Az élet apró dolgai

Mondjuk ez a fajta körítés kicsit bugyutának tűnik. Azt viszont egészen apró korom óta érzem, hogy valahogy mindig kakukktojás vagyok. Kezdve ott, hogy mindenki tudta a suliban hogy ünneplőben kell menni, csak én nem... egészen odáig, hogy nagyon más az értékrendem és a világszemléletem, mint a legtöbb embernek. Furcsa módon elemi bizalmat szoktam kiváltani idegen emberekből is. Volt, aki azt mondta, a világos szem, a tekintet néha nagyon hideg és metsző tud lenni, de az én szemembe jó belenézni. Más azt mondta, olyan stabilitást és biztonságot jelentek, mint egy hídpillér.

A megérzéseim, az ösztönös jóslataim nagy általánosságban be szoktak jönni, még ha az adott pillanatban hihetetlennek vagy bizarrnak is tűnnek. Biztosan lehetne ebből valami hasznot húzni, ha kicsit rátanulnék, és megpróbálnám irányítottan használni, de azt érzem, ez nem az enyém, ez valahonnan jön, és csak átcsorog rajtam. És mivel nem az enyém, nem kérhetek érte pénzt. Ha üzletté tenném, akkor nem a megérzésekre terjedne a figyelmem, hanem a pénzre, és onnantól nem is működne, mert kiürített, ellazult tudatállapot kell hozzá.

Gyerekkoromban sokat csúfoltak, kiközösítettek, később amolyan csodabogárnak tituláltak. Egyszer valaki azt mondta, amikor beszélget velem, olyan, mintha belelátnék egyenesen a fejébe, és ez nagyon ijesztő :)

Olvastam egy könyvet, amiben olyan lelkekről volt szó, akik nem születtek le ide rendesen, egy vékony szállal még kapcsolódnak a mindenséghez, ami a tökéletesség maga. Ezt én mindig valahogy úgy képzeltem el, mintha az épp várakozó lelkek egy nagy, felhőszerű masszában léteznének, valami közös egyetemes tudásban, és aki leszületik, az viszi a maga kis foszlányát. Ha viszont egy szál hozzáköt a nagy masszához, akkor mindenről ami itt a földön van, azt érezzük, hogy nem tökéletes, mint mikor a kedvenc ételünkből hiányzik egy íz, de nem tudjuk megmondani, hogy mi, csak hogy valahogy nem az igazi.

Megunhatatlan klasszikus. Bármikor hajlandó vagyok megnézni, bár annyiszor láttam, hogy már el is tudnám játszani a szerepeket súgó nélkül. Ez a film régebbi mint én.

Kedvenc ruhatervezőmnél dolgoztam, mikor belibbent hozzánk Peller Mariann és egy operatőr, hogy riportot készítsenek a főnökömmel. Nem volt ekkora kánikula, de azért rendesen mentek a ventilátorok. A főnököm szintén akkora filmrajongó volt mint én, és munka közben folyamatosan ment valami DVD a háttérben, volt hogy ugyanaz a film ismétlődött, mert a hangulat volt a lényeg, az inspiráció.

Mindig is szerettem a más kultúrákat bemutató filmeket. Indiát sokféleképpen mutatják be, és ezt kicsit mindig fenntartásokkal kezelem. Eleve India hatalmas és sokféle, kicsit olyan, mint az elefánt, amit vakok tapogatnak: mást érzékel belőle, aki a fülét, az oldalát vagy a lábait fogja meg, és összevesznek, hogy egy lepényre, egy falra vagy egy oszlopra hasonlít, miközben mindenkinek igaza van a maga módján.

Talán a Korona Ékköve filmsorozattal kezdődött (The Jewel in the Crown, 1984). Jó kis sorozat volt, kultúrák, ármány és szerelem, képmutatás, egók harca, hagyománytisztelet, kifinomult műveltség és rasszizmus, és persze a Bibigahr Kertje, a maga nagy dramaturgiai jelentőségével. És volt benne egy kendő, ami kézről kézre járt, és keretbe fogta a történetet.

