#foci vb

via Holdblog

Itt a július a nyakunkon, soha jobb hír: olyan dolgok történnek a kanadai keleti parton, amelyek csak évtizedes léptékkel mérhetők: kéremszépen rekordokat rengető és rekkenő hőség érkezik, azaz már a nyakunkon van, és olyan dolog fog történni, amiről azt hittem, errefelé sohasem fordulhat elő: egy hétig tartósan 30 fok fölötti hőmérséklettel és extra páratartalommal valódi, brutális kánikula a horizonton!

Soha jobbkor: a hét közepén startolt az idei Nemzetközi Jazz Fesztivál őrült mennyiségű programmal. Csütörtök este két egymást követő koncerten voltunk: az elsőt egy zöld-foki-szigeteki, belevaló énekesnő, Elida Almeida kezdte nem akármilyen fenékrázási képességgel. Furcsán hatottak a kreol nyelven előadott dalszövegek, hiszen értettem is őket meg nem is (ugye egykori portugál gyarmatról beszélünk).

Tegnap este - amolyan névnapi specialitásként - a mesés nevű Yukon-beli Whitehorse-ból való fiatal énekest hallgattunk meg, akinek a dalai a gigászi méretű sarkköri teleket és a mexikói barátnőhöz való elvágyódást (vajon miért...?) járták alaposan körbe. A zongorán és gitáron is játszó Declan O’Donovanhez zenészként egy magyaros hangzású srác, bizonyos Juhasz is társult. Nem semmi, hogy hova el nem jutnak írmagjaink:)

Ismét itt a fesztiválszezon, végre este is szívesen marad a szabadban az ember! Bőven megérdemeljük ezt ez után a tél után, az mindent kétséget kizár! A polar vortexnek viszont valahol mindig lennie kell, és sajnos most épp otthon rombolja a jó hangulatot. Még jó, hogy van foci vébé, nem igaz? A héten még én is rávettem magam, és a brazilokkal együtt egy hatalmas pubban drukkoltam nekik a szerbek elleni mérkőzésen.

Nos, ott aztán volt hangulat. Úgy tűnt, mintha mind a kb. 10 ezer Québecben élő brazil egy helyre tömörült volna. Egyetlen asztalnál ültek szerbek (kicsit együtt is éreztem velük), egy asztaltársaság pedig a párhuzamos Svájc-Costa Rica mérkőzést nézte, így miattuk a pubban lévő szerintem vagy 20 kivetítő felén ezt a meccset (is) követtük.

Amennyire azt tapasztalom, hogy a hivatalos sajtó nem sokat törődik a világbajnoksággal, addig egyre-másra látom a jeleit a városban: az egyik francia mérkőzésnél például egy bisztró előtt az utcát is blokkolták a meccset nézők, egyes autók a különböző országok zászlóival vannak felcicomázva, az erkélyeken, ablakokban megjelentek a molinók stb. Lehet, hogy ez a városba özönlő turisták miatt van, de egész biztos, az itt élő bevándorlók és azok leszármazottai is jócskán stimulálnak.

A horvátok mániákusan játszottak, szinte végig náluk volt a labda és szakadatlanul támadtak. A mániákust azért mondom, mert a döntő mérkőzésbe is rengeteg küzdéssel jutottak, és semmi nem tudta rávenni őket hogy magukba roskadjanak és feladják. A lényegesen lustábban játszó franciák felé fújt a szél, mert két potyagól is növelte az eredményüket. Az egyik, mikor egy szabadrúgásnál beívelt labdába a hórihorgas Mandzsukics feje belelógott (véletlenhez sok volt, kifejeléshez erőtlen), és védhetetlenné módosította a labda beesési szögét.. viszont szépíteni tudott azzal, hogy később egy gyönyörű, elegáns gólt tudott rúgni a csapatának, mikor a francia kapus cselébe okosan belenyúlva betessékelte a labdát a hálóba. Másodszorra pedig egy erősen vitatható kezezés miatt megítélt tizenegyes. Haragszom is a videóbíróra, mert a játékvezető is jó párszor megnézte, mire végre megszületett az ítélete.

A riporter végig arról áradozott, milyen régen látott ilyen izgalmas meccset. Nem tudom, az utóbbi időkben merre módosult ez a sport, de én jól emlékszem még olyan alkalmakra a múltamból, mikor konkrétan rekedtre ordítottam magam az izgalomtól. Mindennel együtt jó kis meccs volt, és külön tetszett, hogy a piros-fehér kockás csapat egyértelműen vert helyzetből sem fogadta el, hogy vesztes meccset játszanának, és szépíteni tudtak.

Szóval számomra a horvát csapat az erkölcsi győztes kitartásból, állóképességből, küzdeni akarásból, és tisztességes játékból.

Szép volt fiúk!