#koncert

Louis Moe (1857–1945) - Opus 11: Koncert, 1911

Az At Night I Fly nevű progresszív rock életközösséggel fogunk egy szépet játszani most pénteken, tehát 20-án Budapesten az Instantban. Partnereink a bűnben a Salvus és az Odion zenekarok lesznek. Ha jöttök, nagyon meg leszek 10telve, és akár ihatunk is dolgokat a pultnál.

Miután jártam egy faszival, aki mindent lefotózott, amit evett, ahol volt éppen, a repedést a falon, a macskát a küszöbön, a pacalt a hentesnél, a repülőt a kifutón – mondjuk engem pont nem, úgyhogy aztán mondtam is neki, hogy most már nem is engedem, pukkadj meg, ha szerinted egy kerékbilincs érdekesebb, mint én –, valójában egy állandó videóközvetítés volt az élete, szóval gondoltam, hogy megpróbálom én is. De nekem rohadt fárasztó. Valahogy máshogy jár az ő agyuk. Én ott vagyok, benne a pillanatban, élvezem, beszélgetek, érzem, lubickolok, és ha van is röpke gondolatom, hogy mit szólnának mások, hogy irigykednének, hogy nekem milyen kurva jó most, a gondolat elég. Pedig nem rossz ez a fotózgatás, olyan egyértelműen pozicionálja az embert, hogy kicsoda is ő. Mondjuk néha hazugság, mert egy színház szépséges előcsarnokának fotózása nem jelent színházlátogatást, mégis azt hisszük. A lényeg, hogy nagyon tudom irigyelni azokat, akik képesek egy pillanatra kiszakadni a megélésből, és készíteni egy publikálható képes dokumentációt fél kézzel, meg nem nyúlni az ételhez, hanem kicsit még tologatni, hogy jobban mutasson, meg estélyiben felmászni egy falra, hogy minden híresség jól látszódjon. Nekem nem megy, pedig tényleg próbáltam, de elfelejtem, meg nem jó érzés megszakítani a dolgokat a fotóval való szarakodással. Jah, ha más csinálja, csak sóhajtok belül, mintha nekem nem lenne hozzá kezem, hogy csináljam.

Legutóbb egy barátom meghívott egy koncertre. Életem első olyan meghívása volt, amikor egy fellépő zenész hívott meg, jegyet kaptam, fel volt írva a nevem, és ezért cserébe nem kellett semmitse melóznom. Sosem kapcsolom ki a telefonom, csak lehalkítom. Ezen az estén teljesen kikapcsoltam, úgyhogy amikor eszembe jutott, hogy kéne fotózni, meg felvenni a Rejtelmeket, amihez csodaszép szerelmes emlékem kötődik, akkor már nem lett volna szerencsés a bekapcsolással és két SIM-kóddal szarakodni, inkább hagytam. Azzal a gondolattal, hogy majd legközelebb. Erre fogta magát a Sebő, és jól meghalt, és így nincs legközelebb. Ami ugye afelé taszigálná az embert, hogy fotózzon ezerrel, mert nincs legközelebb! Csakhát, leszámítva a szosölmédiás villogást, én nem nézegetem a fotókat, amiket készítettem, pláne nem egy belépőről.

EZER ÉJ EZER ÁLOM

DE VÉGRE BELÁTOM HOGY NEM KELL MELLÉM AZ AKI CSAK HÚZ LEFELÉ

IRIGYEK VAGYTOK LÁTOM DE TOVÁBB KELL ÁLLNOM ÉS NÉZITEK HOGY KIFAROL AZ AMG

Hát először fura volt, mert mintha víz alá kerültem volna (mint mikor nincs zene a fülesemben). De aztán elindult a koncert, és ugyan halknak tűnt először, de egyre inkább megszoktam. Időnként az egyiket kivettem, hogy teszteljem, és megdöbbentem, mennyire bántóan hangos a zene. Eddig fel sem tűnt, mi zajnak teszem ki a fülem. A koncert végére teljesen megszoktam, semmit nem vett le az élményből, szóval ez a dugasz jól vizsgázott. (Ja és a körülöttem pofázókat tényleg alig hallottam, jeee.)