Aztán volt az India - Álmok útján (Caminho das Índias, 2009) egy brazil sori hagyományokról, kasztrendszerről, hétköznapi szokásokról, és mindent elsöprő bűnös szerelemről. Abban volt egy olyan rész, hogy az esküvőn csak a férfinak kell hűséget fogadnia, mert úgy tartják, ha a feleség otthon mindent megkap, soha nem csalja meg a férjét. Az is benne volt, hogy a kamrakulcs a matriarchánál van, és ö osztja be a készleteket. A nehéz napok alatt a nőt nem engedik be a konyhába, mert "tisztátalan", és megrontja az ételt, viszont a várandós nőket mindenki körbeugrálja, még a széket is megfújják alatta, mert amit a kilenc hónap alatt átél, az lenyomatot hagy a gyermeke életén. Egyfajta ellenpontként pedig a brazil mentalitás, mint párhuzamos cselekményszál.

Az élet ízei (The Hundred-Foot Journey, 2014) a következő, ami nagyban hatott rám, főszereplő az indiai származású színészek mellett Helen Mirren, a rendező Lasse Hallström. Ebben a filmben a gasztronómián keresztül látjuk az európai és indiai kultúrát megnyilatkozni. Szeretem azt a filmet is, ahogy lassan leolvadnak az előítéletek, és összezsugorodik a távolság ember és ember között.

Aztán ott egy kis romkom, A vonal másik végén (The Other End of the Line, 2008), az már a modern India, ahol a telefonos ügyfélszolgálatosoknak tanfolyamon tanítják az amcsi szlenget, és a Mumbaiban élő bátor lány átrepül az óceánon, hogy rátaláljon a szerelem, a Szülcsi-felcsikből ismert dögös kertészfiú (Jesse Metcalfe) képében.

Ez utóbbi egy másik amcsi filmre emlékeztet, a Szerelemmel fűszerezve (The Mistress of Spices, 2005) címűre. Ebben a fűszerek felkent papnője gabalyodik szerelembe egy amerikai férfival, akit Dylan McDermott játszik, de ettől a fűszerek aromájukat vesztik így a lánynak választania kell.

Ez mind a mesés India, és annak kultúrája egy-egy nézőpontból.

És most itt egy újabb, amiben két szomszéd család közti barátság versenyez a kulturális különbségekkel, a randiappok világa az előre elrendezett házasságokéval, ahol a menyasszony és vőlegény talán az esküvőn találkoznak először, vagy nem sokkal előtte. Vagy ez ma már nincs így? Mekkorát lehet változni egy-két generáció alatt? Nincs ebben a filmben semmi meglepő, mondhatni klisés, de van benne pár remek jelenet, és pár igazán penge mondat. És nem csak Indiáról mesél, hanem rólunk is, hogy mi tart egyben bennünket "civilizált nyugati" embereket.

Úgy jött mint egy dallamtapadás. Persze én a porszívóra is szoktam második szólamot énekelni, akár van ott valaki, akár nincs.

"Énekelve menni az utcán is lehet Aki szeret engem, ilyennek szeret."

Apu azt mesélte, régen sokat énekeltek az emberek. Munka közben, iddogálás, beszélgetés közben, mikor vidámak voltak, szomorúak, szerelmesek vagy egykedvűek. Csak úgy spontán. Néha úgy tört fel belőlük egy dal, mint manapság egy mély sóhaj.

Kiribati, Kiribati... mintha valami afrikai dobszóló lenne, valami szakrális osztináló egy egzotikus ütőhangszeren.

De hol van Kiribati? Valahol Afrika egy eldugott szegletében? Vagy Délkelet-Ázsiában? Kiribati, Kiribati... vajon jelent valamit ez a név egy törzsi nyelven? És milyen nyelven? Vagy csak valami hangutánzó szócska, ahogy meglátásom szerint a magyarban a répa meg a szilva? (Ahogy a friss répába harsányan beleharapunk, és kettétörik a fogunk alatt, ahogy a szilva kereken és szelíden válik le az ujjaink között a magjáról.)

De hol van Kiribati? Valahol, ahol banán van... Lengyelország, Párizs és London közelében, a Csendes-óceán közepén.