktelenségüket. te csak menj előre. legyenek terveid. személyek, dolgok, emlékek, vágyak vagy bármi ami inspirál és csak azzal foglalkozz. ez vigyen tovább. ne halld amit mondanak. és akkor nem fogod!